Ezekkel az AEGON támogatta
kulturális estekkel alapjában szerencsém van – általában olyasmi kerül
terítékre, ami érdekel; általában olyan formában és ízvilággal, amit szívesen
emésztek – ami aztán jobbára nem emészt, mint hirtelen falt zsíros vacsora, nem
fekszi meg a gyomrom; de nem is illannak az ízei, mint az olcsó lőrének.
Játszom itt a hasonlatokkal, mentségemre: ahogy A’ filozófus, a Párménió, a Pontyi meg a séf címmel elénk tálalt
műsor is játszott borászattal, irodalommal, gasztronómiával; szellemesen,
olykor kedves esetlenséggel, olykor akár túlzásokba esve – de mindvégig
tudatában a játék adta kereteknek. A Katonában értenek ehhez: jól kérdeznek,
tehát megéreztetik a dolgok mélyeit; de kellő óvatossággal válaszolnak a maguk
feltette kérdésekre, úgymond elővigyázatosan pakolják ránk a mélység keltette
tériszonyt.
A Kettőspont – AEGON-est a Katonában rendezvénysorozat második
estéjén Bessenyei György A’ filozófus című darabja kapcsán
játszadoztak színészek és meghívott vendégek a darab felvetette kérdésekkel.
Szép manőver: ügyelve rá, hogy az is értse a felvetéseket, aki nem látta a
darabot. Nem mondom, hogy nem sikerült – de bizonnyal többet jelentett mindez
annak, aki ismeri a Gothár Péter rendezte
előadást. Az alaptémához tényleg nem kell a darab: a hagyományos és a reformer,
a megőrzött saját és a szívesen (vagy anélkül) látott vendég kérdéskörét járta
körül az est – a gasztronómiában, borászatban, irodalomban. Szóba került a
gasztro-sznobéria, de a „felpántlikázott” ételek kérdése ugyanúgy, ahogy a
hazai és külföldi borok fogyasztási szokásai, avagy a mi borkultúránk
ismertsége külföldön.
„…mért eszitek a frincfrancot, a
férget, a csigát, amikor nekem több száz marhám legel a réteken?” (nem pontosan
idézve) ezt kérdezi Bessenyei hőse kora gasztro-sznobjaitól. Jó kérdés, főleg
ha észrevesszük, milyen szép ütemben változnak-váltják egymást a
gasztrodivatok, ha észrevesszük, ami ma „hagyomány”: a só-bors-paprika „szentháromsága”
egykor szintúgy divat volt, és egy sokkal gazdagabb konyhakultúra sírásója. Ha
észrevesszük: a kérdésre, hogy miért iszunk lőrét a bor helyett, a válasz
nemcsak pénztárca, de kultúra kérdése is. S a múlt rendszer üzemi konyhás,
menzás ízlésrombolása után most a divat-egyentáp, és a botrányosan „honosított”
nemzeti „ételkultúrák” divatja rombol. Hogy példát mondjak: ahogy az est egyik
legjobb írása megemlékezett a „fából vaskarika” görög, kínai, thai és még ki
tudja, hányféle nációnak tulajdonított őrültebbnél őrültebb fantázianevű divat-pizzákról,
amelyeknek az eredeti olasz ételhez immár alig is van közük.
Merthogy amellett, hogy a
kedvesen, öniróniával átitatva, bájosan „esetlenkedő” házigazda, Kocsis Gergely a vendégeket: Debreczeni Mónikát, a Vylyan borászat
vezetőjét, Segal Viktor séfet és Egressy Zoltán írót kérdezgette, Jordán Adéllal és Nagy Ervinnel témába vágó kortárs magyar irodalmi szövegeket
olvastak fel, mini jeleneteket adtak elő – Jordán Adél éneke és Nagy Ervin záró
performansza szerintem nemcsak nekem „égett az agyamba”. Az előadást fantasztikusan
tagolta Szabó Dániel elképesztően
expresszív zongorajátéka, afféle hangulati kiegészítőből válva nem egyszer
főszereplővé. A sokféleséggel élni és nem visszaélni – a színpad játéka kéne,
az arányérzéke a konyhába, meg a borpincébe, és szerintem nem lenne az élet
jelentős minőségeivel semmi baj. Vagy legalábbis kevesebb lenne. Vagy
legalábbis ilyesmit remélek. S azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük
az estet, várjuk a következőt!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése