Elena Ferrante legfrissebb
regényfolyamával az utóbbi néhány évben üstökösként száguldott végig a
nemzetközi irodalmi életen – sikert halmoz sikerre, Salman Rushdie trollkodik a
nevében a neten és elvetemült újságírók nyomozzák a kilétét. Sikertelenül, ami
számunkra, olvasók számára tökéletesen érdektelen, ám a „Ferrante-legenda”
épüléséhez csak hozzájárul. Amikor tavaly híre jött, hogy magyarul is
megjelenik a Nápolyi regények
tetralógia első része, mi, rajongók egy emberként olvadtunk el és számoltuk
vissza a napokat. Érdekes hogy hat-hét éve ugyanilyen intenzitással száguldott
végig a magyar olvasókon és az akkoriban fénykorukat élő könyvesblogokon
Ferrante – emlékszem, volt idő, amikor mindenki őt olvasta, róla írt, három
kisregényére komoly várólista volt a könyvtárban (akkor még könyvtáraztam…).
Úgy élt az emlékeimben, mint
valaki, aki szellősen szedett rövid történeteivel is darabokra tépte a lelkem.
Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy utoljára olvastam tőle, de az Amikor elhagytak vagy a Nő a sötétben brutális drámája máig
sokszor eszembe jut minden ok nélkül. Amikor végre kezembe kaparintottam a Briliáns barátnőmet, az első boldog
belecsobbanás után e sodró, szépséges, élettel teli prózába, csak elkezdett
bennem mocorogni valami apró csalódásféleség, hogy én nem erre a Ferrantéra
emlékeztem. És vele együtt gonosz (ál)sznobizmusom is, mely szerint nem csoda,
hogy a csupa nagybetűs világhírt meg az újságírók rohamát ez a regény hozta meg
neki, hisz jóval közönségbarátabb, könnyebben olvasható, egyszerűbben
fogyasztható, mint a kisregények.
Érdekes dolog ám az emlékezet: az
olvasás után (direkt nem előbb, nem akartam, hogy befolyásolja az élményt)
elolvastam saját korábbi posztjaim Ferrantéról. És meglepve tapasztaltam, hogy
már akkoriban is picit nagyobb lélektépést vártam mint amit valójában kaptam.
Szóval lehet, hogy a brutálisan boncolgató Ferrante képe csak utólag rakódott
rá az olvasásokra. Ugyanakkor… Mint írtam, a történetei máig eszembe jutnak és
ahányszor eszembe jutnak, húsba vágnak. Lehet, hogy nem is az számít, akkor, az
olvasás után közvetlenül mit írtam róluk? Hanem hogy hosszú távon bizony
hatottak, nem is akárhogy? Ezen az ösvényen indulva lehet, hogy amit a Briliáns barátnőmről most pötyögök, az
sem számít, hisz ki tudja, lehet, ez is úton-útfélen eszembe jut majd a
jövőben, egészen más hatást körvonalazva? Jó,
tudom, írjak inkább a regényről, filozofálás befejezve, mindenesetre érdekes
gondolkodnivalót adott, ha lesz időm, továbbgondolom…
Elena Greco és Lila Cerullo. Tűz
és víz. Lágyság és keménység, tanulás és kitűnni vágyás, kitartás és
megalkuvás, mélység és sekélység. Nápoly, ötvenes évek, egy lepusztult
lakótelep a maga nagyon is ismerős, mégis ismeretlen nyomorával. A háború utáni
évek lassú talpra állása, levakarhatatlan bűnök, a múlttal való
szembe(nem)nézés, bűnözés, társadalmilag determinált szerepek és kitörési
kísérletek. A legendás olasz életszeretet és vérmérséklet, ami itt sokkal
inkább közönségességben és erőszakosságban nyilvánul meg, mint az élet
édességében. Férfiak uralta világ, ahol az apák következmények nélkül
üthetik-verhetik gyerekeiket, ahol a telepi kiskirály a „közösség”
hallgatólagos beleegyezésével megvásárolhatja magának a lányt, akit kinézett,
ahol a lányokat felesleges tanítani, úgyis csak arra valók, hogy feleségek és
anyák legyenek, takarítsanak és beálljanak a csemegebolt pultjába. Lila és
Lenuccia innen törne ki, ki-ki a saját eszközeivel: tanulással, magolással,
könyvekkel az egyik; furfanggal, női bájjal, gazdagsággal a másik oldalon. Hogy
ki tör ki és honnan, nézőpont kérdése. Hogy melyik lány választásával
szimpatizálunk, az is. Ahogy az is, vajon volt-e lehetősége Lilának másképp
dönteni.
A két lány remekül megrajzolt alakja
és barátsága áll a regény(folyam) középpontjában és ez emeli ki a többi közül:
mindannyiunkban ott van egy kis Lila és egy kis Lenuccia, akár szembenézünk
vele, akár nem. Mind ki akarunk törni saját kereteinkből, több-kevesebb
sikerrel. Mind vágyunk valakire, akivel tűzbe mennénk és akivel versenyt
húzhatnánk egymást tűzön-vízen át. De! (És ez egy hatalmas de…) Nagyon
egyoldalú ez a barátság. Kíváncsi vagyok, mit tartogatnak a folytatások, a
történet felütése is árulkodó, de itt még annyival többet ad az egyik fél, és
annyira természetesen használ ki a másik, hogy nem érzem létjogosultságát sem
ennek a barátságnak, nem hogy sorsfordító voltát. Itt pedig elég szépen
megbicsaklik a történet is. Amely történet amúgy annyira semmi különös, hogy az
már kifejezetten bosszantó egy ilyen kvalitású írótól, mint Ferrante.
Szappanoperába illő fordulatok, kicsinyes torzsalkodások, gyermeteg
megalkuvások. Hiányzó mélységek. S ha már a két lány barátságát helyezzük
középre: nekem ebben a témában, a versengő-irigykedő-inspiráló barátságok
témájában sokkal többet adott Szabó Magda kliséktől és szépelgéstől mentes
remekműve, Az őz.
Mégis… Néha olyat csillant meg,
amitől mintha kést döfnének beléd:
„- Tudod, mi az a plebs?
- Igen, tanárnő.
Most értettem meg igazán, mi az a plebs, sokkal világosabban, mint
amikor a tanárnő elmagyarázta. Mi vagyunk a plebs. A plebs ez a viszálykodás az
étel és bor miatt, a torzsalkodás, hogy kit szolgálnak ki előbb és jobban, ez a
mocskos padló, melyen jönnek-mennek a pincérek, ezek az egyre közönségesebb
koccintások. […] Mindenki nevet, Lila is, mint aki eltökélte, hogy végigjátssza
a szerepét.”
És az a vég. A cipőre szegeződő
tekintet, mely ezer villámot szór. Na, az zseniális. Ahogy egy pillanat alatt
szilánkokra törnek a szerepek. És ott maradunk, nem tudva, mit kívánunk: hogy
zúzzák szét őket, ne játsszák végig, töröljék le a műmosolyt és rohanjanak el,
másfajta végzetek felé; vagy hogy ragadjon csak bele a szerepébe mindenki, egye
meg amit főzött és sirassa élethosszig eljátszott álmait. Lássuk meg, mit hoz a
felnőttkor, milyen utakra vezet minket Az
új név története…
Kiadó: Park
Fordító: Matolcsi Balázs
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése