China Miéville: Konzulváros

Nemcsak az ötlet lenyűgöző. Képzeljük el ezt az ismert univerzum szélén épülő, teljesen a környezetébe szervesült bio-ipari kultúrát, a maga pazarló végiggondoltságával, de meglehetősen történetközpontúan, szűkszavúan elénk tárt távlataival – már önmagában erős alap: a növesztett „technika”, amely azért nem tudja a maga ökotudatosságát, mert erre a fogalomra nincs szüksége. De ha lenne, sem lenne képes megfogalmazni: a Nyelv, amely tükrözi ezt az idegen kultúrát, a Nyelv, ami igazat jelent – azaz nem jelent, hanem maradék nélkül jelöl – erre képtelen. Képzeljünk el egy Nyelvet, amely úgy hordoz kultúrát, hogy a valóság sem alkot benne metaforát, nemhogy az absztrakció. S a hordozóit, a Gazdákat – akik úgy gyarmatlakók, hogy nem is tudnak róla, hiszen maga a birodalmi gyarmat, a mi emberi, összetettebb, végiggondolható, de épp emiatt kínzó dilemmákkal telipakolt világunk úgy ül ebben az idegenségben, ahogy a barack adakozó ízű húsában a csonthéjú mag.

Arieka idegen bolygóján, az idegen város lélegző házai közt középen, légburok karanténja alatt húzódó Konzulváros szülötte Avice Benner Cho, a mélyűr, az immer vándora, a mindennapi tér alatti világok hajósa, aki úgymond csak a férje, Scile, a nyelvész miatt tér szülőbolygójára vissza – vissza az elvágyódások egykori kalickájába. Avice (nem mellesleg) része az ariekai Nyelvnek – a Gazdák, ha új mondanivalót éreznek, meg kell teremtsék, hisz csak azt beszélhetik, ami úgymond „van”. A Gazdáknak szükségük van rád… nem értenek egyet. Néhányan úgy gondolják, egyértelműbbé tehetnék az álláspontjukat egy összehasonlítással. Azonban az esemény, amelyre az összehasonlítás vonatkozna, még nem történt meg… kimondhatóvá akarják tenni. Így válik Avice hasonlattá a Nyelvben, így „jelenti” ezt: Volt egy emberlány, aki fájdalmak között ette, amit adtak neki... Hát csoda, ha nyelvész férjét elvarázsolja a lehetőség, hogy egy ilyen nyelvet tanulmányozhat? Egy nyelvet, amelynek a határait úgy feszegetik használói, hogy fesztiválokon, ünnepélyes keretek között hazudni próbálnak?

A Nyelv emberi használói a konzulok. Két személy, akit a kettős szájszervű – kettős beszédű Dallamos és Szaggatott szavakat egyszerre kimondó Gazdák egyetlen szólónak érzékelnek. Egy újabb lenyűgöző ötlet – létre kell hozni a beszéd lehetőségéért a konzulokat, a két személyt, aki tökéletes egységben képes „ugyanazt” kétféleképpen mondani, egy sajátos, kétszólamú nyelven imitálva azt az összetett tudatot, amelynek jelenléte nélkül – mondjuk géppel imitálva mindezt – a Gazdák a legtökéletesebb fonetikával kiejtett hangzókat is csak értelmetlen zajnak érzik. Minden konzul úgymond tenyésztés és szigorú kiválasztás „eredménye” – döbbenetes hát a pillanat, amikor a gyarmatosító, Bréma maga küld ritkán érkező hajói egyikén konzult: EzRát. Hiszen valószínűtlen, hogy a helyi, speciális tapasztalatok hiányában egyáltalán létrejöhetett ez a „kettős egy”. S nem is meglepő, hogy megszólalása váratlan, nemcsak a Nyelvre, de az egész világra kiható hatással jár. Elképesztően formabontó ötletek sorjáznak a lapokon – egy komplex, teljes érzeteket keltő világ szerves elemeiként.

Hiszen ahol gyarmat van, és gyarmatosító, ott politika is van, kontroll és elszakadás-vágy. A történetnek a kialakuló teljes-érzetű világkeretben józanul összepakolt, erős társadalomkritikus olvasata is van, miközben szerkezetében igazi űroperai kaland (hiszen teljes és olvasót jól manipuláló fejlődéstörténet a „nem-akarom” hősről, a véletlenek sodorta kisemberről, aki a nagy időkben válik kénytelen mód a világa egyik alakítójává). Ugyanakkor rejtélyeket és lelepleződéseket ügyesen adagoló, logikus alien-krimi, csúcspontokkal, éppen-odaérésekkel, félreértések és tévutak fékeivel, több, egymást ügyesen erősítő szálat csomózva az egyetlen elbeszélő meséjébe. Tényleg nemcsak az ötlet lenyűgöző: China Miéville nagyon jól építkezik. Érdemes felmérni a mesélő, Avice „hangjait” például, s a mesélés idejével való, tudatos játékot. A visszaemlékezések és jelen-idő ritmusából, az olvasói történetbe-élést könnyedén elérő játékból a tudat sem zökkent ki, az időnként kiszólásokkal is jelzett tudat, hogy valójában egy események utáni összegzést olvasunk. Annyi drámai erővel láttat, hogy e tény sem gyengíti a hősök iránt érzett izgalmat és aggodalmat.

Ismeretes, hogy China Miéville meglehetősen rosszul viseli Tolkien szellemiségét – azt hiszem értem, miért, főleg e regénye tükrében. Legalábbis (főleg Tolkien-rajongóként) érzek benne egy ellen-tolkieni olvasatot. Holott a maga realisztikusabb, cuppogó, dagonyás módján ez a könyv is legenda valakiről, aki gyökeresen változtat (a tolkieni mitológiában ez az ember szerepe), s valakiről, aki megőrizne valamilyen kétségtelenül értékest, s e vágyától hajtva elbukik (ez a tünde-megközelítés). Az csak rátesz egy lapáttal az érzésre, hogy Scile, Avice férje nyelvész, akárcsak a Középföldét megalkotó professzor – többet erről nem mondanék; Miéville a maga véleményét végiggondolt, elegáns profizmussal építi a könyvébe, s a világért sem szeretném elvenni senkitől a szembesülés élményét vele – főleg a hozzám hasonló rajongóktól nem.

Nagyon szeretném megköszönni Juhász Viktornak a szellemes, érzékletes fordítást – egy ilyen „Nyelvre” alapozott könyvben a saját logikai építmény organikus átültetése különösen nagy jelentőséggel bír, és szerintem kiválóan sikerült. Azt hamarosan megtudom, mennyire tart egyfajta stílust Miéville könyvről könyvre, s hogy a többit hogy sikerült lefordítani - merthogy megint lett egy halom elolvasni valóm. Kíváncsi vagyok, még mit tud ez a pali. 

A hajtás után következő csatolmány erősen spoileres! 

 

Írtam: Avice része a nyelvnek, egy olyan része, amelyet a legjobban a mi nyelvtani fogalmaink közül a hasonlat ír körül. Hogy érzékeltessem, mennyire ügyesen rakja össze a politikai akciókrimi-szálat az író: amiért Avice a Nyelv része lett, azért lehet immerülő – azért nyitották meg előtte a gyarmat kapuit, kvázi száműzve őt – hiszen az ariekai „nyelvőrök” elemi érdeke lehetett, hogy a hazugok, surl/tesh echer frakciójának tagjai ne mondhassák ki az őt jelentő hasonlatot, és azokat a tartalmakat, amiket jelent. Mert ha olyanok vagyunk, mint „A lány, aki fájt a sötétben és azt ette, amit adtak neki”, akkor épp nem akarjuk tovább elfogadni, amit adnak, sem fájni azon hiányoktól, amelyeket a sötétség, a tudatlanság nem etet. Avice a változás igényének hasonlata, a lázadásé, amely az „igazság nyelvét” azért akarja hazugságra használni, hogy végre kimondhassa, amit érez – a kételyt. Nem véletlen, hogy Avice visszatérése, és részvétele a hazugságfesztiválokon a legügyesebb ariekai hazug elleni merénylethez vezet – s nem véletlen, hogy amikor (az istendrog megjelenésével – orátoltak! zseniális ez a szóhasználat…) a hazugság elemi kényszerré válik, Avice jelenlétének jelentősége hatalmasra nő. Így tessék kiválasztódást pakolni az űroperába, ennyire szervesen illeszkedjen a világba, a cselekménybe, ennyire legyen legalább elkerülhetetlen, ha már egyszer képtelenek vagyunk másként gondolkodni, ha tényleg azt hisszük, hősre, hősökre van szükségünk csip-csup ügyeinkhez, a cipőfűző bekötésétől a világok megmentéséig.

S a Tolkien-kritika: Scile, a nyelvész a Nyelv „eredeti tisztaságát” őrizné, azt a maradéktalan értéknek tekinthető kuriózumot, hogy nem lehet hazudni rajta, hogy nem elsősorban teremtő gesztus, sokkal inkább egyfajta fohász, egyfajta ima. Az író nem ítéli el – ezt az olvasóra bízza, miután kellő empátiával felrajzolja nekünk a figurát, a motivációit, a cselekedetei következményeivel együtt. Egy folyamatosan változó univerzumban e hozzáállás anakronizmus – sugallja Miéville; életképtelen, akár bármelyik elitista irodalmi konzervativizmus. Egyszerűen működésképtelen, leginkább mivel azt mérgezi rommá, amit megőrizne, s nagyon sokszor (mint ebben a regényben is) értékek és életek tömegeit áldozza be egy fenntarthatatlan aspektus zombija kedvéért. Én ezzel azért nem feltétlenül értek egyet – ha maradéktalanul elfogadnám e kritikát, például soha többé nem fogalmaznék többszörösen összetett körmondatokban…

„Egy szónak muszáj közvetítenie valamit (a puszta jelentésén kívül).” Jó kis mottó. És a könyv szellemiségének remekül ágyaz. Tényleg kíváncsi vagyok, még miket rakott le az asztalra ez a pali.

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor