2012. április 25., szerda

The Artist - Original Soundtrack

A tavalyi filmes szezon legnagyobb sikertörténete Michel Hazanavicius fekete-fehér némafilmje, a 20-as évek Hollywoodját megidéző The Artist – A némafilmes diadalútja. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon berobbant meglepetésfilm szép sorban végigtarolta a szezon díjátadóit, és meg sem állt az Oscarig, ahol 10 jelöléséből 5-öt válthatott díjra. Köztük a legfontosabbakat: a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb férfi főszereplő díját. És – cseppet sem mellékesen – a legjobb eredeti filmzenéét.

Minden filmalkotásnál fontos szerepe van a zenének. A zene hangulatot fest, érzelmeket fejez ki, ráerősít a cselekményre, lehet drámai vagy épp andalító, diszharmonikus vagy éteri harmóniákban dúskáló – a lényeg, hogy szolgálja a vásznon látottakat. Ha önálló műként is megáll a  lábán, az hab a tortán; ha pedig ikonikussá válik, és akkor is dúdoljuk, ha soha nem láttuk a filmet, vagy már rég elfeledtük, akkor igazi zsenialitásról beszélhetünk. Az azonban biztos, hogy a legemlékezetesebb filmes momentumok felidézésekor szinte mindig felidéződik a zene is.

De honnan is indult az aláfestő zene használata? Természetesen a némafilm korából, amikor a vásznon pergő fekete-fehér képeket a színpadon játszó zenekar élő előadása kísérte. Zajok, zörejek, hangeffektek nélkül, pusztán a zenészek és a hangszerek közreműködésével kellett történetet mesélni, hangulatot teremteni, belevonni a nézőket a film világába. Ma azt mondjuk, milyen nehéz dolguk lehetett a zenészeknek és a zeneszerzőknek – de ha jobban belegondolunk, a zene már jóval a képi kultúra térnyerése előtt is alkalmas volt érzelmek kifejezésére, történetek elmesélésére, nézői kedélyek borzolására.

Ilyesmiken töprengtem Lodovic Bource díjnyertes filmzenéjét hallgatva – ami, akárcsak a film maga, fényévekre van a manapság népszerű hollywoodi filmzenéktől. Bource erőteljes, a képi világot remekül kiegészítő, önmagában is történetet mesélő zenét írt a filmhez – ami olykor hatásvadász, olykor túl harsány, épp, mint a korai némafilmekhez komponált zenék. Sikerrel idézi meg a 20-as évek hangulatát, valahol mélyen ismerős dallamokat idéz – ami nem feltétlenül jelent átvételt, pusztán arról van szó, hogy mindannyian láttunk már legalábbis részleteket Chaplin-filmekből, melyeket sikerrel csal emlékezetünkbe a jellegzetes „esetlen” némafilmes zene. De nem csak hangulatot fest, a karakterábrázolásban is nagy szerepe van a zenének – a főszereplő némafilmsztár drámáját, zuhanását éppúgy „láttatja” a zene, mint a női főszereplő által a történetbe hozott friss fuvallatot.

Bource teljesítménye sok szempontból figyelemre méltó, hiszen Hollywood nagyágyúit legyőzve diadalmaskodott a díjkiosztókon (ami persze önmagában nem mérce, pláne nem von le semmit a többiek érdemeiből), úgy, hogy komolyabb filmes múlt nem áll mögötte: csupán néhány rövid- illetve TV-film zenéjét szerezte, zömükön együtt dolgozott a The Artist rendezőjével. Hazájában ismert, de elsősorban elektronikus zenéinek köszönhetően – ráadásul a szó szoros értelmében vett zenei képzésben sem részesült. Laikus filmzenehallgatóként ebből semmit nem venni észre – amiben persze nagy szerepe van a filmzenét interpretáló Brüsszeli Filharmonikusoknak is.

A The Artist zenéje önmagában, a film ismerete nélkül is pompás élményt nyújt – a némafilmek rajongóinak (ők mondjuk valószínűleg látták a filmet is), jazzrajongóknak, az igényes filmzenék kedvelőinek bátran ajánlom. Az már csak hab a tortán, hogy a mai trendekkel ellentétben értékelhető mennyiségű, mintegy 80 percnyi zene került a korongra, amely – ráerősítve a koridézésre – egy bakelitlemez formáját kapta. Mindemellett angolul vagy franciául értők a booklet-ben interjút olvashatnak a  zeneszerzővel – ami ugyan apróság, de épp az ilyen apróságok emelik ki a kiadványt a többi közül. Ott a helye minden filmzene-gyűjteményben.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...