- …Az a fontos, hogy azzal vádolt meg bennünket, hogy árulók vannak
köztünk.
- Igen. – mondta Abumwe. – Árulók. És kémek. És opportunisták. És ezek
kombinációi. Ahogy nálunk is. Ahogy náluk is – biccentett Byrne és Lowen felé –
De nem ez az igazi gond, tábornok. Mindig is voltak árulók, kémek és
opportunisták. Jelenleg az a problémánk, hogy az árulóink, kémeink és
opportunistáink megtalálták egymást és saját érdekükben ellenünk dolgoznak…
Ez az igazi gond, hogy egyszer
csak elfonnyad a szemem láttára egy regényfolyamban mindaz, amit szerettem. Az
eddigi szelíd csúsztatások, időnként jámboran biccenő „odaképzeltem magam”
jellegű (fanfic-mélységen túl nem sekélyedő) elemek mellett mindig ott
burjánzott valami ebben a galaktikus méretű sárkányfog-veteményeskertben, amit
nagyon lehetett szeretni. Olyan valóság-ízek, amelyek következnek belőlünk,
mélyen emberi (ezzel együtt akár alapjában hibás) félelmektől a közel hozott,
jól exponált hősiesség (akár alapjában hibás) zsigeri igényéig. S mindemellett
olyan elképzelt idegenségek, amelyek sugalltak valamiféle idegen, jól
különíthető, nem emberi logikát – pont azáltal, hogy kénytelenek voltak
találkozni az emberivel. De erre a kötetre mindez egyszerűen elfogy.
Marad így is, amit lehet
szeretni. Régi és új szereplőket, régi és új szituációkat agyba zártságtól a
dezertálásig. Lehet szeretni a csavaros cselekményt, ahogy Scalzi vezet és
megvezet. A szövegbe rakott kesernyés hangot, a stílust, ami még mindig sokat
merít az első könyvek laza katonahumorából és rezignált öreghumorából. Pedig ez
már másik terep, valójában másféle hangnem követelésével: politikai szarkavarás,
frakciók, szövetségek és (magas szinten szervezett) terrorizmus… Ahol ha vissza
is találunk az avokádózöld bőrű agygépes katonák világába egy-egy epizód vagy
szereplő erejéig, már nem maradunk (nem is maradhatunk) ott, a két utolsó
kötetben vázolt problémakör rajtuk messze túlmutat. El kellett jutni idáig, de
szerintem kár, hogy Scalzi is úgy jutott el, mint annak idején Asimov, amikor
(nem kis nehézségek árán) egybefésülte és számomra varázstalanította a két
egymás mellett is elég izgalmat rejtő világát, az Alapítvány- és
robottörténeteket. Ahelyett, hogy gazdagította volna, elvette a történetei
továbbgondolható távlatait.
