Ifjú utazó érkezik a hindusztáni Szikrí városába, aki magát
Mogor dell’Amore-nak nevezi – titkos küldetéssel utazott a világ másik felére
Tudor Erzsébet udvarából, hogy hódoljon a földkerekség legnagyobb uralkodójának,
s megnyerje szövetségesnek. Vagy mégsem… Tán inkább Uccello ő, a titokzatos
utazó, aki egy skót bárkára keveredve megölte annak kapitányát és elrabolta minden
kincsét? Vagy tán Niccoló Vespucci, a rejtélyes származású, egy legendát
kergető árva, aki családja és sorsa nyomát kutatja? Ki rejtőzik a három
(ál)név, a három mese, a titkokat rejtő, rombuszokból varrt bűvészkabát mögött?
Ki az utazó, aki „hét nyelven tudott álmodni”,
akinek, „amint álomba merült, a fél világ
kezdett el karattyolni a fejében, és csodás úti történeteket mesélt”? Vajon
melyik meséje igaz – igaz-e bármelyik? S vajon ér-e bármit, ha választ kapunk a
kérdésre, vagy pusztán a képzelet sző varázsos hálót körénk?
Salman Rushdie csodás regénye mesékről és varázslatról szól –
a meséről, ami életre kelti a varázslatot, és a varázslatról, melynek
segítségével valóra válthatjuk a mesét. Az Ezeregyéjszaka
meséi nyomában lépkedő történet Mogor dell’Amore (jobban tetszik ez a név,
mint a Vespucci…) „életmeséje” – a férfi, aki a saját történetét keresi, mesél
az életéért, mesél a szerelemért, mesél azért, hogy meglelje önmagát, s közben
életre hívja a régmúlt kísérteteit, megidéz háborúkat, felforgat szerelmeket,
megdönt birodalmakat. De vajon megtalálja-e amit keres? Vajon ő, a mesélő, elhiszi-e a saját meséjét, el
tudja-e hinni, vagy benne is ott motoszkál a fájó realitás? Hogy mi, olvasók,
jobban járunk, ha elhisszük a mesét, és átadjuk magunkat varázslatos
sodrásának, az kétségtelen…
Mert a mese visz magával, elragad, és nem ereszt – lassan,
megfontoltan, kitérőkkel tarkítva halad a maga útján, miként a család öregjei
által elbeszélt krónikák. Fittyet hányva logikára, történelemre, földrajzra,
igazságra – az emlékezet hullámain csapongva, olykor bizony többféleképpen
mesélve. Kara Köz, az elveszett hercegnő történetére ki-ki másként emlékszik
ebben a históriában (már ha emlékszik egyáltalán…); Mogor dell’Amore mintha
csak azért érkezett volna a nagymogul udvarába, hogy felelevenítse a hercegnő
történetét – aki tán az anyja, tán a nagyanyja, tán egy idegen, akinek a
meséjét hallotta valahol a reneszánsz Firenze egyik mellékutcájában elsuttogva.
A legendák hőse ő, a
firenzei varázslónő, a hindusztáni hercegnő, akinek kegyéért üzbég hadurak,
a perzsa sah, oszmán hadvezérek és firenzei szerencselovagok küzdöttek – s aki
királynőként vonult be az itáliai városba, hogy meghódítsa annak minden
polgárát. Köztük a három ifjút, akik egykoron mandragóra után kutattak a
caffagiói tölgyesben, hogy annak segítségével bírják szerelemre Firenze
lányait. Nino Argalia, Niccoló il Macchia és Ago Vespucci meséje újra meg újra
belekígyózik Mogor dell’Amore meséjébe, s az egymásba gubancolódó történetek
összekapcsolják a középkori Indiát a reneszánsz Firenzével, a kelet varázsos,
leplekbe burkolt, félhomályos éji gyönyörűségét a nyugat parázna, korrupt,
mocskos nappali világával.
Gyönyörű mese ez a meséről – ahol az udvari festő, ha
beleszeret az elképzelt hercegnőbe, belefesti magát a festményébe, hogy aztán a
keret mögött bujkálva csodálhassa kedvesét; ahol az uralkodó szenvedélye és
álmai életre keltik elképzelt kedvesét, aki aztán a hárem által gyűlölt és
csodált kedvenc feleség lesz; ahol a varázstükör mindig azt mutatja, akire az
ember a legjobban vágyik. Ahol elhisszük a lehetetlent, mert tudjuk: a mese, ha
jól mesélik, világokat teremthet és rombolhat le, életet menthet és életet
vehet el, szerelembe ejtheti vagy kínzó vágyakozásra ítélheti a hallgatót.
Tanulmányokat lehetne megtölteni Rushdie összetett
utaláshálójával, szimbólumrendszerével és az egymásba fonódó mesék által
kirajzolt lehetséges történetvariációkkal – ahogy a felbukkanó történelmi
eseményekkel, vallási- és filozófiai fejtegetésekkel, a mindent idézőjelbe
helyező humorral, vagy a gyönyörű nyelvezettel is. Mégis, úgy érzem, mindez
szinte lényegtelen – az egyetlen, ami számít, maga a gátlástalanul, már-már
pofátlanul elénk pakolt mese.
Kiadó: Ulpius
Fordító: Greskovits Endre
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése