Most,
hogy már a harmadik kötet, a Megszentelt életek is megjelent, épp
ideje, hogy bejegyzést kanyarítsak az Egy pohárral a háború előtt című
Dennis Lehane regényről. Kicsit vicces, ahogy elkerültem a könyvet a
megjelenés környékén; a Titokzatos folyó tehet róla, miért. Az annyira
tetszett, hogy sokáig nem akartam felülírni a lassan leülepedő érzeteket
valami egyfenekű detektív-izével. Most már látom, kár volt halogatni az
olvasást, ha másféle (mondjuk úgy: műfaji) hitelesség szintjén is, de
az Egy pohárral… ugyanúgy működik.
Patrick
Kenzie-t és Angela Gennaro-t, a két szabadúszó magánnyomozót egy eltűnt
fekete takarítónő felkutatásával bízza meg néhány magasrangú politikus;
pontosabban nem is őt, hanem az általa esetleg eltulajdonított
titokzatos dokumentumokat kellene általa megtalálniuk. A feladat nem
bonyolult, de a megoldása a faji villongások légkörétől terhes Bostonban
vérfürdőt indít el, s hőseink e vérfürdő fókuszában, célpontokként
próbálnak életben maradni, és rájönni, hogyan menthetnék meg a bőrüket.
Többet nem is árulnék el, a cselekmény feszesen pergő, erős ritmusa
mellett is többrétegű – igazi csemege minden krimirajongónak.
Lehane
egyszerre két feladatot old meg, mégpedig példaszerűen. A főhősök által
megteremtődő légkör, a magánnyomozói szál (vállaltan Chandler
nyomdokain) igazi harmincas évekbeli noir, annak minden műfaji
kellékével – mint ahogy Pat Kenzie számára Angie igazi végzet asszonya,
annak közelségétől még kínzóbb elérhetetlenségével. A kettejük
kapcsolata, a kapcsolat elénktárása Philip Marlowe szerelmeire rímel,
odabeszél a műfajba, igazából műfaj-hiteles. Akárcsak a Devlin-Oscar
nyomozópáros viszonya hőseinkkel, vagy a leleplező riportokban utazó
újságíró-barát; ez a noir-mitológia menazsériája, az a szereplőgárda
mozog ezeken a lapokon is, és úgy ahogyan azt a noirban kell. Viszont
ezt a (mondjuk úgy) műfaji „burokvilágot” a huszadik század végi Boston
veszi körül, és az író megint képes kíméletlen élességgel, szinte
szocio-írói szemmel látni és láttatni faji terrort és ellen-terrort,
politika és bűn házasságát, hitelesen elénk skiccelt figurákkal
felépíteni azt a kínosan megoldhatatlan helyzetet, amit a kortárs
irodalom legjobbjai próbáltak nem egyszer – és nemcsak Amerikában –
ábrázolni. Valóságszagú közegbe ágyazódik hát a noir-mese, és itt jön az
igazi írói bravúr: egyetlen, erős szövegvilágú regénnyé olvad.
Főleg
azért, persze, mert Lehane a történetlassító epizódokban, a kis
betéttörténeteiben igazi realista. Kenzie apafigurájának befűzött
története, vagy Angie házasságának morbid humorú „leütése” önálló
novellaként is működne, avagy az Oscarral spékelt kocsmajelenet –
sorolhatnám. Az igazi hatása e „kisrealizmusnak”, hogy a noir-figurák
hús-vér alakokká lesznek. S a hús-vér alakok, a külvilág szörnyetegei
viselkedésükben noir-szereplőkké, ha érintkeznek a főhősökkel. Így
hihető el az egymás hátának feszülő és el mégse dördülő pisztolyok
morbid köre például. Vagy Bubba egész figurája. Aki naná, hogy a
kedvencem a maga agyelhagyott módján.
Én szeretek „könnyű műfajokkal” pihenni két fajsúlyos cucc között, Lehane általában a kettő egyben. Nekem bejön.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése