2016. január 11., hétfő

Sjón: A cethal gyomrában

Előreléptem, hogy jobban szemügyre vegyelek. Ökölbe szorított kezeddel megvakartad az orrodat, aranyosat tüsszentettél, aztán önimádó szemeiddel rám bámultál, szádat kitátva. Én pedig láttam, hogy ez a száj mindig többet akar majd, hogy az őrlőfogai soha nem szűnnek meg rágni, hogy ez a nyelv folyton más élőlények vérében akar majd fürdeni. Ekkor megmozdult az ajkad. Megpróbáltad kimondani az első szót. És a szó ez volt: „ÉN”. De az atya félbeszakított, és barátságos, de parancsoló hangon így szólt hozzám:
- Lucifer, íme az Ember, hajolj meg előtte, mint a fivéreid…
És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.
Mint az közismert, én nem hajtottam térdet atyám ezen új házi kedvence előtt, és ezért ledobattam a mennyből azokkal együtt, akik velem tartottak. De neked, Ember, búcsúajándékul adom a saját képedet; úgy, ahogy én látlak téged.

Ezzel a pár sorral, az előjáték néhány utolsó mondatával érdemes megismerkedni, mielőtt rátérnénk „Tudós” Jónas Pálmason szenvedéseinek történetére a cethal gyomrában. Mielőtt elmerülnénk kultúránk gyermekkorának hallatlanul játékos és érzékletes leírásában. Ezt a pár sort az olvasás közben egyszer csak elfelejted, olvasó. Én legalábbis megfeledkeztem róla, ahogy a kíváncsiság, a nyitott és tévedni is bátran hajlandó lélek e tükrébe pillanthattam. Jónas Pálmason a tapasztalat és a mítoszok-legendák szélén imbolygó lépteinek fájdalomtükrébe, a cethal gyomrában. Megbomló világmagyarázatok és reformáció idejébe, a sokadik pillanatba az ember szellemtörténetében, amikor a tapasztalat lenyűgöző távlatai megnyílnak a hiedelmek vakfoltjai mögött – de amikor a hiedelmek egykori varázslatos teljessége is látszott még, a maga hallatlanul bonyolult rendszerével: amikor a mítoszról, a legendáról még nem foszlott le a számos réteg, amely valójában világnézetté tette.

Ez az egyik varázslat, amit Sjón elkövet, ebben a könyvben, amely annyira más a Macskaróka zenekari-hangszerelt, ősi prózaköltészeti ballada-szájízzel elegy, történetszálakat indás keltamintába fonó nyelvezetéhez képest, amennyire kötet csak eltérhet. Hiszen a nyelv, amelyen megszólal, egy huszonegyedik századi kortárs által újraálmodott variáció arra a középkor-végi hangra, amit úgy-amennyire őriznek kódexek, kéziratok, első nyomtatványok és azok később született másolatai – amely távol van tőlünk, és mégis érthető: hiszen kultúránk gyermekkorának nyelve. A ráció korának gügyögése. Amely mesét és mítoszt, hittételt és hiedelmet, tapasztalatot és tévedést még gátlás nélkül vegyít – egyszerűen élvezve a felszabadulás lehetőségét, a világról való gondolkodás szabadságát. „Tudós” Jónas a reformációból meríti a dogmák megkérdőjelezésének szabadságát, a katolicizmusból támasz gyanánt a közvetítők megbecsülését, a Mária- és szenttiszteletet; Ticho Brahe, a kor legnagyobb észlelő csillagásza könyveiből a megfigyelést és leíró rendszerezést, az ősi rúnákból és legendákból a szörnyek, a trollok, a természetfeletti ellenpontjaként egyfajta „természet-alatti” félénk, de kíváncsi tiszteletét - óriási katyvasz épít (a mi szemünkkel nézve) sose látott rendszert a fejében - azaz épít a szemünk láttára az egykor valóban élt modell: Tudós Jón Gudmundsson fennmaradt írásaira támaszkodva Sjón. Ez az egyik varázslat, amit elkövet: hogy teljesen egyedi módon, de szerkezetében teljesen hihető és hitető középkor-végi nyelvezetet alkot. (Minden tiszteletem Egyed Veronikáé! Ez a fordítás bizonyos momentumaiban a poklok pokla lehetett…)

A világról való gondolkodás szabadságfoka… Amely értelemszerűen töri a tabukat, hozhatja hírbe, keverheti bajba a hordozóját. A Tudásfa tiltott virágai… Hogy aztán száműzzék irigyei és rosszakarói, kétszer is, egy kopár sziklára, a cethal gyomrába. Ahol a fejébe láthatunk, amint éppen számot vet az életével, ahol látomások kínozzák… Ahonnan elkísérjük arra a valószínűtlenül kezdődő és mélyvalóban végződő utazásra Koppenhágába. Elmesélhetem a könyvet, a valóságát úgysem tudnám – csak legalább ugyanakkora terjedelemben. Hiszen a babona, a félelem, a boszorkányt kiáltó korlátoltság - akárcsak ma, akárcsak bármely időben - itt is a hatalmasok ocsmány és törvénytelen üzelmeinek sújtó eszköze. „Tudós” Jónast és szeretteit a bármilyen taktikára, helyezkedésre, egyáltalán a másik érdekeinek figyelembevételére  való képtelenség mellett az elöljárók kénye-kedve ítéli földönfutásra, menekülésre, száműzetésre. Meg persze Jónas saját élhetetlensége, a szellem fantasztájának adóssághalmozó hurráoptimizmusa (ó, mennyire ismerős); a tény, hogy a költőé (a keserű bohócé) régen se volt túl jól fizető foglalkozás – pláne ha egy deka üzleti érzékkel se párosult.

A szellem embere vergődik hát a saját gondolatainak cethal-gyomrában e könyvben – bájos kultúra-gyerekidejében is egyetemesen: ez tényleg ilyen lehet, minden korban és időben. Felségárulással, vallásgyalázással, nemzetietlenséggel (s még mi mindennel) vádolt szellem-emberei laktak így a saját bezárt elméjük kilátástalan cethal-gyomrában, időről időre más kulisszák közt – de lényegében ugyanígy. A legjobbjaink… S most, e fennkölt és felismerésekkel oly gazdagon terhes pillanatban jusson eszünkbe az idézet ott fenn, e bejegyzés elején, a felütés, amivel Sjón e könyvét kezdi – az a gigantikus idézőjel, amibe mindezt belehelyezi. És amikor ismét rád néztem, fekete, nyálkás bélsár ürült belőled. Te pedig villámgyorsan a feneked alá nyújtottad a kezed, felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted. Nézzétek – mondja Sjón szájával kultúránk legnagyobbra formált lázadója, a Fényhozó. Ezek vagytok. A legkiválóbb közületek, aki csak létezik, ez: …felfogtál belőle egy maroknyit, és a szádhoz emelted.

Ecce Homo – mondja a szerző. És nevet közben. Együtt hősével, aki (akárcsak egykor élt mintaadója) végül csodás megmenekülését követően könyvbe önthette, amit felfogott a világból és az ajkához emelt. Krónikása: Sjón, teljes  nevén Sigurjón Birgir Sigurdtsson egy istenverte zseni. Csak azt mondhatom, amit az első könyve után: bármit adjanak ki tőle, el fogom olvasni.

Kiadó: Magvető
Fordította: Egyed Veronika, Dunajcsik Mátyás (versbetétek)


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...