A leleményes Hugo-ról jó két éve hallottam először, amikor filmes
berkekben végigsöpört a hír, hogy Martin Scorsese gyerekfilmet forgat, méghozzá
3D-ben. A felháborodással vegyes értetlenkedés – ’Hogy lehet, hogy napjaink
egyik legnagyobb rendezője is felül a korszellemnek?’ – mellett valahogy
eltörpült az a tény, hogy a film egy népszerű és meglehetősen invenciózus
regényből készül. Pedig azt gondolom, elsősorban kíváncsiságot kellett volna
gerjesszen a hír: vajon mi lehet az a különlegesség ami ezt a – valóban –
zseniális alkotót arra indította, hogy szakítson a megszokott műfaji
keretekkel?
A film azóta jött, látott és
győzött – 11 Oscar-jelöléséből 6-ot díjra váltott (technikai kategóriákban), a
nézők világszerte szeretik, a kritikusok is elismerően nyilatkoztak róla. És a
film „farvizén” kis hazánkba is behajózott az eredeti regény – a Libri Kiadó
jóvoltából, hatalmas reklámkampánnyal megtámogatva. Nem tudom, ki hogy van
vele, de nekem mindig gyanús, ha valamit ennyire „nyomnak”, pláne ha már
megjelenése előtt kikiáltják az év legszebb könyvének – elég csak a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeire
gondolni, amit az ősz legnagyobb könyvszenzációjaként harangoztak be, aztán
mekkora csalódás lett… Tartottam tőle, hogy a Hugo-val is így járok, ennek
ellenére nagyon vágytam kézbe venni. Szerencsére a csalódás ezúttal elmaradt:
Selznick könyve valóban különleges és újszerű, mindemellett szeretnivaló és
elgondolkodtató olvasmány – s így utólag elmondható, hogy sikere csak részben
köszönhető a sajátos formának.
Ami egyébként a legtöbb olvasót
és kritikust láthatóan zavarba hozza: nem nagyon lehet eldönteni, hogy mi is
ez. Nem hagyományos regény, hiszen a szöveg maga tán ha egy ötven oldalas
kisregényt kitesz. Nem is képregény, mert a rajzok egész másképp viszonyulnak a
szöveghez, mint abban. Képeskönyvnek lehetne nevezni, de erről mindenki
gyerekkönyvre asszociál, annál viszont jóval nagyobb a szöveg szerepe. Szokták
még storyboard-hoz hasonlítani, ami részben megállja helyét, részben nem,
hiszen itt azért nincs minden
cselekvés lerajzolva. Selznick az „alcímben” egyébként meghatározza műve
formáját: Regény képekben és szövegben.
De minek is ezen ennyit filózni – jó olvasni, jó nézegetni, jó elmerülni benne.
A rövidke szöveges részeket bő kétszáz grafitrajz egészíti ki – a cselekmény jó
része ezeken a rajzokon elevenedik meg. Nincs szükség hosszas leírásokra,
feszült akciójelenetekre, a képek többet mondanak ezer szónál – szereplőket
jellemeznek, hangulatot festenek, feszültséget teremtenek.
Mindehhez Selznick egy rajzokkal
kiválóan ábrázolható közeget választott: egy párizsi pályaudvar monumentális,
zegzugos, ijesztő és sötét terekkel teli épületét. Itt ismerjük meg a tizenegy
éves Hugo Cabret-t, aki édesapja halála után nagybátyjához, a pályaudvar
óráinak karbantartójához került. A részeges nagybácsi eltűnése után Hugo – hogy
elkerülje az árvaházat – mintha mi sem történt volna, folytatja munkáját. Nappal
az órákat tartja karban, ételt lop és bujkál az állomásfőnök elől, éjjel pedig
padlástéri kis kuckójában az apja után rámaradt titokzatos gépembert bütyköli.
A gépember, „aki” egy múzeum raktárából került az órásmester apához, Hugo
szemében az elveszett család jelképe – mániája, hogy ha megjavítja, a tollat
tartó gépember üzenetet hoz neki apjától, egyszerre gyerekes képzelgés és
megható kapaszkodó.
Ebbe rondít bele a pályaudvar
mogorva játékárusa, aki egy napon, miután lopáson kapja Hugo-t, elveszi tőle a
tervrajzokat tartalmazó füzetet. Hugo bármit megtenne, hogy visszaszerezze a
füzetét, amiben váratlan segítőtársra lel a játékárus gyámleánya, a könyvmoly
Isabelle személyében – ám hogy milyen kalandok várnak rájuk, és milyen
rejtélyekre bukkannak közben, arra álmukban sem gondoltak volna.
Az egyszerű szövetű kis mese
valójában gyönyörű történet a magányról, az álmokról, az emberi kapcsolatokról,
és arról, hogy még ha úgy is érezzük olykor, hogy feleslegesek vagyunk, és a
világ megfeledkezett rólunk, mindannyiunknak szerepe van: hisz ahogy egy gépnek
nincs egyetlen felesleges alkatrésze sem, úgy a
világban sincs egyetlen felesleges ember sem. S miközben Hugo, Isabelle
és a játékárus utat talál egymáshoz és titkokat fedez fel, számtalan képi
utalást kapunk a filmtörténet gyökereire: Selznick a korai némafilmek szerelmeseként
bele-beleszövi regényébe a mozit, hol úgy, hogy Hugo-ék moziba mennek, hol úgy,
hogy Hugo pályaudvari bujkálását egy óra belsejében a Felhőkarcoló szerelem című film jól ismert képével illusztrálja,
amin az egyik szereplő egy óra mutatójáról lóg a semmibe.
A gépember rajza és a történet
végkifejlete pedig hatalmas tisztelgés a némafilm-korszak egyik legnagyobb
rendezője előtt – hogy ki ő, maradjon a könyv titka. A filmes téma egyébként
nyújthat egyféle magyarázatot a formára: ahogy a némafilmekben a fekete-fehér
képeket megtöri a vásznon megjelenő szöveges „magyarázat”, úgy töri meg itt is
a grafitrajzokon kibontakozó cselekményt a szöveg. Akár úgy is tekinthetjük,
hogy Selznick nem csak tartalmában, de formájában is a némafilmek előtt tiszteleg
regényével.
Igazából hálásak lehetünk
Scorsese-nek és a filmváltozatnak: anélkül nem hiszem, hogy egyhamar megjelent
volna ez a könyv magyarul, pláne nem ilyen igényes kiadásban. Nem túlzás a
kiadói reklám, egyelőre valóban az év legszebb könyve – ráadásul túl azon, hogy
különleges és szívet melengető olvasmányélménnyel ajándékoz meg, tökéletesen
alkalmas arra, hogy az olvasástól ódzkodó, a képi világban szocializálódott
gyerekekkel megszerettessük a könyveket. Ami nem kis teljesítmény!
Kiadó: Libri
Fordította: Dunajcsik Mátyás
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése