- Lucifer, íme az Ember, hajolj meg előtte, mint a fivéreid…
És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te
pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy
maroknyit, és a szádhoz emelted.
Mint az közismert, én nem hajtottam térdet atyám ezen új házi kedvence
előtt, és ezért ledobattam a mennyből azokkal együtt, akik velem tartottak. De
neked, Ember, búcsúajándékul adom a saját képedet; úgy, ahogy én látlak téged.
Ezzel a pár sorral, az előjáték
néhány utolsó mondatával érdemes megismerkedni, mielőtt rátérnénk „Tudós” Jónas
Pálmason szenvedéseinek történetére a cethal gyomrában. Mielőtt elmerülnénk
kultúránk gyermekkorának hallatlanul játékos és érzékletes leírásában. Ezt a
pár sort az olvasás közben egyszer csak elfelejted, olvasó. Én legalábbis
megfeledkeztem róla, ahogy a kíváncsiság, a nyitott és tévedni is bátran
hajlandó lélek e tükrébe pillanthattam. Jónas Pálmason a tapasztalat és a
mítoszok-legendák szélén imbolygó lépteinek fájdalomtükrébe, a cethal gyomrában.
Megbomló világmagyarázatok és reformáció idejébe, a sokadik pillanatba az ember
szellemtörténetében, amikor a tapasztalat lenyűgöző távlatai megnyílnak a
hiedelmek vakfoltjai mögött – de amikor a hiedelmek egykori varázslatos
teljessége is látszott még, a maga hallatlanul bonyolult rendszerével: amikor a
mítoszról, a legendáról még nem foszlott le a számos réteg, amely valójában világnézetté
tette.
Ez az egyik varázslat, amit Sjón
elkövet, ebben a könyvben, amely annyira más a Macskaróka
zenekari-hangszerelt, ősi prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy,
történetszálakat indás keltamintába fonó nyelvezetéhez képest, amennyire kötet
csak eltérhet. Hiszen a nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi
kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit
úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később
született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen
kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és
mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül
vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való
gondolkodás szabadságát. „Tudós” Jónas a reformációból meríti a dogmák
megkérdőjelezésének szabadságát, a katolicizmusból támasz gyanánt a közvetítők
megbecsülését, a Mária- és szenttiszteletet; Ticho Brahe, a kor legnagyobb
észlelő csillagásza könyveiből a megfigyelést és leíró rendszerezést, az ősi
rúnákból és legendákból a szörnyek, a trollok, a természetfeletti
ellenpontjaként egyfajta „természet-alatti” félénk, de kíváncsi tiszteletét -
óriási katyvasz épít (a mi szemünkkel nézve) sose látott rendszert a fejében -
azaz épít a szemünk láttára az egykor valóban élt modell: Tudós Jón Gudmundsson
fennmaradt írásaira támaszkodva Sjón. Ez az egyik varázslat, amit elkövet: hogy
teljesen egyedi módon, de szerkezetében teljesen hihető és hitető középkor-végi
nyelvezetet alkot. (Minden tiszteletem Egyed Veronikáé! Ez a fordítás bizonyos
momentumaiban a poklok pokla lehetett…)
A világról való gondolkodás
szabadságfoka… Amely értelemszerűen töri a tabukat, hozhatja hírbe, keverheti
bajba a hordozóját. A Tudásfa tiltott virágai… Hogy aztán száműzzék irigyei és
rosszakarói, kétszer is, egy kopár sziklára, a cethal gyomrába. Ahol a fejébe
láthatunk, amint éppen számot vet az életével, ahol látomások kínozzák… Ahonnan
elkísérjük arra a valószínűtlenül kezdődő és mélyvalóban végződő utazásra
Koppenhágába. Elmesélhetem a könyvet, a valóságát úgysem tudnám – csak legalább
ugyanakkora terjedelemben. Hiszen a babona, a félelem, a boszorkányt kiáltó
korlátoltság - akárcsak ma, akárcsak bármely időben - itt is a hatalmasok
ocsmány és törvénytelen üzelmeinek sújtó eszköze. „Tudós” Jónast és szeretteit
a bármilyen taktikára, helyezkedésre, egyáltalán a másik érdekeinek figyelembevételére való képtelenség mellett az elöljárók
kénye-kedve ítéli földönfutásra, menekülésre, száműzetésre. Meg persze Jónas
saját élhetetlensége, a szellem fantasztájának adóssághalmozó hurráoptimizmusa
(ó, mennyire ismerős); a tény, hogy a költőé (a keserű bohócé) régen se volt
túl jól fizető foglalkozás – pláne ha egy deka üzleti érzékkel se párosult.
A szellem embere vergődik hát a
saját gondolatainak cethal-gyomrában e könyvben – bájos kultúra-gyerekidejében is
egyetemesen: ez tényleg ilyen lehet, minden korban és időben. Felségárulással,
vallásgyalázással, nemzetietlenséggel (s még mi mindennel) vádolt
szellem-emberei laktak így a saját bezárt elméjük kilátástalan
cethal-gyomrában, időről időre más kulisszák közt – de lényegében ugyanígy. A
legjobbjaink… S most, e fennkölt és felismerésekkel oly gazdagon terhes
pillanatban jusson eszünkbe az idézet ott fenn, e bejegyzés elején, a felütés,
amivel Sjón e könyvét kezdi – az a gigantikus idézőjel, amibe mindezt
belehelyezi. És amikor ismét rád néztem,
fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá
nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.
Nézzétek – mondja Sjón szájával kultúránk legnagyobbra formált lázadója, a
Fényhozó. Ezek vagytok. A legkiválóbb közületek, aki csak létezik, ez: …felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz
emelted.
Ecce Homo – mondja a szerző. És
nevet közben. Együtt hősével, aki (akárcsak egykor élt mintaadója) végül csodás
megmenekülését követően könyvbe önthette, amit felfogott a világból és az
ajkához emelt. Krónikása: Sjón, teljes
nevén Sigurjón Birgir Sigurdtsson egy istenverte zseni. Csak azt
mondhatom, amit az első könyve után: bármit adjanak ki tőle, el fogom olvasni.
Kiadó: Magvető
Fordította: Egyed Veronika, Dunajcsik Mátyás (versbetétek)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése