Na
ezzel megszenvedtem! Elgondolkodtam rajta, kinek is ajánlhatnám (nem
mellesleg: kinek nem…), kit vennék rá szívesen az elolvasására; az
alábbiakban erről ógok-mógok kicsit.
Először
is azoknak, akik töretlen lelkesedéssel állnak Tandori „grafomán” Dezső
életművéhez. A magyarítás neki köszönhető, a szóviccekkel, fapoénokkal,
stílusbucskákkal, anagrammákkal telipakolt szöveg-szövet; a szokásos,
(tandorisan) agyonterhelt, fárasztó-szárasztó nyelvhasználat németül
értő ismerőseim szerint legalábbis megkísérli követni az eredetit, az
legalább ennyire sokrétegű és nehezen olvasható. Mondhatnám, a könyv
meglelte az ideális magyarítót, az eredmény fényében talán jobb lett
volna mégis, ha magyarul elvesznek bizonyos színei Moers „hobigólemiből
németre ültetett” szövegének, ha az erőltetetten irodalmias, vicceskedő
stílus nem uralja el a könyvet szinte az élvezhetetlenségig.
Azoknak
kötelező olvasmány Az álmodó könyvek városa, akik lelkesednek a késő
középkori pikareszk regényért. Meggyőződésem: a Boccaccio, Rabelais
által kivésett irodalmi ösvény egyik kései leágazása, Hans Jakob
Christoffel von Grimmelshausen (mi szép nevű szerző!) Simplicissimus-a
volt Moers mintaadója a Kisbárd Lombárd sárkányszirtesi költőpalánta
kalandjainak megformálásakor; a beszédszerkezet, a történetvezetés, a
szándékoltan nehézkes nyelvhasználat oda beszél vissza, abba az irodalmi
hagyományba, amely – lássuk be – a magyar irodalomban alig is vert
gyökeret. Ugyan ki hallott például Speer Dániel egykori erdélyi
literátor Magyar Simplicissimusáról néhány elvetemült irodalmáron kívül?
Ki rajong például Laurence Sterne Tristram Shandy-jáért? Ha akad ilyen,
annak Moers könyve még egy réteget tár fel, irodalmi élcei inkább a
helyükre kerülnek – bár ettől még nem lesz könnyebben olvasható maga a
könyv.
Elvileg
– facsart logikával – ez egy ifjúsági regény. Persze csak annyira,
amennyire Defoe, vagy Cooper könyvei azok: egykor volt kalandos
szépirodalmak gyakran kerülnek e kategóriába az idő által, s ez egy
(azokkal ennyiben rokon) ál-múltbeli, stílusában avítt szöveg. De
reménybeli fiatal olvasóinak felbonthatatlan lesz a könyv zamatát adó
rengeteg irodalmi utalás, stílusparódia, olykor nem is annyira rejtett
kritika. A cselekmény úgy bonyolódik, ahogy egy ifjúsági regényben
manapság is kell – viszont csak sokat olvasó embereknek nyílik meg
igazán például a cykklopók, a könyvencek világa, és Könyveskál
katakombáinak egyéb rejtelmes lényei. Tehát pont nekik, a nyíló értelmű
ifjúságnak nem ajánlanám szívesen – ez a könyv végképp alkalmas arra,
hogy megutáltassa valakivel az olvasást, mert nem gördül, csak
vánszorog.
Pedig
ha megnézzük Könyveskált a maga antikváriumaival, kiadóival, (egy egész
város a Könyv körül) – mennyi remek poén lehetőségét kínálja ez a
terep! Antikváriusoknak, rendszeres antikvárium-látogatóknak, de
kiadóknak, szerkesztőknek, kritikusoknak is; az olvasó-állatfaj mai
„könyvvadászainak” bátran ajánlható a könyv, nekik rejtette a legtöbb
kincset elvetemült szöveglabirintusába a szerző. Valójában könyv ez
könyvesekről könyveseknek, van valamelyes „szakmabeli” bája, a
„szakmabeliek” lehetnek a leghálásabb követői Kisbárd keserves
bolyongásának a katakombákban, nekik jelent majd a legtöbbet a
szerzőkről, kiadókról, sikergyárakról és tehetségről – az Árnykirályról –
szóló részek. Ők értik a legjobban ugyanis, miért áll minden literátor
„óriások vállán”.
Amint
látható, az olvasó-világegyetem szűkecske szegmensének ajánlom csak e
könyvet, mindenki más bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül kerülje el.
Kicsit gyászolom azért Moers regényét, ezt a sokat markolni akaró írói
szándék martalékául esett könyvet, mert kultusz épülhetett volna köré,
mint egykor Ende Végtelen története köré is, generációknak lehetett
volna ez is iránytűje az olvasás-tengerben, a téma és tálalása (beteges
burjánjai nélkül) többre volna hivatott – annál, hogy a felejtésbe, hogy
saját „irodalmi vermébe”, katakombájába zuhanjon, mindenképpen többre.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése