Hát ez is eljött végre. Az utóbbi
években túlzás nélkül beleszerelmesedtünk az újcirkusz műfajába, és hála a
jószerencsénknek, a legtöbb hazánkban turnézó együttes előadását sikerült
elcsípni legalább egy alkalommal. Nem is beszélve immáron világhírű „saját”
újcirkusz-társulatunkról, a Recirquelről,
akiknek minden darabját láttuk – és akik az ötödik után is bírják
csodálatunkat. Eddig egyetlen, ámde igen markáns hiányt dédelgettünk. Sosem
sikerült megnézni egyetlen Cirque du
Soleil előadást sem. Márpedig akit kicsit is érdekel ez a már nem is
annyira új műfaj, annak egyszer muszáj megnézni a műfajteremtőket… Az ok persze
prózai: a kanadai világelsők nem a kisszínpados árkategóriába tartoznak,
kizárólag méregdrága arénashow formájában tekinthetők meg, esetleg egy laza Las
Vegas-i túra keretében, de valljuk be, erre kevés az esély. Hát, tavaly
karácsonykor malacpersely elő, a fa alatt pedig ott feszítettek a jegyek
májusra.
És jött a Varekai…
Pici gyorstalpaló a társulatról, bővebb
infóért ott a Wikipedia. A Cirque du Soleil 1984-ben alakult Montrealban,
akkoriban úttörőnek számító cirkuszi társulatként, állatszámok nélkül,
kizárólag az akrobatikára helyezve a hangsúlyt, némi történetet is csempészve
az attrakció mellé. A kezdeti botladozásokat hamar elképesztő világsiker
követte, a kivételes körítés, a show-elemek, a világ minden tájáról
vendégszerepelni hívott artisták, táncművészek és tornászok, az élőzene és a
színházi jelleg kiemelte a társulatot a hagyományos cirkuszok világából. A
kétezres évekre a Cirque du Soleil fogalom lett: akrobatái Hollywood krémjének
feje felett pörögtek-forogtak az Oscar-díj átadókon, Las Vegasban jelenleg is
nyolc állandó show-juk fut a legnagyobb szállodákban, Disneylandben saját
színházuk van és folyamatosan több csapattal és előadással járva a világot
felléptek már a legtöbb nagyvárosban. Jelenleg is húsznál több előadásuk fut
párhuzamosan itt-ott a világban, több ezer embert foglalkoztatnak és több száz,
a világ élvonalába tartozó artistával működnek együtt.
Mindez azért fontos, hogy lássuk:
a Cirque du Soleil bizonyos szempontból egy gyár. Minden egyes közreműködője
iszonyú profi kell legyen hogy ez a gépezet így működjön, a színpadot eleven
őserdővé varázsoló táncosokat és artistákat aztán végképp nem illetheti
kritika, de tudnunk kell: patikamérlegen kimért show-t látunk. Épp ezért
felesleges is azt az ihletettséget, azt a színházi élményt, azt a szívbe
markoló történetet és intimitást várni, amit például a Finzi Pasca Társulat minden egyes előadása nyújt. Milyen érdekes egyébként… Daniele Finzi Pasca
rendezett a Cirque du Soleil-nek (egyik legsikeresebb előadásukat, a Corteot), nemrég elhunyt felesége és
cirkuszának társalapítója, Julie Hamelin pedig a Cirque du Soleil-ből kivált Cirque Éloize egyik alapítója volt. Ha
túlzás is azt állítani, hogy mindenki a Cirque du Soleil köpönyegéből bújt ki,
az tény: az újcirkusz elitjében nehéz eldobni úgy egy követ, hogy ne találj el
valakit, akinek volt már köze hozzá… Nem azért szaporítom ám itt a semmitmondó
szavakat, mert nem tetszett az előadás, nehogy azt higgyétek: csak próbálom
körvonalazni, hogy is áll a dolog ezzel a számos különböző habitusú társulattal.
Persze miközben néztem a szóban
forgó előadást - Varekai: Az erdő meséi
- mindez meg sem fordult a fejemben. És ez jó. Ha el tud varázsolni az
attrakció, amit látok; ha maradék nélkül ki tud rántani a hétköznapokból és
tátott szájú kisgyerekké tud változtatni a varázslat, amit elém pakolnak; akkor
igazából az sem számít, ha utólag, amikor elgondolkodom rajta, azt mondom
magamban: nem érintett meg. A Varekai gyönyörű előadás: van szeretnivaló
története egy szárnyaszegett angyalról, aki az erdőbe zuhanva hiába próbálja
újra felfedezni a repülés élményét, mígnem a szerelem révén végre újra
átélheti; borzongatóan szép zenéje elképesztő énekesekkel; a közönséget cukin
bevonó bohóc-ceremóniamesterei; látványos díszlete és még látványosabb jelmezei
és persze félelmetes színpadi trükkjei. Artistái nem hiába a világ legjobbjai: noha
a trükkök jó része önmagában nem volt újdonság (sőt, büszkeségre ad okot hogy
szigorúan véve például a Recirquel tagjai is tudják ugyanezt), a sebesség, az
összhang, a tömegjelenetek és az eszközhasználat bátorsága lélegzetelállító
volt.
Mégis, ami hiányzott, az valahol
az ember. A lélek, ami ott ült a La Veríta , a Donka
vagy a (csak töredékesen látott) Per Te minden színpadképén. Hogy az
artisták nem csupán a testüket, hanem a lelküket is elénk pakolják. Az
újcirkusz nekem mindig cirkusz és színház,
nagyjából ugyanolyan arányban. Ennek az alzsánernek a legnagyobb művelője ma
kétségkívül Daniele Finzi Pasca és az ő társulata. Hatalmas öröm, hogy a
Recirquel egyre közelebb ér hozzá. A Cirque du Soleil pedig egy egész más
irányba indult és futott be hihetetlen pályát. Amit csinálnak, abban ők a
legprofibbak. Megnézem-e másik előadásukat? Ha tehetem, gondolkodás nélkül.
Tátott szájjal rácsodálkozva az attrakcióra. De csak a szememet tudják
jóllakatni, a lelkemet nem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése