Azt
hittem, alaposan elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de látom,
„blogvilágszerte” még mindig téma a könyv; több friss hozzáfűzés rá a
bizonyíték. Sokan, és sokfélét írtak róla már, a legtöbben A szél
árnyékával vetették össze, az író korábbi könyvével – nos, azt még nem
olvastam, nem tudom, igazuk van-e.
David
Martín, regényünk ifjú hőse, a Kárhozottak Városa regényfolyam –
rémregénysorozat fogyasztásra – írója, Pedro Vidal pártfogoltja egy nap
visszautasíthatatlan ajánlatot kap: írjon egy könyvet számára
elképzelhetetlen összegért egy titokzatos megrendelőnek, Andrea
Corellinek. Megszabadulhat ezáltal a szerződéstől, ami a kiadójához
láncolja, amely szerződés megállás nélküli, betegítő robotba hajszolja.
Csak egy új szerződést kell megkötnie…
Mindez
a századforduló Barcelonájában történik, a városban, amely leginkább
egy indulatokkal teli lefojtott palackra hasonlít – olyan, mint hősünk:
senki nem segíthet rajta. Martín szerelme, Christina a pártfogója
felesége lesz, igazi ihlettel írt regénye a kiadója ármányainak
köszönhetően megbukik (a pártfogónak, Vidalnak „összenégerkedett” regény
lesz siker). Az egyetlen fénysugár ebben a felhős, örökké esőtől
sújtott közegben: Isabella, a vadócból lett „tanítvány” is kárára van,
kotnyeleskedése tárja fel a rejtélyes megbízó, Corelli és az annyira
vágyott tornyos ház előző gazdája, a különös körülmények közt elhunyt
Diego Marlasca kapcsolatát – mélyebbre taszítva Martínt a nyomozásba,
ami sokak vesztét okozza.
Erős
hangulatokkal épít regény-várost Carlos Ruíz Zafón, erős, mérgező
hangulatokkal. Mintha az egész város elrejtett bűnök és sebtében
eltemetett hullák, emberi és cselekedet-hullák katakombája lenne, s
mindez alatt ott húzódik az Elfeledett Könyvek Temetője, a könyv-világ
hulláinak termek során át húzódó sírkamráival. Mégsem „rémregény” ez, a
félelemkeltés eszköztárának teljes skálája ellenére sem, a „Kárhozottak
városa”-ság ellenére valahogyan mégis valóságszagú lesz, még ha nem is
laknék szívesen ebben a valóságban.
Talán
azért, mert az író alakjai élnek. Nem könnyű velük azonosulni, de
elhiszem őket olvasás közben, az utolsó koncul vetett „statisztától” don
Pedrón és Sempere bácsin át egészen a nagy konspirátor Corelliig.
Átérzem, milyen ambivalens, ferde viszonyt él-érez David és Christina a
Vidal által való, a hála által elátkozott-megkötött szolgai
életkényszerben, elhiszem Sempere szelíd, megtartó szeretetét, még
Isabella féktelen, korba annyira kevéssé illő gyermeki dekadenciáját is
hamar lenyomja a torkomon a szerző – annyira valóságosnak tűnnek a
szereplők.
A
kortárs irodalomban kevés könyv zaklatott fel ennyire – főleg mivel
egyfelől ez egy ál-történelmi regény; másfelől szépen be-kulturált (Poe
óta növekvő bokrú) rém-szépirodalmi mű, tehát elég egyszerű eset.
Mondhatni, klasszikus eszközökkel operál, a kortársi irodalmi eszközök –
keleti emo, posztmodern nyeklés, önfelfejtés, nyelvi attrakciók stb. –
alig használódnak. Azt hiszem, most már kénytelen leszek elolvasni A
szél árnyékát is…
Aki
még nem olvasta a könyvet, az innen ne olvassa tovább. 1987-ben jött ki
Alan Parker eszelősen kegyetlen, a maga nemében klasszikus filmje, az
Angyalszív. Aki azt a filmet látta, annak a történetvezetés minden írói
fogása hamar elemeire bomlik, az a könyv alig harmadától felismerheti
Corellit a maga teljes mivoltában, megfosztatik a Martín által
lefolytatott „nyomozás” meglepetés-faktorától, a cselekmény keltette
izgalmi tényezőtől. Nem mondom, vannak eltérések. A korábbi ház- és
kézirattulajdonos, Diego Marlasca, a múltbeli „alterego” utáni vadászat
más dimenzió, mint Harry Angel menekülése önmaga elől, de a lényeg, (a
cselekményvezetés stáció-szintjén) ugyanaz.
Engem
nem zavart, sőt, szinte megkönnyebbültem. E felismerés után nem
borzongó kiváncsiság vezetett az olvasásban, hanem a „szépírás”
olvastának öröme. Mert Zafón ihletetten ír, ínyenceknek való, gyönyörű
mondatokban halmoz időnként szinte versbe illően lírai képeket (akár
valamilyen horrorisztikus leírás kellős közepén is); ha felveszed a
ritmusát, perverz élvezet olvasni, a mondatok szintjén igazi, veretes
szépirodalom halmozódik itt lapról lapra. És ami még halmozódik, a
történet veleje, figyelemre és megfontolásra méltó.
Igen,
mi ”találtuk ki” a fasizmust, mi, emberek. Lehet, hogy valójában nincs
egy teljes szoba az Új Vallás kézirataival tele az Elveszett Könyvek
Temetőjében, de akár lehetne. Vallás, mondom, hiszen egyfelől áhitat,
másfelől boszorkányüldözés, még ha faji alapon is, azaz első látásra nem
adekvát módon. Akár nézhető így is: sátáni megrendelésre készült,
zsenik által formált borzalom, nem véletlen hát, hogy mindmáig hat.
És
a könyv vége gyönyörű. Kicsit – a maga módján – olyan mint a Mester és
Margaritáé. Hiszen ott sem tudható, hogy meghalt-e a Mester a klinikán, s
a magányos, megkeseredett Margarita otthon, szívrohamban; avagy
vágtatnak fekete csődörön a sátán oldalán az örök nyugalomba; vagy –
ahogy a rendőrségi jelentésben áll - a garázda banda „elrabolta-e” a
szereplőinket Margó cselédjével egyetemben: azaz nem holtak, hanem
eltűnt személyek… Bulgakovnál mindhárom egyenlő valóság-eséllyel
egyszerűen „megtörténik”. Az Angyali játszmában vajon meghalt Martín,
elégett a maga rakta máglyán, akárcsak képzelt vagy valóságos
doppelangere: Marlasca? Isabella szellemszerűnek látja, s egy
szellemmel, halott szerelmének „új kezdeményével”, a gyermek
Christinával találkozik. Vagy valóban kivándorolt, és szolgálataiért
kapta meg Corellitől a jutalmat és az átkot: felnevelheti a maga
„Pygmalionját”, óvhat, építhet egy szerelmet a viszonzás reményében?
Abban a „pozícióban”, ami Vidalé volt, Vidalé, akivé Martín mindvégig
válni szeretett volna? Hiszen innen nézve kegyetlen ajándék ez. Lássuk
be: sátánian zseniális.
Akár
a könyv címe: hiszen miféle játszma lehet a bukott angyalé? Gátlás
nélkül ellen-világot teremteni. S nem ez valahol minden írói szándék
alapja is? Következményekkel nem gondolva teremteni – hiszen nem erre
vágyik kimondva-kimondatlanul mindenki, aki a literátorsággal
kacérkodik?
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése