Rövidre vágva # 15 – Popcorn-csalódások

Imádok mozizni. Ezt úgy nem árt leszögezni az elején. Simán az a fogyasztótípus vagyok, akit megvesznek kilóra a multiplexek az idióta popcornfilmjeikkel. Amióta meghonosodott kis hazánkban ez a szórakozásforma (mármint nem a mozi mint olyan, hanem az amerikai típusú multiplex ahol a film sokszor tényleg csak kísérő a büfémenü meg az üres csillogás mellé), nem tudok leszokni róla. No nem kifejezetten a mozis popcorn miatt, egyszerűen imádom a hangulatát. Guilty pleasure :) Számos alkalommal kaptam magam azon az elmúlt években, hogy a film igazából majdnemmindegy, csak menjünk a moziba be… Persze ennek a fajta mozizásnak megvan az a hátulütője, hogy utána verem a fejem a falba amiért elpazaroltam az életemből két órát (meg ikszezer forintot) egy khm… kétes minőségű alkotásra. Valljuk be, ahogy öregszem, egyre többször. De sosem tanulok… Azért vannak persze jó filmek is, sőt, kiválók – ezekről szoktak is születni önálló posztok. Meg vannak a különösen trágyák, amiket igyekszem abban a percben elfelejteni hogy kiléptem a plázából. Most pár olyat hoztam, ami sem ez sem az, önálló posztot semmiképp sem érdemel, de nem is égetnivalóan szar. Viszont egytől egyig bőven várhattak volna fél évet, amíg elcsípem őket a hábéón…

Inferno

Jujjj, Dan Brown. Nekem ő olyasmi az írók között, mint a McDonald’s a lehetséges ebédmenük között: tudom, hogy ipari hulladék, de néha jólesik, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy tápértéke nulla és egy óra múlva pont ugyanolyan éhes leszek valami értékesebbre. Jó tíz éve olvastam tőle, azt hiszem három könyvet és a saját kategóriájukban szórakoztató, semmi extra regényekként maradtak meg bennem. A filmek kicsit jobban sikerültek. Legalábbis az első kettő. Mert ez az Inferno… Ezt aztán igen nehéz bárhova tenni. Az alapsztori tipikusan Dan Brownos, mi mást is várhatnánk, megspékelve egy kis emlékezetvesztéssel, ami jó ürügy arra, hogy Tom Hanks iszonyú bambán játssza végig a filmet, leplezve tán, hogy ő sem tudja, miért rohangál ebben a szerepben fel és alá már megint. Komolyan, én ezt az egyébként remek színészt ilyen elkeserítően rosszul játszani még nem láttam és nem hiszem, hogy azért, mert kifogna rajta a szerep. A méla unalom, az fog ki… Nem meglepő, hogy bár ezt a könyvet speciel nem olvastam, nagyon hamar (túl hamar, helló, klisék!) kitaláltam a csavart – ahogy az sem, hogy már megint végigrohantunk egy random olasz város kulturális és történelmi nevezetességein hogy okuljanak egy kicsit tengerentúli nézőtársaink. De legalább a csaj jól játszott és az előző két rész nyaktörő rohangálásaihoz képest mintha ő kevesebbet futott volna magassarkúban. Apró örömök. Mondjátok, hogy nem lesz negyedik rész!

A lány a vonaton

Najó, itt tényleg csak magamra vethetek, már a könyv sem volt jó (kifejezetten rossznak sem mondanám, de a jó nem ilyen…), mit vártam hát a filmtől? Jobbat. Ugyanebben a zsánerben a Holtodiglan, más témában pedig A marsi megmutatta a közelmúltban, hogy az irtózatos hájppal körülvett sikerkönyvek filmváltozata nekem gyakran jobban tetszik, mint maga a könyv. Ráadásul itt volt Emily Blunt, akit én eléggé kedvelek, plusz szerintem ez tipikusan filmes alapanyag, amiből egy jó forgatókönyvíró igenis kihozhatott volna ezerszer jobbat is, ha… Ha nem követi ugyanazokat a hibákat, amiket a könyv. Nem hogy nem megy mélyebbre, de még sokkal felszínesebb marad, mint Paula Hawkins regénye, ráadásul a sokak által kritizált hasonlóságra a két „másik” nő szála között (lásd még: az önálló hang teljes hiánya) rátesz egy lapáttal azzal, hogy két ugyanolyan karakterű random szőke színésznőre bízza a szerepeket. Annyira hasonlítanak és annyira nincs egyikük játékában sem morzsányi egyediség sem, hogy komolyan meló volt tudatosítani magamban, hogy most ki is téblábol a vásznon. De legalább Emily Blunt jó. Bár sokkal többet is kihozhatott volna ebből a szerepből (ha a forgatókönyv hagyja). Az alkoholizmus ábrázolása viszont nem kellett volna kimerüljön annyiban hogy cserepes a szája és folyton el van kenve a szemfestéke. Grrr…

Doctor Strange

Óóó, Benedict Cumberbatch! Ha nem kedvelném amúgy is gyermeteg módon a szuperhősös képregényfilmeket (pedig de) erre akkor is egyszerűen muszáj lett volna elmenni,  mert hát az isteni Benedict… Elnézném őt én bármiben. De ráadásul még a képregényfilmeket is eléggé megszerettem az elmúlt években, agykikapcsolásnak tökéletesek (kivéve Amerika Kapitányt, ő idegesítő). Azt ugyan nem tudtam, hogy mit várhatok a varázslással meg keleti izékkel kevert szuperhősös csihipuhitól, lévén a képregényt nem ismerem, de lehet még szerencse, így kisebb csalódás ért, mintha még lettek is volna elvárásaim. Túl a látványon meg az Eredetet idéző valóságösszegyűréseken és a remek színészi gárdán (B. C. mellett Tilda Swinton és Mads Mikkelsen – komolyan, mintha direkt arra mentek volna rá, hogy gumicukrokat dobáljanak a szuperhősfilmekre amúgy fújó filmsznoboknak) túl vékonka volt itt a sztori és túl kevés a minőségi humor, ami általában ezeket a mozgóképeket elviszi a hátán. Nem azt mondom, hogy minden szuperhős legyen Vasember, mert belőle is megárt a sok, de azért sokat elmond hogy a film legemlékezetesebb momentuma (és egyben szereplője) egy hisztis köpeny.

Utazók

Hát ez meg mi a fene volt??? Az ígéretes - sci-fire kihegyezett - előzetes meglehetősen kíváncsivá tett, még az első kritikák által némi csalódottsággal beharangozott „Titanic az űrben” tematikát is bevettem volna, hisz Jennifer Lawrence elég jó színésznő, Chris Pratt meg imádnivaló csibész, csak ki tudnak hozni belőle valami cukit, de ez… Ez akkora kibaszott mellélövés, hogy csak na. A legkisebb baj vele, hogy filmnek csapnivaló, bamba párbeszédekkel, a sci-fi adta lehetőségek ki nem használásával, steril megvalósítással. Ennél sokkal nagyobb, hogy hülyére vesz minket, nézőket. Ígér egy sci-fi köntösbe helyezett romantikus drámát, közben félúton elénk rak egy olyan fordulatot, amitől leesik az állunk, felvet egy olyan morális problémát, amiből akár egy baromi jó kapcsolati dráma vagy egy klasszikus lélektani thriller is kikerekedhetne, aztán a végére a romantikus filmek klisés drámai középfordulata segítségével visszaterel oda, ahonnan indultunk. Nem történt semmi, drágám, csak kinyírtál, de ne akadjunk fenn rajta, hajózzunk el szépen kézenfogva a naplementébe. Komolyan nem értem, hogy gondolhatta valaki komolyan ezt a sztorit? Ha ezt bárki beveszi romantikának, akkor nagyon kérem, azonnal menjen pszichológushoz. A legjobb része egyébként még az első fél óra, melyben Chris Pratt egyedül bolyong a gigantikus hajón és szép lassan beleőrül a magányba meg a kilátástalanságba. Kár, hogy annyira azért nem jó színész, mint Tom Hanks (Számkivetett) vagy Matt Damon (A marsi) – de még így, korlátozott színészi eszköztárával is szívesebben néztem volna őt két órán át egyedül a vásznon, mint azt, ami utána jött.

A számolás joga

Na, ez például egy nagyon-nagyon jó film lehetett volna, ha mer egy kicsit elszakadni a kliséktől és nem ül fel a díjvadász-vonatra. Mert a sztori igen erős, a hatvanas években a NASA kötelékében érvényesülni próbáló fekete matematikusnők viszontagságai valóban filmre illenek, a színészek egytől egyig kiválóak (a három főszereplőnő mellett a nyársat nyelt Kirsten Dunst és Kevin Costner is remekel – na ezt se gondoltam volna, hogy valaha még leírom, hogy Kevin Costner remekel…), akad néhány nagyon helyénvaló poén, a háttérben meg tapinthatóan nő a feszültség a polgárjogi mozgalmakkal. Szóval minden adott egy kiváló alkotáshoz, de… Egy pillanatig sem mer elszakadni a hasonszőrű „a történelmünk mélyéről előásott, elfeledett hétköznapi hősöket bemutató” nagyszabású hollywoodi filmek kliséitől. Ugyanaz a baj vele, mint a Kódjátszmával vagy A király beszédével – szerethető, így-úgy elnyomott, társadalmi vagy személyes hátrányokkal küzdő főhős előre megjósolható fordulatok során át, néhány vicces kitérővel tarkítva, jó barátokra szert téve és kiszámíthatóan nagyokat csalódva beírja magát a történelemkönyvekbe, miközben szól a nagyívű drámai zene és lobog az aktuális nemzeti lobogó. Komolyan, csak az hiányzik, hogy a vásznon néha átfusson a „For Your Consideration” felirat (aki még nem találkozott vele: ezt szokták az Akadémia tagjainak kiküldött megtekintőkópiákra vésni az Oscar-szezonban). Kár érte. Meggyőződésem, hogy ahogy Alan Turing, úgy Katherine G. Johnson, Dorothy Vaughan és Mary Jackson is jobb filmet érdemelt volna.