„Ők tanulmányokat adtak közre, kiabáltak, hadonásztak, néhány éleslátó
és nagyban gondolkozó sci-fi-író fantasztikus regényeket adott ki hasonló
jövőképekkel, a civilizáció többi része pedig folytatta a bolygónk elégetését,
mintha csak egy hatalmas, mesteri tábortűz lenne.”
Kim Stanley Robinson nekem
szerelem. Mind a négy eddig olvasott regénye ott volt az aktuális év legjobbjai
közt, egytől egyig imádom őket, kedvencgyanúsak, amelyek újraolvasásra várnak –
sőt, amikor megtudtam, hogy KSR egy novellája szerepel a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb science fiction és fantasynovellái válogatásban, úgy vetettem
rá magam a könyvre, ami egészen addig teljesen hidegen hagyott, mint sivatagi
utazó egy elébe pattanó oázisra. Nem nagyon volt hát kérdés, hogy amikor az
ünnepek alatt egy antikvárium polcán megláttam az Árral szembent, nevetséges párszázas áron, vittem haza és
röpítettem a várólistára. Persze tudtam én, hogy KSR ezen regénye minimum
megosztja a rajongókat, a tetszési indexe (amiben amúgy nem hiszek, de ebbe
most nem megyek bele) jóval alacsonyabb, mint a többié, valamint egy trilógia
nyitódarabja, aminek folytatásai nem jelentek meg - és jó eséllyel nem is
fognak - magyarul, de mindennek ellenére nagyon kíváncsi voltam rá és nagyon szerettem
volna szeretni.
De ezt a könyvet tényleg nehéz… Robinson
nagyon tud írni, és utolsó három regényében maradéktalanul meg tudta tartani az
egyensúlyt a tudományos leírások, a nagyívű vízió, a tanító szándék és a
maximálisan szórakoztató irodalom között, de korábbi regényeiben ezzel akadtak
gondok. Az egyébként elképesztően zseniális (és megérdemelne még pár
szuperlatívuszt, de visszafogom magam) A rizs és a só évei esetében is rezeg
a léc az olvashatóság tekintetében – de ott a vízió valóban akkora léptékű és a
megvalósítás annyira fantáziadús, sokrétegű, okos és szerethető, hogy
könnyűszerrel megbocsátjuk az olykor túlzásba vitt tudományos
eszmefuttatásokat, a keleti filozófiákba való fejesugrásokat és a
cselekménynélküliséget. Az Árral szemben
esetében viszont fájóan dominálnak az utóbbiak.
Van egy nagyon találó idézet egy
kritikából a hátsó borítón: „Olyan, mint
a Holnapután első fele, csak hihető
tudománnyal és valószerűbb időkeretbe illesztve.” (SFRevu) – namost,
leszámítva azt az apróságot, hogy KSR még a legrosszabb napjain sem említhető
egy lapon Roland Emmerich-el és társaival, ez jól összefoglalja azt is, mi a
baj a könyvvel: valaminek az első fele. És pont ott van vége, ahol beindulna a
cselekmény, ami felé egész addig tartottunk. Nem tudom, a folytatások
merre-hogyan kanyarítják a szálakat, de semmiképpen sem egészséges, ha egy
regény ennyire csupán felvezetés. Valamihez. Amiről potenciálisan sose tudjuk
meg, mi lett volna. Persze lehet, hogy KSR nem esett abba a hibába, amibe kezdő
trilógiaírók szoktak – lehet, hogy nála ez tudatos szándék, hogy az első
kötetben csak bemutat, felvázol, beindítja a motort, hogy aztán a másodikban
végre elinduljon. Ez esetben sajnos a szándék félrement.
Kár érte, mert amúgy ez (is) egy
baromira okos könyv. Mumusunk már itt is a globális felmelegedés, amiről már
2004-ben (az eredeti megjelenés) is mondogatták tudóskörökben, hogy van – aztán
még 2018-ban is ott tartunk politikuskörökben, hogy inkább nincs. Mélyen
elkeserítő olvasni olykor, máskor meg kínunkban röhögősen vicces, és hát íme,
egy újabb Holnapután párhuzam, a
hülye politikus, akiből hogy - hogynem a világ vezetője lesz (hogy a valóság
minden fikciót alulmúlt e tekintetben is,
na az az igazán elképesztő…):
„- Az igazság az, hogy a széndioxid-ellenesség is csak egy külön
érdekszférát képviselő lobbi. Ön is bedőlt nekik, pedig szó sincs róla, hogy a
széndioxid valami mérgező vacak lenne. A légkör természetes összetevője, a
növényeknek létszükséglet, sőt, kifejezetten jót tesz nekik! Amikor legutóbb
jelentősen megnőtt a légkör széndioxid-tartalma, az emberi földművelés is
felvirágzott. A norvégok ekkor települtek le Norvégiában, és a legtöbb helyen
megnövekedett az emberek élettartama.
- Ehhez talán a fekete halál végének is volt némi köze – jegyezte meg
Charlie.
- Nohát, lehet hogy épp a légkör növekvő széndioxid-tartalma vetett
véget a fekete halálnak!
Charlie érezte, hogy leesik az álla.
- Az a buborék a kedvenc italomban – jegyezte meg az elnök halkan.
- Igen - szedte össze magát Charlie - de attól még üvegházhatású gáz.”
Néhány washingtoni tudós és
politikai szakértő mindennapjait kísérjük figyelemmel egy gigantikus vihar
előszobájában – miközben egy kis ázsiai szigetország követei épp a hazájukat
fenyegető klímaváltozás ügyében kérnének támogatást, kaliforniai kutatók meg a
génsebészet terén próbálnak áttörést elérni. Vannak itt úszó tigrisek (persze
nem a tigrisek úsznak, hanem az otthonukat jelentő kis sziget úszik el az
áradásoknak köszönhetően); kissé zakkant tudós, aki nem bírja feldolgozni
szakítását és hajlamos ismeretlen nőkbe beleszeretni; nagyon zakkant tudós, aki
élete lehetőségét szalasztja el épp egy csúf gonosz gyógyszercég felvásárlási
kísérlete miatt; a tudomány kishivatalnokai, akik próbálnak támogatásokat
kicsiholni vagy épp megakadályozni és ezzel lehetőséget adni valami igazán
nagyratörő terv létrejöttéhez, de hamar rájönnek, hogy a dollármilliókkal
kitömött profi lobbisták mellett labdába sem rúghatnak; egy másfél éves, akiben
tán ott rejtőzik valamelyik láma legújabb reinkarnációja; némi buddhista
tudományfilozófia és sok-sok-sok biológiai, meteorológiai, gazdasági adat. Hogy
ez így sok erre a kétszázötven oldalra? Az. Katyvasznak hangzik? Az. Csalódtam?
Kicsit. Élveztem olvasni? Naná!
De azért lehetett volna mindenből
egy kicsit kevesebb, mert ez így leginkább egy adatokkal és szereplőkkel
feleslegesen túlzsúfolt, zavaros tudományos értekezésnek tűnik, amit valaki
azelőtt adott be, hogy letisztázta volna, mire is akar kilyukadni. (Vagy hogy
egyáltalán tudományos értekezést akar-e írni vagy inkább regényt…) Rengeteg
önmagában érdekes gondolatmagonc akad benne, amit érdemes továbbgondolni,
fejtegetni, érdemes lenne továbbírni – hogy ezt megtette-e, nem tudom, és nem
valószínű, hogy olvasni fogom a folytatásokat, KSR eredetiben túl nagy falat az
én angoltudásomnak. Viszont gondolatban odapakolom a New York 2140 mellé – az
a vízió simán lehetne például ennek a víziónak a folytatása, százegynéhány év
múlva. Szóval bár ez most kissé csalódás volt, KSR továbbra is szerelem.
Remélem, még sok olyan remek könyvet ír, mint az utolsó három.
Kiadó: Metropolis Media
Fordító: Körmendi Ágnes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése