Konzulváros - másképp...

Ezt a bejegyzést azoknak szánom, akik olvasták már a Konzulvárost, és dilemmába ejtette őket a benne foglalt erős idegenséggel áldott kultúra és nyelv. Engem például dilemmába ejtett, s nem keveset gondolkodtam rajta, két más irányú gondolat, cselekvés, metafora között. Nem vagyok nyelvész, sem genetikus, s ha bárki botlásokat észlelne a gondolatmeneteimben, a hiba nem biztos, hogy az ő készülékében van. Engem meglepett amint mélázva rajta egyre inkább úgy éreztem, Miéville egy számunkra elfogadhatóan logikus gyökeresen-idegenséget alkotott – megpróbálom röviden összefoglalni, szerintem miért.

Gondolják úgy okos emberek, hogy bennünket többek között az eszközhasználat tanított meg beszélni. A tárgyak alkotása, s célzott használata talán ott kezdődik, amikor az ügyibe való követ, amivel feltöröm a diót, a könnyebb használat kedvéért tovább alakítom. Nyelvképző erő - hiszen elnevezhetem a tárgyat, amit alkottam, mert észrevehetem, van jobb megoldás a dió feltörésére, mint ez a tárgy - s a megszülető ötlet megalkotása közben az alkotás fázisait is elnevezhetem, nemcsak a gondolataim nyomán megszülető tárgyat. Nem beszélve róla, hogy így mennyivel könnyebben tanítom meg a másiknak a tárgy elkészítését. Nos, képzeljünk el egy a saját genetikáját befolyásolni képes fajt, amely a „tárgykultúráját” egy sajátosan ösztönös minta: genetikai minta mentén fejleszti, tehát a szükségletei kielégítésére így hoz létre tárgyakat. Sokkal elegánsabb, és hatékonyabb volt, mint akármi, amit bármelyik génpiszkálgató terrai valaha is elért. Ezeket az ariekai eszközöket a Gazdák formázták meg termékeny plazmából, olyan eljárásokkal, amelyeket mi nemhogy lemásolni nem tudtunk, hanem a tudományunk jelenlegi állása szerint nem is létezhettek volna. Ekkora „ösztönös génismeret” elképzelhető, ha feltételezem, hogy az ariekaiak a saját genetikai szerkezetük megváltoztatására is képesek – azaz olyanok, mint amilyenek lenni akarnak (a szárnyszerű hallószerv levágásának véglete ennek nem mond ellent, csak nyilván a legrövidebb, leghatékonyabb út a süketséghez – és egymásnak is lehet csinálni…).

Azt is mondják, a kommunikációt a többiek – többek közt pont a különbözőségeikkel – kényszerítik ki. De én sajátos „önismeretet” képzelek el itt, amely a teljes világot, a társadalmat, s a Nyelvet is genetikai alapon kezeli, és alig gyerekcipőben lépett túl - épp a Nyelv által - ennek mélyen biológiai fokán. Az ariekaiak alig különböznek – hiszen ha szabadon alakíthatom magam, a legsikeresebb alfa-forma nagyon hamar uralkodóvá válik. Az alig-különbözésben lehet jelen egyfajta „én-tudat”, de csak bizonyos fejlettségi fokon: A küldöttség tagjai középkorúnak számítottak, a harmadik lárvaállapotukban, vagyis értelmi képességeiknek teljes birtokában voltak. Néhányan széles öveket viseltek, amelyek (számomra) értelmezhetetlen rangokat, vagy frakciókat jelöltek – páran parányi és csúnya ékköveket ültettek páncéljaik vastagabb részeibe. Attól fejlett kultúra, hogy épp a nyelv által az alfák leszoktak a verekedésről. Fejlettebb rendszert alkotnak szociális szinten, mint a piramis, de ennek nagy részét még mindig illatok, gesztusok, genetikai információk segítségével tartják egyben. Az artikuláció náluk is a vészhelyzet kiáltásából lett, s erre is maradt meg: szokatlan esetekre, mint amilyen a „társadalom”. De csak a harmadik lárvaállapotban – itt alakul kényszerből a „társadalom” Nyelvvé. Nyelvi szabályokkal a társadalmi szabályok betartására, de minden fantázia nélkül. A társadalomalkotás, a szocializálódás, mint nyelvképző erő ez esetben evolúciós folyamat. Ez társadalom-organizmus, ahol a nyelv a szokatlan esetek eszközeként funkcionál.

Nyilvánvaló a csoportos létezés boly-analógiája, a méheket hoznám példának. Úgy képzelem, a korábbi lárvaállapotokban dominánsabb a Mi-tudat mint az Én tudata. Ebben az analógiában: a gondolkodó ariekai valójában a „here”, akinek ez esetben magát a „társadalmat” kell megtermékenyítenie. Úgy tűnik, csak a társadalom „beszéltet”, merthogy a számomra két legfontosabb nyelvképző tény, a szerelem és a halál a regény Nyelvében nem jelenik meg. A rovarszerű társadalomban létezés felülírja a szerelmet – nem kapunk erről információt, tehát nincs jelentősége: nincs kiemelt termékenyítő, se termékenyített. Ez egy olyan méhkas, ahol nincs királynő. A lárvaállapotok ismétlődése három, vagy több ciklusban, az öregedés kezelése pedig akár halál utáni irányok tudatát sejteti – mivel a könyv idegenjeit a halál tudata sem beszélteti. Mellesleg ha a halálról és túlvilágról beszélünk, arról ejtünk szót, amiről nincs tudomásunk – ez az emberi „hazugság”: arról beszélni, ami nincs.

S többek közt ez a „hazugság” jelenik meg az emberrel Ariekán. Sokkal bővebben: az ariekai Mi-tudatra rétegzett szolid önazonosságtudat egyszer csak találkozik a szuper-éntudattal. Megérkezik az Én mellé a más formájú Te, aki ráadásul „szuper-én”. Mikor az emberi „gép” megfejti a beszédet és megalkotja a megszólalni képes konzulokat, gyökeresen belenyúl az „organizmusba”. A konzulvárosi emberek megtanulnak Mi-ül, s ez kérdéseket szül az addigi „igen” alapú kultúrában. A „mi” sajátos ariekai „énje” így szembesül egy valódi, jól elkülöníthető „te” jelenlétével – aki viszont úgy beszél, mint „mi”. Az ő, szociális evolúción csiszolt eszközüket használjuk a megszólalásra – csak feltűnően másképp és másra használjuk, mint ők.

Eszközhasználat, szocializálódás, szerelem és halál tudata nélkül születő beszéd – az emberi behatolás nélkül az ariekai genetikai társadalom tiszta utópia. Létezés a környezettel tökéletes harmóniában, kiegyensúlyozott „társadalomban”, a szerelem zavarai és haláltudat nélkül. Képzeljünk el egy ariekai piacot: szagokért cserébe adott ízek „kell-mid van érte” jellegű tiszta cseréi - akár alku jellegű játékkal, hiszen fejlett a kultúra -, de valójában mindenki a szükségleteinek pont-elegét fogyasztja. Ha morbid közelítést keresek: Ariekán megvalósult a kommunizmus. Az emberi jelenlét fokozatosan ezt borítja fel: nemcsak az „igen” Nyelvébe kerül be a kétely – az egész életvitelbe.

Játszhatnék még, ezekkel, de inkább tekintsünk rá, az eddigiek alapján hogyan születik e világba az ember generálta felismerések nyelvbe kötése az ember megjelenése után. Mint egy genetikai módosítás, csak ezúttal nem a „termékeny plazmát” használják hozzá, hanem az egészen másra szekularizált Nyelvet. Kell hozzá egy lány, sötétség, éjjel – a „kell hozzá” mint a géneknél, automatikus: tehát mint a „tudom, hogyan kell, nem kell mondanotok; sőt magamnak sem kell kimondanom” állapota. Előbb áll össze egyfajta kényszerre adott válaszként a hozzávalók igénye – ezek kimondhatók, külön, de csak a látványuk mondatja ki őket egyben – ahogyan a kialakuló „géngép” látványa is utólag „kap nevet”. Előbb a dolog születik meg, azután a „neve”. Egyszerűen megfordul az „elnevezem a világot, azt is, amire szükségem van és meg kell csinálnom” emberi állapota – a vízió nem nevesül, csak a dolog; amint „elkészült” bekerülhet a Nyelvbe. Egyébként már ez is a Nyelv tágítása - így alkotnak fogalmakat az ariekai „hazugok”.

S mikor Avice „kinyitja” Flamencotáncos tudatát, a megélt fájdalom oka, hogy egyetlen hatalmas csomagban kap meg minden számunkra fontos információt – amely berétegződése közben minden addig gondolt „kimondhatóra”, és a kimondás módjára is hatással van. Avice azt mutatja meg, hogy nemcsak a genetikai módszer létezik. Hogy „ez a más” is értelmes; „ez a más” is nyelven szól; vannak más, Nyelven kívüli nyelvek, van más létezés - végeredményben a Nyelv, ha nem „a nyelv”, hanem csak „egy nyelv”, akkor nemcsak a „van” kimondására használható. Alapvető felismeréseink bennünk is mindent átstrukturálnak, de ez egy ariekainak szerintem azt jelenti: genetikai szinten strukturálja át magát az új felfogáshoz. Ezért érez fájdalmat. S a soha nem érzett fájdalom által, a gondolatok elvesztett „van” volta által egyfajta „halált”. Innentől kezdve az ariekai felfoghatja, hogy mi az emberi halál-fogalom, például – s ezáltal lesz saját halál-fogalma is: többek közt mivel megfogalmazhatja pusztán a fogalmazás öröméért a magától értetődőt is. Nem az vagyok, aki eddig voltam – jelenti ki Flamencotáncos. S ebben a valódi reveláció a mi fogalmaink szerinti „vagyok”. Nem csoda, ha Scile meg akarja őrizni az eredeti Nyelv tisztaságát, mert az új egy teljes civilizáció elvesztésével egyenértékű itt.

Játszhatnék még, de inkább játsszatok vele ti. Akár tovább, akár ellenem – az se lesz ellenemre. Szeretem, ha jó gondolatokkal etetnek. Azt hiszem, nekem a nyelv elsősorban táplálék – ami nélkül úgy sorvadnék el, mint az istendrogfüggő Gazda a hangmegvonástól.