Szilveszteri köszöntő

Ma este biztosan szórják megint az állataink halálra ijesztő petárdákat szerte az utcákon, tucatjával nyílnak majd a kisebb-nagyobb tűzijátékok rózsái az éjszakába. Borzasztóan idegesítő szokás, avagy a legmúlandóbb szépség, amiben gyönyörködhet az ablakából a pezsgőt szorongató, új évet köszöntő mámor – ez nem feltétlenül nézőpont kérdése, bár nekünk ez is, az is, hiszen szegény macskánk majd végigrettegi megint, amíg mi két nyugtató simogatás közt erkélytől ablakig futkározunk a fények játékai után kapdosva. 

Elgondolkodtam ezen, az egykor megkezdett gondolatmenet, a gondolkodásmódunkban nyakon csíphető mítoszi „logika” mentén. A tűz ünnepe a kezdetektől az ártó szellemekhez kapcsolódott, s mindig kétféleképpen: egyrészt elriasztva, s mélyebb rétegében mintegy magunkra híva azt – hogy a létre kiszabott fegyverzaj: a petárdák durrogó puskalövései, a létet borító láng fénye, a létet pusztító robbanás villanása-hangja viszonylag ártalmatlanul érkezzen az életbe. Ugyanaz a „démonetetés” ez, amely a mítoszi áldozatra alapjában jellemző: megidézzük a mennydörgést, és neki adjuk az ijedelmünket, amit bennünk felébreszt. Teljesen ugyanaz a rituálé – viszont minden tudatosság nélkül.

Mert előbb a hit, aztán a tudat kijelentette: a létezés mítoszok és egyéb hitrendszerek által leképezett fele egyszerűen nem létezik. Nincs. Jobb esetben egymás szórakoztatására kitalált mese, rosszabb esetben rabló hatalmi struktúrákat hitelesítő, tudatos és rosszindulatú hazugság, amit a mérhető, kézzelfogható tapasztalat nem igazol. Holott ha körülnézek azt látom, a cselekedeteink igen nagy százalékát nemcsak átszövi e mitikus megközelítés, de szinte meghatározza a hozzáállásunkat az élet bizonyos tényeihez, megastruktúráinkhoz, rajtunk rég túlnőtt rendszereinkhez, amikbe (gyakran egymást kizáró feltételekkel) illeszkedni kényszerülünk. Szokások rendszere szabályoz mindent, amit törvény nem – de e szokások mögül kihátrált azok egykori magyarázata, és nem is ildomos az irodalmon túl kitalálni új magyarázatot.

Úgyhogy éjjel, amikor majd kinyílnak a tűz enyésző virágai, nem fogjuk kántálni az ide vágó ráolvasást, nem fogjuk énekelni az egykor, vagy azóta ide kitalált énekeket, nem töltjük fel a történés tudati mögöttesét is tartalommal – de lesz bőven, aki két kézzel szórja a robbanásokat, aki rakétát szegez az új év első éjszakájába; s szerintem minderre nem kielégítő magyarázat, hogy ennyi az ostoba, ennyi a rossz értelemben vagány fiatal, a gátlástalan, a félkegyelmű. Szerintem ez a megmagyarázhatatlanul csábító szokás is pusztán egy létező igény – aminek a megértéséhez végre szembe kéne nézni vele: az egykori mítoszi áldozat szerkezetét az életünkből semmilyen vallási vagy tudati reform nem irtotta ki. Csak lepasszírozta az egykori magyarázatot a tudat alá, ahol erjedhet.

Pedig (nem mellesleg) mítoszokkal vezetnek bennünket – a jelen társadalmi papjai: az egyenlő esély, a fenntarthatóság, az újabb és újabb világrendek mítoszaival; tudatosan használva az erre való fogékonyságot. S mi áldozunk a démonjainknak, hogy ne faljanak fel. Ma este például tűzzel – itt, a lakhelyünk környékén például elképesztő gazdagságban ünnepli majd a körülöttünk lakó szegénység az új esztendő lehetőségeinek gazdagságát. Kívánom nekünk: legyen mit. Kívánom nektek is, hogy legyen mit ünnepelni az új esztendőben. S remélem, szerencsétlen négylábú barátaink sem sínylik meg a kelleténél jobban ezt a traumát.

Boldog Új Évet kívánunk!