Varázslatos év volt ez, kint is,
bent is. Nem így indult… sikerült ijesztő fizikai összeomlást produkálnom – a
bal lábam szólt rám a legkíméletlenebb módon. Milyen furcsa, hogy ebből a
senkinek sem kívánom élményből profitáltunk idén a legtöbbet – én azzal, hogy
valahogy visszakerült a fókusz a megfelelő helyre, Timi azzal, hogy gyönyörűen
összemarkolta a dolgokat körülöttem az egész kórházasdi előtt, alatt és után.
Nekem nem ártott a pofon, neki nem ártott, hogy megtapasztalhatta: ezt is meg
tudja csinálni. Mindazonáltal jó lenne, ha soha többé nem tanulnék így.
Varázslatos és igen
olvasmányszegény év lett, mivel elnyertem a Prágai Tamás Díjat – és ezáltal
összeállíthattam egy verseskötetet. Júniustól október elejéig szinte kizárólag
ez töltötte ki az időm. Mellékesen írtam itt-ott filmekről, koncertélményekről
– de gyakorlatilag csak a saját verseim olvastam újra. Ami könyves tárgyú
bejegyzés ebben az időszakban született, vagy egykori kedvencek újralapozás
utáni élmény-megidézése (illeszkedve a megkezdett sorba, ahol a létem formáló,
rutinból kibillentő olvasásaim sorolom, mint például Madách: Az ember tragédiájával
való liezonom), vagy olyan régi tartozások felszámolása volt, amelyekről a
bejegyzések egy idő óta szinte készen ültek a fejemben (mint például az Enki Bilal képregény-sorozatáról szóló
cikksorozat).
Mert gyakorlatilag egyedül
válogattam le az Irodalmi szabad rablás mintegy 1700 megosztásából előbb azt a
700 verset, amit nagyjából abbahagyottnak, majd ebből azt a 300 verset, amit
vállalhatónak ítéltem. Onnan volt a legkeservesebb eljutni a kötet mintegy 180
verséig – nagyon hiányzott egy szerkesztő hozzá, de különböző okokból így
alakult, hogy magamra maradtam vele. Most már látom, mit kellett-lehetett volna
másképp, de nem vagyok elégedetlen. Akkor sem, ha a fogadtatás egyenlőre enyhén
szólva vegyes. Talán értelemszerű, hogy közben pihenésképpen mások
versesköteteit lapozgattam, a legtöbbet Kemény István Állástalan táncosnőjét –
így estem ki a legkevésbé a ritmusból. Úgyhogy akárcsak Timi, én sem tudom jó
szívvel kiválogatni idén a 10 legjobb olvasmányélményt – alig több mint 10
elolvasott könyvből. Varázslatos évünk volt amúgy, annak ellenére, hogy
olvasás-szegény – a kedves végre engedett a kitartó ostromnak és hozzám jött.
Egyfajta dobogót (akárcsak Timi)
azért össze tudok állítani. Aminek a harmadik helyén két olvasás osztozik,
Arnon Grumberg Mibácsikánkja, és Csider István Zoltántól a Rendrakás.
A Mibácsikánk kapcsán írtam: Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos
kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései
erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására
előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel
nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat.
Valahol e kiábrándultság nélkül ugyanezt érte el velem Csider úr kötete – ami
nem kis szó…
A képzeletbeli ezüstérmesek a
sagák – nem tudok betelni velük… A Völsunga saga és az Egils saga valójában egymástól két gyökeresen különböző aspektus virága
ugyanazokkal a jól körülhatárolható, szikár eszközökkel elmesélve – az egyik a
mitikus, a másik a legendás múlt gyermeke, de ugyanolyan szórakoztatóak. Ahogy
az Egils saga kapcsán írtam: A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű
izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal
valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese
meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek
szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját
legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak
ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát
1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen
eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai,
sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna…
Az év minden bizonnyal
legemlékezetesebb olvasása Hamvas Béla nevéhez fűződik… Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi
olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet,
hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom
alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban
valóban ráolvasások. Talán mert a másik arcukban józan és tiszta
meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan
rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét.
Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az
„én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc,
elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan
nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy
szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az
egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét. Örülök, hogy a Patmosz három kötetén
túl is megadtam neki néhány alapvető tartozásom idén – hogy megemlékeztem néhány könyvének rám gyakorolt
hatásairól itt, a blogon (bármilyen furcsa, ide értem Weöres Sándor A teljesség felé című munkáját is – szerintem
a legpopulárisabb foglalata Hamvas legfontosabb gondolatainak).
Filmekről a minap elég hosszan
fecsegtem – úgyhogy mindössze annyit fűznék ahhoz a bejegyzéshez: kicsit
szégyellem, amiért kimaradt belőle A régi város. Nagyon régen nem
éreztem ilyet – hogy egy mozi ennyire nem hazudik. Se elégtételt, se
feloldozást. Mint ahogy azt is kicsit jobban kiemelhettem volna, mennyire
megragadónak találom Paolo Sorrentino filmhez állását, hogy a filmes körkérdésben
szóba hozott Az ifjú pápa mellett
mennyire belém ragadt képeivel az Ifjúság.
Koncertekben, jó zenékben bőven
volt részem idén – a Budapest Ritmo három estés zenei
túladagolásán túl hallhattam Avishai Cohent elmélyülni a bőgőn,
megcsodálhattam Noát Palya Bea áldott Selymeim
sorozatában, és elcsodálkozhattam rajta mennyire boldog szabadsággal dolgoz fel
műfajtól függetlenül szinte bármit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint. És
akkor még a számos fülembe dugott örömről nem is beszéltem, amivel a slam
poetry eseményeken kínálnak meg a fiatalok, hogy például elkövessem a botrányt
és felváltva hallgassak Snow Willage-t,
Elefántot, Besh O Dromot és Söndörgőt…
Fogalmam sincs, milyen év vár ránk, próbálok nyitottan állni az új
élmények elébe. Fogadalmakat régóta nem teszek, kihívásokat nem nagyon
vállalok, listákat nem írok (pedig…). Jó lenne, ha hasonlóan jó évünk lenne,
mint az előző… írja Timi a maga bejegyzése végén – csatlakoznék a feleségem
kívánságához.
Boldog új évet kívánok minden
kedves olvasónknak!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése