A
tavalyi filmes szezon legnagyobb sikertörténete Michel Hazanavicius
fekete-fehér némafilmje, a 20-as évek Hollywoodját megidéző The Artist – A némafilmes
diadalútja. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon berobbant meglepetésfilm
szép sorban végigtarolta a szezon díjátadóit, és meg sem állt az
Oscarig, ahol 10 jelöléséből 5-öt válthatott díjra. Köztük a
legfontosabbakat: a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi
főszereplő díját. És – cseppet sem mellékesen – a legjobb eredeti
filmzenéét.
Minden
filmalkotásnál fontos szerepe van a zenének. A zene hangulatot fest,
érzelmeket fejez ki, ráerősít a cselekményre, lehet drámai vagy épp
andalító, diszharmonikus vagy éteri harmóniákban dúskáló – a lényeg,
hogy szolgálja a vásznon látottakat. Ha önálló műként is megáll a
lábán, az hab a tortán; ha pedig ikonikussá válik, és akkor is dúdoljuk,
ha soha nem láttuk a filmet, vagy már rég elfeledtük, akkor igazi
zsenialitásról beszélhetünk. Az azonban biztos, hogy a legemlékezetesebb
filmes momentumok felidézésekor szinte mindig felidéződik a zene is.
De
honnan is indult az aláfestő zene használata? Természetesen a némafilm
korából, amikor a vásznon pergő fekete-fehér képeket a színpadon játszó
zenekar élő előadása kísérte. Zajok, zörejek, hangeffektek nélkül,
pusztán a zenészek és a hangszerek közreműködésével kellett történetet
mesélni, hangulatot teremteni, belevonni a nézőket a film világába. Ma
azt mondjuk, milyen nehéz dolguk lehetett a zenészeknek és a
zeneszerzőknek – de ha jobban belegondolunk, a zene már jóval a képi
kultúra térnyerése előtt is alkalmas volt érzelmek kifejezésére,
történetek elmesélésére, nézői kedélyek borzolására.
Ilyesmiken
töprengtem Lodovic Bource díjnyertes filmzenéjét hallgatva – ami,
akárcsak a film maga, fényévekre van a manapság népszerű hollywoodi
filmzenéktől. Bource erőteljes, a képi világot remekül kiegészítő,
önmagában is történetet mesélő zenét írt a filmhez – ami olykor
hatásvadász, olykor túl harsány, épp, mint a korai némafilmekhez
komponált zenék. Sikerrel idézi meg a 20-as évek hangulatát, valahol
mélyen ismerős dallamokat idéz – ami nem feltétlenül jelent átvételt,
pusztán arról van szó, hogy mindannyian láttunk már legalábbis
részleteket Chaplin-filmekből, melyeket sikerrel csal emlékezetünkbe a
jellegzetes „esetlen” némafilmes zene. De nem csak hangulatot fest, a
karakterábrázolásban is nagy szerepe van a zenének – a főszereplő
némafilmsztár drámáját, zuhanását éppúgy „láttatja” a zene, mint a női
főszereplő által a történetbe hozott friss fuvallatot.
Bource
teljesítménye sok szempontból figyelemre méltó, hiszen Hollywood
nagyágyúit legyőzve diadalmaskodott a díjkiosztókon (ami persze
önmagában nem mérce, pláne nem von le semmit a többiek érdemeiből), úgy,
hogy komolyabb filmes múlt nem áll mögötte: csupán néhány rövid-
illetve TV-film zenéjét szerezte, zömükön együtt dolgozott a The Artist
rendezőjével. Hazájában ismert, de elsősorban elektronikus zenéinek
köszönhetően – ráadásul a szó szoros értelmében vett zenei képzésben sem
részesült. Laikus filmzenehallgatóként ebből semmit nem venni észre –
amiben persze nagy szerepe van a filmzenét interpretáló Brüsszeli
Filharmonikusoknak is.
A
The Artist zenéje önmagában, a film ismerete nélkül is pompás élményt
nyújt – a némafilmek rajongóinak (ők mondjuk valószínűleg látták a
filmet is), jazzrajongóknak, az igényes filmzenék kedvelőinek bátran
ajánlom. Az már csak hab a tortán, hogy a mai trendekkel ellentétben
értékelhető mennyiségű, mintegy 80 percnyi zene került a korongra, amely
– ráerősítve a koridézésre – egy bakelitlemez formáját kapta.
Mindemellett angolul vagy franciául értők a booklet-ben interjút
olvashatnak a zeneszerzővel – ami ugyan apróság, de épp az ilyen
apróságok emelik ki a kiadványt a többi közül. Ott a helye minden
filmzene-gyűjteményben.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése