Simone de Beauvoir: A hit hatalma

Borzasztóan érdekes élmény A hit hatalma – Simone de Beauvoir első, 1937-ben íródott, ám franciául is csupán 1979-ben megjelent regényének befogadását óhatatlanul befolyásolja a korszakos jelentőségű író-filozófus későbbi munkáinak ismerete. Könnyen azon kaphatjuk magunkat, olvasva a szerző előszavát és ismerve a mű megjelenésének történetét, hogy valamiféle elnéző mosollyal forgatjuk a könyvet: egy később zseniálissá érő gondolkodó fiatalkori zsengéjeként. Pedig nem szorul rá semmiféle elnézésre, ahogy a későbbi sikerek védőhálójára sem. A hit hatalma önmagában is megállja a helyét, s hogy korában nem jelenhetett meg ilyen formában, az inkább a kornak, semmint a szerzőnek vagy a műnek köszönhető.

A lazán kapcsolódó öt novella – máig vitás, hogy a mű vajon a novellafüzér vagy a regény kategóriájába tartozik-e, én magam az előbbihez húzok – öt fiatal nő története, akik az 1920-as évek Franciaországának lassan változó, lehetőségekkel, eszmékkel, vágyakkal teli, ám ezer meg ezer béklyóval a múlthoz láncoló légkörében próbálnak felnőtté válni, és saját életet élni. Függetlenül a társadalom, az anyák, a testvérek, az egyház, az iskolák és tanítók elvárásaitól. Mind az öten húszas éveikben járó, polgári családból származó, tanult, művelt, nyitott ifjú hölgyek, akik egy-egy ideológia fogságában vergődnek, vagy épp abból szabadulnának – kisebb-nagyobb mértékben mindannyiukban ott rejtezik a fiatal Beauvoir tapasztalata.

Marcelle, az érzékeny, tehetséges, jobbító szándékú művészlélek miután sikertelenül próbálja a város fiatal szegényeit tanítani és egyfajta „intellektuális tartással” ellátni, egy léha semmirekellő „megmentésére” áldozza az életét – szenvedélyes és hirtelen szerelme az iszákos, szoknyavadász költővel természetszerűen kérdőjelezi meg ideáit. Az ő alakja tán a legerősebb, és az ő sorsa az egyik legérdekesebb. Mindenképpen érdekesebb, mint a vidéki lányiskolában tanító Chantalé, aki nem győzi hangoztatni, mennyire távolodna az előző generációk értékrendjétől, és minden erejével azon van, hogy világias dámának állítsa be magát, mégis: krízishelyzetben kiderül, mennyire konvencionális valójában. Eszmények fogságában vergődik, akárcsak Lisa, aki egy katolikus lányiskola fojtogató légköréből keres kiutat egy elképzelt szerelem ideáján keresztül – tán ő a legkiforratlanabb a szereplők közül.

A legtragikusabb és legérzékenyebben megrajzolt Anne – ami, ismerve az írónő életrajzát, nem véletlen. Anne a belé nevelt keresztény erkölcs és a szabad önmegvalósítás között vergődő fiatal nő, kinek tragédiája mintegy kiáltvány a Beauvoir által olyannyira megvetett és megtagadott spiritualizmussal szemben. Ahogy a bevezetőben írja: „Lázadoztam az engem oly sokáig elnyomásban tartó spiritualizmus ellen, és az azzal szembeni undoromat olyan, általam ismert fiatal hölgyek történetén keresztül akartam kifejezni, akik többé-kevésbé önként váltak a spiritualizmus áldozataivá. Nagy hangsúlyt fektettem a rosszhiszeműségre, ami e jelenségtől elválaszthatatlannak tűnt – és tűnik még ma is – számomra. Így jutottam el ahhoz a nehéz feladathoz, hogy megpróbáljam hallhatóvá tenni a hazugság hangjait – és csendjeit”.

Valami ilyesmivel próbálkozik Marguerite is, aki vállaltan a legtöbb önéletrajzi vonást kapta – az ő szavain keresztül mond értékítéletet Beauvoir a másik négy felett. Marguerite az, aki a többiek kudarcai, képmutatásai, kisszerűsége felett érzett kiábrándultságában végre maga mögött tudja hagyni ezt a patetikus álmokból szőtt világot és ahelyett, hogy újabb meg újabb „spirituális fordulattal” távolodna a tagadni vágyott múlttól (ekképp belekonzerválva magát annak középszerűségébe), mindent levetve a cselekvés felé fordul. Beleveti magát az életbe, kíváncsian, új impulzusokra nyitottan, hogy aztán saját élményei, érzései, tapasztalatai nyomán alakítsa ki a saját gondolatiságát – ahelyett, hogy magára húzna egy sokadik „készen kapott” ideológiát.

Tán ez a novellafüzér kulcsa, és a félreérthetetlen kapocs Beauvoir későbbi műveivel: minden kész válaszokat kínáló filozófia és vallás helyett a saját kérdések, saját tapasztalatok és saját válaszok keresése. Persze ez még messze nem az ötvenes-hatvanas évek gondolatvilága, e korai novellákban a filozófus még nem nyomja el a szépírót – A hit hatalma könnyen olvasható, gördülékeny, érzelemgazdag, gunyoros próza. Szatirikus hangja pedig az életmű ismeretében kifejezetten bájosnak mondható; ahogy frissessége, kísérletező kedve és időnkénti „lányos zavara” is. Azt sajnos nem tudom, a szatíra, ami a szerző szerint „bár jól érzékelhető, mégis félénk maradt”, mennyire üt át a sorokon azon olvasóknak, akik nem ismerik a későbbi műveket – ezzel együtt is jó szívvel ajánlom Beauvoir írásaival való ismerkedésre.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Takács M. József