Sofi Oksanen írja könyve
kvázi-utószavában, hogy a főszereplő után kutatva, régi történelmi tárgyú
cikkeket olvasva talált rá egy férfi történetére, aki egész életét egy jól
megrajzolt, gondosan felépített hazug önkép köré építette – „…és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon,
amely hazugságra épült”. Ha egy mondattal kéne jellemeznem a könyvet, azt
mondanám, ez az élethazugságok könyve. Hazug érzelmek, hazug kapcsolatok,
eltitkolt-megtagadott életek, meghamisított múlt könyve. Olyan hazugságoké,
melyek át- meg átszövik ennek az egész kelet-közép-európai térségnek az utóbbi hetven-nyolcvan
évét. Oksanen bátor, nagyon bátor – miként tervezett tetralógiája korábbi
köteteiben, a Tisztogatásban és a Sztálin teheneiben, ezúttal is okosan és
húsbavágó erővel ábrázolja a magánélet és a történelem összefonódását, a
családi-baráti kapcsolatokba is beszűrődő politikát, az élet minden területét
átszövő képmutatáshálót. Ily módon könnyedén nyitja az ábrázolt családi és
emberi tragédiákat társadalmi méretűvé, és tár elénk egy rém kellemetlen képet
a közelmúltról, mely lehetne akár a sajátunk is.
A regény három főszereplőjével a
negyvenes évek elején, a német megszállás napjaiban találkozunk először. Roland
lánglelkű szabadságharcos, aki az erdőben bujkálva küzd a szabad Észtországért,
gyűlöli a kommunistákat, kiknek bűneit gondosan dokumentálja naplójában – hogy
egyszer majd nála tehetségesebb tollforgatók felhasználhassák, amikor
leleplezik a szovjetek bűneit. Unokafivére, Edgar, a család kedvence követi
Rolandot az ellenállásba, míg el nem jön a német megszállás, és rá nem ébred:
sokkal jobban jár, ha az aktuális urakhoz dörgölőzik. Eme képességét aztán
olyannyira tökélyre fejleszti, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, amikor a
világháború idejéből a hatvanas évekbe ugorván a szovjethatalom lelkes
kiszolgálójaként látjuk viszont. Az ő felesége a magányos Juudit, kinek
házassága csak kirakat, férjéhez soha nem volt semmi köze, annak távolléte
sokkal inkább örömmel tölti el, mint aggodalommal. És ott a negyedik
kulcsszereplő, Rosalie, akinek alakja és sorsa az egész kötetre árnyékot vet.
A regény szerkezete mesteri:
Oksanen a különböző idősíkok közt ugrálva, különböző nézőpontkaraktereket
követve tár elénk emléktöredékeket, igaznak vélt valóságmozaikokat, melyek csak
az utolsó lapokon állnak össze – de akkor félelmetes és gyűlöletes egészet alkotnak. Közben persze
folyamatosan csepegtet elénk információmorzsákat, melyekből akár
összeállíthatjuk a saját képünket – a direkt elhallgatások, történethamisítások
közepette lehetséges út az izgalmas nyomozás azután, vajon mi is történt,
ugyanakkor ebben a könyvben legkevésbé a történet
a fontos.
Sokkal fontosabb a szereplők
által bejárt út. Edgaré, a tipikus köpönyegforgatóé, aki minden rendszerben
hamar odaküzdi magát a hatalom küszöbéhez, aki bárkit és bármit feláldoz,
elárul, bármilyen ideológiát magáévá tesz néhány aprócska előnyért. Ő a
megtestesült önzés, elvtelen, lelketlen, csak a saját túlélésével törődő alak,
aki oly tökéletessé formálja élethazugságait, hogy a végére maga is elhiszi,
amit mutatni akar. És amit leír. Ő az a „győztes”, aki a történelmet írja. Ír a
németeknek, ír a szovjeteknek. A kommunisták bűneivel éppúgy köteteket tud
megtölteni, mint a fasisztákkal kollaboráló észt árulókéval. Mindkettőt
vakhittel és ideológiával vastagon átitatva. Tökéletes kiszolgálója a rendnek.
S hogy épp egy rokon, egykori barát, ismerős sosem volt bűneit állítja az
olvasó elé, gondosan kiforgatva? Neki ez már a valóság. Ahogy a háborús években
nyomtalanul eltűnt Roland naplója is könnyedén alakul át a kezei között a kommunisták
bűneit listázó emlékiratból egy fasisztabérenc észt katona gyilkosságainak
krónikájává.
Bár Edgar a középpont, nem kevésbé
fontos Juudit útja – Oksanen karakteres női szereplői közül is kiemelkedik
összetettségével. Nehéz szeretni őt – a többieket sem könnyű – mégis, az olvasó
ösztönösen szimpatizálna a férje által elhanyagolt, hazug házasság rabságában
vergődő fiatal nővel. Aki felettébb szokatlan módon látszólag igaz szerelem
útján köt ki egy megszálló német katonatiszt mellett. Eszébe sem jut a
kollaborálás, fütyül ő ideológiákra, fütyülne a háborúra is, ha tehetné,
egyszerűen szerelmes – mégis elárulja azt is, akit szeret, amikor megjelenik
nála Roland, és a segítségét követeli. Hogy miért? Meggyőződésből, a családi
kötelékek miatt, vagy az elvesztett Rosalie emléke miatt – megfejthetetlen.
Ahogy – látszólag – az is, miért tér vissza mindezek után a férjéhez, és miért
látjuk viszont a hatvanas években alkoholista, beteg, követelőző nőstényként,
aki csupán árnyéka önmagának. Igazi tragédiája kirakósként áll össze és az
elevenünkbe mar: Juudit a legélőbb példa arra, hogyan teszi tönkre a történelem
az embert.
Oksanennek sikerült megugrani a
saját maga által állított mércét: a Mikor
eltűntek a galambok eddigi legjobb, legösszetettebb könyve, mely nem csupán
Észtország (vagy bármely posztszovjet állam) közelmúltjának bátor megidézése,
hanem olyan egyetemes érvényű emberi történet, amilyet nem lehet eleget írni
(és olvasni). Egyéni és társadalmi szinten egyaránt fontos, megkerülhetetlen
kérdéseket tesz fel: hazugságról, árulásról, megalkuvásról, önfeladásról. Nem
kellemes, ám szükséges (lenne) szembenéznünk velük.
Kiadó: Scolar
Fordító: Bába Laura
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése