César Aira: Epizód egy vándorfestő életéből

Az argentin César Aira különleges, sokrétű, olykor szürreális kisregénye a tizenkilencedik század derekán élt német festő, Johann Moritz Rugendas életének egy meghatározó időszakát állítja elbeszélése középpontjába. Rugendas (akiről, bevallom, eddig még csak nem is hallottam), sokgenerációs művészcsaládból származott, már a dédapja is zsánerfestőként vonult be a művészettörténetbe – főleg csataképek festésével. Az 1800-as évek elejére azonban a csataképek ideje lejárt, Johann Moritz immáron tájképfestőként kereste kenyerét – és a világhírt. Vándorfestőként a korabeli Európa lakóinak elképzelhetetlen, távoli földrészekről „tudósított” – a kötetben is használt hasonlattal élve, afféle tizenkilencedik századi természetfotósként. Utazásai során majd’ két évtizedet töltött Dél-Amerikában, mely időszak sok szempontból meghatározó volt számára – ezen időszak egy kiragadott epizódja köré fűzte fel elbeszélését Aira.

Rugendas a harmincas éveiben járt, mikor bevette magát (immáron másodszor) Argentína épp-csak civilizált vidékére, ahol a végtelen pampákat kereste, ám helyette az Andok hegyei, indiántámadások és élethosszig tartó utazások jutottak osztályrészéül. No meg egy brutális lovasbaleset, melynek során arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, és elvesztette az arcidegei feletti uralmat. A baleset után állandó fájdalmak közepette, morfiumfüggőként, arca helyén „nem-emberi húscsomókkal” volt kénytelen élni – a festéssel mégsem hagyott fel, sőt, részben a kábítószer hatására még sokkal intenzívebben, már-már mániásan vetette magát a munkába.

A kisregény sajátos vegyítése a dokumentarista prózának és a szépirodalomnak: az életrajzi részletek és a festő benső világának szürreális leírása az olvasó számára tökéletesen egybemosódnak; a horrorisztikus (itt-ott természetfeletti áthallásokkal megtűzdelt) baleset és a morfinista látomások keverednek a dokumentált tényekkel. S bár maga a történet nem tartogat meglepetéseket, és egy-két mondatban elintézhető, Aira elbeszélésmódja és a szöveg sodrása feledhetetlen élményt nyújt. Az egy család minden vagyonával megrakott argentin óriásszekerek csigalassúságú útját például olyan feszülten, annyi elfojtott energiával telve írja le, hogy az olvasó óhatatlanul izgul és drukkol, akár egy road-movie esetén – azért, hogy egy elképzelhetetlen méretű szekér megtegyen napi (!) kétszáz métert. Sokkal konkrétabb, rendkívül jól komponált feszültségkeltéssel találkozhatunk az indiántámadás leírásakor – filmszerűen peregnek az események, látjuk magunk előtt a csatát, mintha a festővel együtt mi is ott lennénk a közepén, mégis kívülállóként. Ugyanakkor tán pont ez, a „kint is vagyok, bent is vagyok” pozíció ad a támadásnak egyfajta valóságtól elemelt, szürreális színezetet: hisz a festő – aki lóhátra szíjazott rajztáblára skiccel vázlatokat a csatáról (mintegy pillanatfelvételként), hogy aztán ezekből később, már szobája biztonságában készítse el festményeit – óhatatlanul eltávolodik kissé a csatától, amiben nyakig benne van, s mintegy magát is kívülről nézi, miközben a feje felett repkednek a nyílvesszők.

Johann Moritz Rugendas: Urwald - egy a festő több, mint ezer festménye közül, melyek katalogizálása még napjainkban is zajlik

A középpontban Rugendas tragédiája és a baleset okozta lázálmos „szörnylét” áll – ami, bár a fülszöveg mást sejtet, sokkal inkább a festő önmaga elfogadására tett kísérletei okán kerül előtérbe, s nem a külvilág reakciói által: a természetközelibb (s így a természet okozta „abnormalitást” sokkal természetesebben kezelő) dél-amerikaiak jóval könnyebben elfogadják a „szörnyeteget”, mint a korabeli civilizált Európa polgárai tennék. Rugendas „arcának elvesztése” egyébként számos áthallást rejt és könnyen indít útjára filozofikus gondolatokat az olvasóban. Vajon Rugendas mennyit veszít „emberségéből” a „szörnnyé válás” útján? Vajon a fizikai sérülés törvényszerűen együtt jár-e azzal, hogy a sérült bizonyos fokig kirekesztődik a társadalomból – és vajon a kirekesztődés a külvilág reakciója vagy az ember magát „rekeszti ki”?

Ezeknél is jelentősebb – és kellemetlenebb – kérdés, hogy Rugendas baleset előtti gondolkodásmódja vajon mennyire volt „emberi”? Tolerálható-e, ha egy művész – persze szigorúan a művészet érdekében – hangot ad annak, hogy „alig várja”, hogy lefesthessen egy igazi indián támadást, vagy egy földrengést, akkor is, ha tudja – s ki is mondja – hogy ezek számos áldozattal járnak? Csoda-e, ha felmerül bennünk, hogy a művész, aki olyannyira várta és kívánta a „nagy drámát”, mint témát, mintegy válaszul kapta a saját drámáját? Amit aztán bizonyos értelemben ki is használ – a fájdalmak és a morfium okozta látomások, a kábítószer általi felpörgetettség egyaránt „jót tesznek” művészetének.

Hihetetlenül intenzív olvasmány ez az alig több mint száz oldal – a látomásos monológok és a művészetelméleti, filozófiai fejtegetések meglehetősen sűrűn váltják egymást, néha észre sem vesszük, mikor csusszanunk át Rugendas elméjéből a természettudományos festészet tankönyvszerű leírásába. Aira nem engedi lankadni a figyelmünket, sodor magával, bele egy őrült, groteszk világba – mely összességében azért jobban hasonlít egy olyan absztakt festményre, melynek külön-külön számos eleme dokumentarista pontossággal van megfestve, mégis, összhatása egy furcsa rémálmot idéz.

Kiadó: Magvető

Fordító: Cserháti Éva