2018. január 22., hétfő

Kim Stanley Robinson: Árral szemben

„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését, mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.” 

Kim Stanley Robinson nekem szerelem. Mind a négy eddig olvasott regénye ott volt az aktuális év legjobbjai közt, egytől egyig imádom őket, kedvencgyanúsak, amelyek újraolvasásra várnak – sőt, amikor megtudtam, hogy KSR egy novellája szerepel a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb science fiction és fantasynovellái válogatásban, úgy vetettem rá magam a könyvre, ami egészen addig teljesen hidegen hagyott, mint sivatagi utazó egy elébe pattanó oázisra. Nem nagyon volt hát kérdés, hogy amikor az ünnepek alatt egy antikvárium polcán megláttam az Árral szembent, nevetséges párszázas áron, vittem haza és röpítettem a várólistára. Persze tudtam én, hogy KSR ezen regénye minimum megosztja a rajongókat, a tetszési indexe (amiben amúgy nem hiszek, de ebbe most nem megyek bele) jóval alacsonyabb, mint a többié, valamint egy trilógia nyitódarabja, aminek folytatásai nem jelentek meg - és jó eséllyel nem is fognak - magyarul, de mindennek ellenére nagyon kíváncsi voltam rá és nagyon szerettem volna szeretni.

De ezt a könyvet tényleg nehéz… Robinson nagyon tud írni, és utolsó három regényében maradéktalanul meg tudta tartani az egyensúlyt a tudományos leírások, a nagyívű vízió, a tanító szándék és a maximálisan szórakoztató irodalom között, de korábbi regényeiben ezzel akadtak gondok. Az egyébként elképesztően zseniális (és megérdemelne még pár szuperlatívuszt, de visszafogom magam) A rizs és a só évei esetében is rezeg a léc az olvashatóság tekintetében – de ott a vízió valóban akkora léptékű és a megvalósítás annyira fantáziadús, sokrétegű, okos és szerethető, hogy könnyűszerrel megbocsátjuk az olykor túlzásba vitt tudományos eszmefuttatásokat, a keleti filozófiákba való fejesugrásokat és a cselekménynélküliséget. Az Árral szemben esetében viszont fájóan dominálnak az utóbbiak.

Van egy nagyon találó idézet egy kritikából a hátsó borítón: „Olyan, mint a Holnapután első fele, csak hihető tudománnyal és valószerűbb időkeretbe illesztve.” (SFRevu) – namost, leszámítva azt az apróságot, hogy KSR még a legrosszabb napjain sem említhető egy lapon Roland Emmerich-el és társaival, ez jól összefoglalja azt is, mi a baj a könyvvel: valaminek az első fele. És pont ott van vége, ahol beindulna a cselekmény, ami felé egész addig tartottunk. Nem tudom, a folytatások merre-hogyan kanyarítják a szálakat, de semmiképpen sem egészséges, ha egy regény ennyire csupán felvezetés. Valamihez. Amiről potenciálisan sose tudjuk meg, mi lett volna. Persze lehet, hogy KSR nem esett abba a hibába, amibe kezdő trilógiaírók szoktak – lehet, hogy nála ez tudatos szándék, hogy az első kötetben csak bemutat, felvázol, beindítja a motort, hogy aztán a másodikban végre elinduljon. Ez esetben sajnos a szándék félrement.

Kár érte, mert amúgy ez (is) egy baromira okos könyv. Mumusunk már itt is a globális felmelegedés, amiről már 2004-ben (az eredeti megjelenés) is mondogatták tudóskörökben, hogy van – aztán még 2018-ban is ott tartunk politikuskörökben, hogy inkább nincs. Mélyen elkeserítő olvasni olykor, máskor meg kínunkban röhögősen vicces, és hát íme, egy újabb Holnapután párhuzam, a hülye politikus, akiből hogy - hogynem a világ vezetője lesz (hogy a valóság minden fikciót alulmúlt e tekintetben is, na az az igazán elképesztő…):

„- Az igazság az, hogy a széndioxid-ellenesség is csak egy külön érdekszférát képviselő lobbi. Ön is bedőlt nekik, pedig szó sincs róla, hogy a széndioxid valami mérgező vacak lenne. A légkör természetes összetevője, a növényeknek létszükséglet, sőt, kifejezetten jót tesz nekik! Amikor legutóbb jelentősen megnőtt a légkör széndioxid-tartalma, az emberi földművelés is felvirágzott. A norvégok ekkor települtek le Norvégiában, és a legtöbb helyen megnövekedett az emberek élettartama.
- Ehhez talán a fekete halál végének is volt némi köze – jegyezte meg Charlie.
- Nohát, lehet hogy épp a légkör növekvő széndioxid-tartalma vetett véget a fekete halálnak!
Charlie érezte, hogy leesik az álla.
- Az a buborék a kedvenc italomban – jegyezte meg az elnök halkan.
- Igen - szedte össze magát Charlie - de attól még üvegházhatású gáz.”

Néhány washingtoni tudós és politikai szakértő mindennapjait kísérjük figyelemmel egy gigantikus vihar előszobájában – miközben egy kis ázsiai szigetország követei épp a hazájukat fenyegető klímaváltozás ügyében kérnének támogatást, kaliforniai kutatók meg a génsebészet terén próbálnak áttörést elérni. Vannak itt úszó tigrisek (persze nem a tigrisek úsznak, hanem az otthonukat jelentő kis sziget úszik el az áradásoknak köszönhetően); kissé zakkant tudós, aki nem bírja feldolgozni szakítását és hajlamos ismeretlen nőkbe beleszeretni; nagyon zakkant tudós, aki élete lehetőségét szalasztja el épp egy csúf gonosz gyógyszercég felvásárlási kísérlete miatt; a tudomány kishivatalnokai, akik próbálnak támogatásokat kicsiholni vagy épp megakadályozni és ezzel lehetőséget adni valami igazán nagyratörő terv létrejöttéhez, de hamar rájönnek, hogy a dollármilliókkal kitömött profi lobbisták mellett labdába sem rúghatnak; egy másfél éves, akiben tán ott rejtőzik valamelyik láma legújabb reinkarnációja; némi buddhista tudományfilozófia és sok-sok-sok biológiai, meteorológiai, gazdasági adat. Hogy ez így sok erre a kétszázötven oldalra? Az. Katyvasznak hangzik? Az. Csalódtam? Kicsit. Élveztem olvasni? Naná!

De azért lehetett volna mindenből egy kicsit kevesebb, mert ez így leginkább egy adatokkal és szereplőkkel feleslegesen túlzsúfolt, zavaros tudományos értekezésnek tűnik, amit valaki azelőtt adott be, hogy letisztázta volna, mire is akar kilyukadni. (Vagy hogy egyáltalán tudományos értekezést akar-e írni vagy inkább regényt…) Rengeteg önmagában érdekes gondolatmagonc akad benne, amit érdemes továbbgondolni, fejtegetni, érdemes lenne továbbírni – hogy ezt megtette-e, nem tudom, és nem valószínű, hogy olvasni fogom a folytatásokat, KSR eredetiben túl nagy falat az én angoltudásomnak. Viszont gondolatban odapakolom a New York 2140 mellé – az a vízió simán lehetne például ennek a víziónak a folytatása, százegynéhány év múlva. Szóval bár ez most kissé csalódás volt, KSR továbbra is szerelem. Remélem, még sok olyan remek könyvet ír, mint az utolsó három.


Kiadó: Metropolis Media
Fordító: Körmendi Ágnes

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...