Ez az igazi gondom: hogy van
néhány panel Scalzi eszközkészletében, amit konkrétan elkezdtem unni. Ha
például egy befolyásos kulcsszereplő így jellemez valaki szintén alapvető hőst (avagy
ilyesmit hangsúlyosan érzékeltet): „maga a legidegesítőbb alak, púp a hátamon”
akkor tudom, hogy a kötet végére eljutunk a „maga a leghasznosabb emberem”
érzékeltetéséig ugyane kapcsolat jellemzésére. És ez baj. Nemcsak azért, mert
Scalzi tud ennél jobbat. Azért, mert alapjában izgalmatlanít. Nehéz izgulni
valakiért, ha tudod, hogy egy ilyen poénra rendezett páros tagja, hiszen ilyenkor
úgyis megérik mindketten a történet végét. Elkezdtem unni, hogy a
csapdahelyzetekből az izzasztó írómunkával jól felépített kiskapuk helyett az
utóbbi két kötetben már inkább a „van egy képességem, amivel nem számoltál”
kalapból előhúzott titkos fegyverével mászatja ki a szereplőit az író. Így
válik szuperhős-érzetű valakivé bármelyik szereplő (akár csak egy pilóta
meztelen agya a dobozban); nem attól, ha genetikailag módosított szupertestben
zuhan, röpköd, öl és túlél. Márpedig a szuperhős-történetek belső logikája
Perry és családja történetét, a korábbi köteteket így nem nyálazta össze…
Marad így is, amit lehet
szeretni. Az epizodikus, novellafüzér-szerű szerkezet nem egy története
maradéktalan. Mint a Tartósan
fennmaradhat-e? a maga keserű szembenézésével. Mert valóban, ha akad is
(politikai erő, nagypolitikai érdek, bármi), aki-ami kihasználja egy gyarmatos
kultúra szeparálódási kísérleteit (jelzem, ezt a másik szemszögből
szabadságharcnak hívjuk…), ezt minden esetben a könnyen felismerhető
ellentmondások és társadalmi feszültségek okozzák – amelyekre a katonai
megoldás soha nem adott az emberi történelemben tartós választ. Valóban
iszonyúan frusztráló lehet egy idő után még egy forradalmat hazavágni kedden,
szerdán elfojtani máshol egy másik lázadást, csütörtökön belenézni egy
idealista fegyverhasználó kamasz haldokló tekintetébe, amiből te (avagy a
tieid) lopják épp el a fényt, és pénteken belehalni egy legalább ennyire
értelmetlen rendcsináló bevetésbe. Amely úgyse csinál „rendet”…
De az igazi gondomon ez sem
változtat. Hogy a történetfüzér nem egy története tartja az egykori színvonalat
– sőt, akár fölé is emelkedik. Sajnos a kötet felépítésében, s a fő
konfliktusforrás, az Ekvilibrium alapfelépítésében is kibomlik a már említett
(nehezményezett) szuperhős-logika. Abban például, hogy az árulóink, kémeink és opportunistáink megtalálták egymást és saját
érdekükben ellenünk dolgoznak… na, ez így, vegytisztán az egyik
leggyakrabban előcibált (nemcsak filmes) konteó, amit nem tudok komolyan venni.
Az összes terrorista, fajgyűlölő és előítéletes egy asztalnál, együtt a
különböző szolgálatokkal és titkos állami szervekkel, amint eldöntik, hogy… mit
is? Képzeljük el, amint fondorlatuk
által valahogy létrejön a szuperszervezet, amely technikailag hipp-hopp mindenki
előtt jár, amolyan űrbéli Hydra, galaktikus Spectre – na, pont ez a szint nem
hiányzott az eddigi intelligens kérdésfeltevések mellé! Számomra ez volt a
legnagyobb érvágás ezen a világon – hogy az eddig (soha nem ellentmondásmentesen,
de) felrajzolt valóságos emberi dilemmák fölé odakerült mozgatónak egy
klasszikus blockbusterpanel… szeretem én ezt a meseformát is, csak máskor és
másért fogyasztom. És a kettő vegyíthetetlen. Mint a tejszínhab és a töltött
káposzta.
Tovább is volna, mondjam még? A
többi már ebből következik. Csak egy (spoileres!) példa: ha a dobozba zárt
aggyal való űrhajós hancúr a Gyarmati Szövetség fegyvertárából való, akkor már
rég éltek volna vele a folyvást forráshiányos „önvédelmi terjeszkedés” közepette.
De minden bizonnyal előveszik azután, hogy elveszítik a legfőbb erőforrást, a
Földet… (főleg ha egyébként kísérleteztek már hosszú távon űrképes testbe
rakott emberi személyiségekkel, tehát nem kevés tapasztalatuk van e téren). Ha
jobban megnézem, A lázadás hangjaival
összemarkolt kérdésekre az Árnyékszövetség
csupán ilyen önmagukba roskadó válaszokkal szolgál…
Ez most nem… kedves Scalzi. Főleg
az eddigiek fényében nem. Komolyan mondom, kár érte.
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán, Farkas István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése