Cosmopolis

Az egészről Jonathan Franzen tehet. Ha nem nyilatkozza azt egy interjúban, hogy az irodalmi apák generációjából Don DeLillo az egyetlen, akire őszinte csodálattal tud felnézni, valószínűleg eszembe sem jut megnézni egy filmet (a többnyire remek filmeket rendező David Cronenberg ide, vagy oda), melynek két órájában a mélabús képű Robert Pattinsont nézhetem nagytotálban egy limuzin hátsó ülésén trónolva. Így viszont reméltem (ó, mennyire reméltem…) hogy kapok valamicskét DeLillo zsenialitásából – nos, ez nem jött össze: egész konkrétan fogalmazva, ez az egyik legunalmasabb, legfélresikerültebb film, amit valaha láttam. Viszont akadnak benne olyan érdekes gondolat-magvacskák, amik arra engednek következtetni, hogy az alapul szolgáló regény sokkal jobb (hogy igazi ínyencfalat-e, azt kénytelen leszek magam kideríteni – mindenesetre egynémely párbeszéd után azt gondoltam: ha ezt könyvben olvasnám, sikoltoznék a gyönyörűségtől).

Kár, hogy a filmvásznon még a legizgalmasabbnak induló párbeszédek is rövid úton elhaltak az unalmas rendezés és a béna színészi játék következtében. Ott kezdődnek a problémák, hogy nem tudom, ki lehetett az a hétpróbás ökör, aki egy ilyen kaliberű főszerepet bízott Robert Pattinsonra. Ez a film ugyanis Eric Packeren áll vagy bukik: az ő útját követjük végig egy napon keresztül, amint a zsúfolt New Yorkon át eljut az irodájától a fodrászáig – és közben szép lassan leépül amúgy sem túl markáns személyisége és összeomlik gondosan felépített látszatélete. Ahhoz, hogy ez a karakter működjön, egy színész kellett volna, nem egy citromba harapott képű szépfiú – sokat gondolkodtam rajta, hogy a huszonéves generációból ki játszhatta volna el Packert, de nem találtam senkit, az egyébként ideális Michael Fassbender meg sajna már túlkoros.

Ám bármily meglepő, nem Pattinson az egyetlen (hovatovább: lehet, hogy nem is a legnagyobb) probléma. Hanem hogy az egész üres. Packer napját végigkíséri egy kapitalizmusellenes tüntetés, melynek kapcsán végighallgathatjuk (legalább három szereplő szájából), hogy a kapitalizmus rossz – na jó, mondjanak valami újat. A limuzin haladását nehezíti az USA elnökének városba tett látogatása, minek okán lezárták fél New Yorkot, mégis lépten-nyomon azt halljuk, hogy ifjú milliárdosunkat a „központ” már-már az elnöknél is jobban félti, mert halálos fenyegetések érik – na ja, napjainkban (legalábbis a kétezres évek elején) a tőzsde mindenható urai a politikai vezetőknél is fontosabbak, ez sem új. Nem mellesleg a várost felforgatja (az előzőeknél is jobban) egy rapper temetése, aki tán az egyetlen volt, aki néminemű érzelmet bírt kicsiholni faarcú tőzsdehercegünkből – na, az aztán tényleg ironikus, hogy bár „barátjának” tekintette, csupán a nap végén jut tudomására, hogy az a bosszantó temetés a rapperé volt.

Packer tehát trónol a limuzinjában (az egész film tán legeltaláltabb momentuma a limó mint „trónterem” fényképezése – kár, hogy többször tolják arcunkba, mint a Vastrónt három évad alatt, így kissé unalmassá válik a végére), miközben alattvalók seregei teszik tiszteletüket. Neki házhoz – bocs, limóhoz – jön az orvos, a cége tanácsadói, a szeretője, a pszichológusa. Akik szerepüktől és vérmérsékletüktől függően filozofálnak, tolják az arcunkba az érthetetlen közgazdaságtani halandzsát, művészetekről és pénzről, kapitalizmusról és látnoki képességekről beszélnek, vagy szexrobot módjára hódolnak a faarcú tőzsdehercegecskének (én kérek elnézést, de Juliette Binoche rém méltatlan „alakításáról” Billy Mack remek monológja jut eszembe az Igazából szerelemből [18-as karika]: „Ezek a popkölykök karácsonykor hanyatt fekve lebzselnek, miközben helyes pucér macák pörögnek a pöcsükön”). Ám az egész hajcihőt leginkább a Samantha Morton rejtélyes karaktere által az önmagát felgyújtó tüntető láttán mondottak jellemzik (egyébként a film tán legjobb pillanata): nem valami eredeti.

Mert ilyet láttunk már ezerszer, és ha nem, akkor is tudjuk: a kapitalizmus rossz, gazdagnak lenni rossz, mert eltávolít a valóságtól, túl gazdagnak lenni meg még rosszabb, mert ha eljutunk oda, hogy bármit (bármit) megvehetünk, semmi nem izgat már fel minket. Csak a fájdalom, a félelem, a halál. Ordas nagy közhely, ráadásul bocs, de pöppet nehezemre esik sajnálni szegény kiüresedett életű milliárdosokat a túlméretezett egójukkal, a világfájdalmukkal és a hipochondriájukkal. Az egyetlen szegmens, ahol életre kelhetne a film, Packernek a szintén mocsok gazdag, érzékeny lelkű(nek beállított), szűziesen hideg feleséggel való viszonya – ő egyébként az egyetlen, aki nem hódol a limuzinnak. Kár, hogy minden próbálkozás, hogy életet leheljenek ebbe a kirakatházasságba, korán hamvába hal.

Simán átírhatná az egész filmélményt egy frappáns és ironikus befejezés – vannak utalások, amik arra engednek következtetni, hogy efelé haladunk. Aztán jön a pofára esés. Mert amikor Packer találkozik az őt naphosszat kergető merénylővel, és azt várnánk, végre értelmet nyer ez az egész, olyan szinten kínos és fájó jelenetsor következik, hogy visszasírjuk a limuzint… 

Hatalmas kihagyott lehetőségként marad meg bennem ez a film – nyugtalanítóan rossz lett. Nyugtalanít, mert közben ott az a néhány momentum, ami azt mondatja velem, hogy baromi jó is lehetett volna. Nincs más hátra, el kell olvasnom a regényt.