„Amikor anno becsuktam a Vének
háborúját, attól féltem, az írója nem ússza meg az univerzumcsihipuhi
legnagyobb alakformáló csapdáját és szuperhőst farag a körülményekbe csöppent,
azokhoz jól alkalmazkodó kisemberéből. Egyfajta inkvizítort, szupergárdistát,
de minimum tábornokot” – írtam nemrég; hát… mintha nem lenne elkerülhető egy
ilyen regényfolyamban a világ- avagy fajmentővé válás. Bár legalább a metódust
nem találtam el. Megnyugtató, hogy ennél Scalzi azért jobb író,
kiszámíthatóságában is kellemesen kiszámíthatatlan, úgyhogy végül annak
ellenére élveztem a könyvét, hogy csak sikerült a maximumra nyitni a tétet.
John Perry nagy idők olykor „jókor jó helyen lévő” tanú-kisemberéből (a nekem
oly kedves Svejk-szerű ironikus kisfigurából) egyfajta galaktikus Benjamin
Franklinné növi ki magát (első blikkre – valaki bennem szívesebben írná ide
George Washingtont), hát így járt, szegény. „Élj érdekes időket” – mondja a
kínai, ha átkoz; nos; a trilógiazáró kötetben Perrynek, s vele immár
jóban-rosszban telepes-terelőnek állt párjának: Jane Sagannak kijut az érdekes
időkből.
Még jó, hogy a kissé fura
„családnak” (John, a leszerelt harcos és egykori, földi felesége DNS-éből
klónozott szuperkatona neje, Jane) fogadott lányuk, Zoé is tagja, aki nem
mellesleg egy egész faj: az obinok imádatának tárgya. A vér szerinti apu:
Charles Boutin révén, aki anno a tudat mellé „személyiséget” ajándékozott annak
a fajnak, üres óráiban, amikor épp nem a saját faját, az emberiséget árulta el.
Így építkezik az író: a két megjelent kötet szinte felépíti a harmadikat. Ez
egyfelől remek dolog, több könyvre (de legalábbis erre a háromra) elég mögöttes
meglétét sejteti; másfelől azzal, hogy az író felhasználja az esetlegességeket –
olykor a következetesség látszat-jellegével ruházza fel a véletlent – nem
egyszer a saját paródiájává teszi a könyvet, s nemcsak ott, ahol (talán)
szeretné. Következménye még a szorgos építkezésnek, hogy önmagában szerintem
jóval kevesebb lehet Az utolsó gyarmat
élvezeti értéke, mint az első két kötetnek – a mesék itt alaposan egymásra
épülnek…
A makrovilág eseményhorizontján sajnos
így egyre inkább a mainstream szuperhős-képregények szűklátókörű szintjén
kenődik a környezet – viszont ezt ellensúlyozandó a mikroszint maradéktalanul
rendben van. Az első két kötet kaszárnya-légköre és kommandós
egymás-agyában-lakása után kapunk egy nagy adag telepes kisrealizmust: „Patrick Kazumi a barátaival lement a
Croatoan nyugati fala mögötti folyóra játszani. A folyó melletti futkározás
közben megcsúszott, beverte a fejét egy kőbe, és megfulladt. Nyolcéves volt. A
kolónia zöme részt vett a temetésén. [A hónap] utolsó napján Anna Kazumi, Patrick anyja ellopott egy nagykabátot
valamelyik barátjától, köveket tett a zsebébe, és a fiát követve a folyóba
gázolt. Utolérte.” Ez itt Perry hangja, a Vének háborúja egyik erejét adó szűkszavú empátia – Scalzi kiválóan
benne tartja a megálmodott személyiségben a hőseit –, az ironikus józanság,
amely egykor a bajtársaktól köszönt el, s most a rá bízott gyarmat minden
terhét veszi így magára.
Van mit magára vegyen – mert ez a
galaxis még mindig sárkányfog-veteményeskert, s benne egymást fojtogató
sárkányfog-vetemény minden faj. Avagy egyre inkább kiderül: a mi fajunk, az
emberek világa a leginkább mentálisan fosszilis. Még jó, hogy számtalan előre
nem látható körülmény forog azok agyában, akik itt a terveket szövik, mivel a hivatalos
galaktikus politika természetesen itt is impotens vén barmok kezében van, akik
kardot csörgetnek a bolondok csengettyűje helyett. Ennyiben Scalzi
következetesen viszi tovább azt a mi kis valóságunkra is remekül levetíthető,
társadalomkritikus hangot. Az első könyv hivatásos katonáinak nyílt
csatározásait kendőzetlen fénybe helyező őszintesége, s a második kötet
kommandós bevetéseinek gusztustalan „sebészi pontosságú”, szigorúan piszkos
ügyei után leás egészen a gyökerekig – a háborús politikáig, ahol
(annyiféleképpen olvashattuk már…) a nagy cél érdekében feláldozható a
kisember. A csoport. A város. Ahol a totalitásban egyszer csak nem lesz olyan,
hogy civil. A regény egy pontján előkerül Coventry, az angol hírszerzés egyik
második világháborús kvázi-szégyenfoltja – megítélés kérdése persze, hogy az-e…
Többet nem szeretnék elárulni, mert érdemes felfedezni ezeket a gondolatokat
úgy, ahogy a szerző adagolja.
John Scalzi egyik legjobban
használt írói eszköze ez: a kellő időben feltárva cselekményt formáló, olvasót
jól vezető (nem egyszer megvezető), mesterien kidekázott információ.
Kulcskérdés ebben a világban – nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb
regényformáló eszköz –, hiszen a Gyarmati Szövetség elitje a tökéletesen
ellenőrzött, jól adagolt információáramlást abszolút hatalmi eszközként kezeli.
Nekem igen szimpatikus a szerző hozzáállása ezzel kapcsolatban is; ha így
visszatekintek a három könyvre, azt kell mondjam: ez van elöl. Ez a három regény
nem korszakalkotó, de igen szimpatikus. Nem hibátlan, de hatásos. Ha lenne
fiam, akit elbűvöl a puskaporszag, a kezébe adnám. Mert szembe mer nézni vele:
a kultúránk része a jól adagolt információ, s általa az erőszak kifinomult
istenítése. Mert úgy józanít, hogy nem tagadja el: alig akad ember, akit ez így
vagy úgy, akár időlegesen ne vont volna bűvkörébe. És belátja azt is: nem
akármekkora munka enélkül boldogulni.
Egykor ezt írtam: „Remélem, hogy
az író [a folytatásokat] se baltázza el. Hogy nem csinál a szuperkatonájából a
sorozati betegségek – fokozott feszültség, fokozott kihívások, fokozott hősi
pózok, s legfőképp a felfokozott olvasói várakozás – okán népmentő messiást.
Hiszen az lenne csak a szar ügy igazán. Ha kiveszne ebből a történetből a harci
mesék egyetlen mentsége: az emberi lépték.” Mint látszik, nem gondoltam, hogy
ez a lépték életben tartható – hiszen a legtöbb mesélőnek nem is sikerül ekkorára
nyitva pátosz és hazugságok, kamara-jelleg és önismétlés nélkül életben
tartani. Scalzi legalábbis próbálkozik – s akármennyi kritikám is legyen, kíváncsian
várom, hova bokrosítja tovább az univerzumát.
Kiadó: Agave
Fordító: Makai Péter Kristóf
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése