Michael Molloy: A jégpor nyomában

Egy, a világunktól alig különböző (csak amúgy Harry Potteresen „mellérajzolt”), annyira nem is távoli (fantázia-földrajzilag szinte otthonos) világban a fénytündérek hatalmát a sötét erők fenyegetik. Ki tudja megakadályozni, hogy a gonoszság uralma győzedelmeskedjen a Földön? Két kíváncsi gyerek, Tüske és Abby és néhány jó szándékú felnőtt – például Csillagfény kapitány, akiről kiderül: a legendák világából ismert Ősidők Hajósa ő, ezer kaland, győzelem és vereség „túlélője”; és Sir Chadwick Street, a fénytündérek színpadra termett mestere, vagy inkább színpadon ragadt ripacsa… Hőseink útnak indulnak az ezernyi kalandot rejtő tengereken át, hogy elébe menjenek a veszélynek. S hogy sikerül-e legyőzniük a kegyetlen Farkasfű vezette éjboszorkányokat? Ne legyenek kétségeink.

Ha kegyetlen kedvemben kap A Jégpor nyomában, akkor egyszerűen félreteszem. Nagyon sok könyv fordulataiból egy-szövegbe gyűrt, az új ifjúsági fantasy-divat számtalan kliséjét újrahasznosító története nemigen rejt meglepetést azoknak, akik mostanában olvastak ilyesmit. Fénytündérek, éjboszorkányok, tengeri boszorkányok, Atlantisz, elveszett világ a jég alatt – mintha egy sok elemű fantázia-kirakójáték rakódna össze, meglehetősen önkényesen; a legegyszerűbb, egydimenziós karakterekkel, akik vagy nagyon jók, vagy szörnyű rosszak. Ráadásul az író első pillantásra fanfiction szinten, rajongói szinten fogalmaz, nagyon sokszor kimondva-leírva azt, amit inkább érzékeltetni kéne.

Mégis, ahogy olvastam – az összes felsorolt kényelmetlenség ellenére – csak összerakódott a könyv a maga esetlen módján is, és felsorakoztak a mentségei. Hozzászoktattak bennünket a többfenekű, a felnőttség felé is tartalmat kacsintó elbeszélésmódhoz – nos, ez itt valóban ifjúsági regény, nincs ilyen rétege. A nyelvezete valójában egy korábbi, fiatalabbaknak szánt szövegi világé, Travers, Lewis, Barrie nyelvezetével rokon. Ahogy a humora is, az olykor – főleg a lepukkant környezetben vegetáló fénytündérek párbeszédeiben – felcsillanó fanyar, ironikus humor visszafogott, kulturált, amolyan „előző századfordulós”; mai szemmel szinte túlságosan is óvatos. Az ifjúsági fantasykba kúszó naturálisnak, a szinte horrorba illőn talpunk alatt cuppogó testnedveknek itt nyoma sincs.

Ez a könyv valójában klasszikus értelemben vett mese. Nem is túl jól megírt, időnként zavaróan esetlen mese – de eszembe jutott: a mai, képbe szédült gyermekkor számára alkalmas kapu lehetne a könyvek világához, mivel egyszerű karakterei könnyen állnak össze látvánnyá a gyerekfejben. Könnyen képiesül a maga nem túl kifinomult színes-szagos-szélesvásznú kaland jellege okán is. Hogy aztán jó sok olvasmánnyal később majd a nosztalgia mentse a hibáit. Arra jutottam, hogy olvasni nemigen szerető kiskamaszoknak ez a könyv ideális ajándék.

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Fordította: Bajkán László, Sámi László

 

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Tavaly véget ért a nálunk és szerte a világon is nagy sikert aratott Vámpírakadémia sorozat, a múlt év őszén megjelent Vérvonalak folytatására pedig a hírek szerint ez év nyaráig biztosan várni kell – még az angolul olvasóknak is. A keményvonalas Richelle Mead-rajongóknak azonban nincs mitől tartani, az Agave Kiadó tavasszal belefogott az írónő egy korábbi szériája, a hatkötetes Georgina Kincaid-sorozat kiadásába. Míg az előző Mead-könyvek a young adult kategóriába tartoztak, inkább a fiatalabb olvasókat célozták meg, ezúttal igazi felnőtteknek való urban fantasy-t ígértek a hírek. Mivel a Vámpírakadémiát és a Vérvonalakat is szerettem (bár azért nem mondanám magam fanatikus rajongónak), kíváncsian vártam, mit tartogatnak a vámpírokkal és kisördögökkel haverkodó szukkubusz kalandjai. Sajnos ezúttal csalódnom kellett, ami nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam jól, de…

Georgina Kincaid könyvesbolti eladóként tengeti napjait Seattle városában, munka után táncórákat ad munkatársainak és barátainak, szabadidejében sokat olvas, koncertre vagy hokimeccsre jár, és nem mellesleg, férfiak lelkét rabolja el. Georgina ugyanis szukkubusz, pestiesen szólva egy kéjdémon, aki 1600 évvel ezelőtt szerződést kötött az ördöggel, és azóta gyönyörű huszonéves testbe bújva csábítgatja az arra érdemes és érdemtelen hímneműeket, hogy felejthetetlen gyönyörrel ajándékozza meg őket – és cserébe elszipkázza az életerejüket. Persze mint mindenki, ő sem feltétlenül élvezi mindig a munkáját, melynek azért a nyilvánvaló előnyökön túl – mint halhatatlanság, örök fiatalság, gyönyörű test, az alakváltás képessége – vannak hátrányai is: néha bizony olyanok is becsúsznak, akiket hmmm… kihagyna, tartós kapcsolatra pedig szinte semmi esély.

Georgina azonban túl sokat nem problémázik, élvezi az életet, mígnem a városban megjelenik kedvenc írója, a szuperszexi és szuperaranyos Seth Mortensen, ezzel párhuzamosan pedig valaki halhatatlanokat kezd gyilkolászni. Miközben Georgie a hallgatag írózsenit kalauzolja körbe a városban, és újra meg újra hülyét csinál magából, barátaival – akik közt egy kisördög és két vámpír áll az első helyen – a rejtélyes természetfeletti gyilkos után nyomoznak. S míg egy angyal és Georgie főnöke mindent megtesz, hogy az alacsonyabb rendű halhatatlanok ne folyjanak bele a dologba, szukkubuszunk minden gyilkosság előtt fura szerelmes leveleket kap a gyilkostól.

Egész szép kis természetfeletti kavalkádot rittyentett Mead, kellő mértékű intrikával, áskálódással és munkahelyi rivalizálással – mert hát a menny és pokol képviselői ugye éppoly kemény munkát végeznek a lelkünkért folytatott harcban, mint mi az irodában. A krimiszál könnyen megfejthető, pláne annak, aki olvasott már ezt-azt az írónőtől – Mead cselekményvezetése nem tartogat sok meglepetést. A hangulat, a város leírása és a mellékszereplők némelyike garantálja a szórakozást – én például nagyon élveztem a mulya író szerencsétlenkedéseit; a két fura vámpír párosát, akik nagyjából annyira vehetők komolyan, mint Patricia Briggs Scooby Doo-féle csodajárgánnyal járó vámpírja; Erik kétértelmű előadásait a természetfeletti lényekről; és a városi séták leírását.

A regény leggyengébb pontja azonban a főszereplő személye – nem tudom, mi lehet az oka, de Mead mintha direkt ellenszenves hősnőkben utazna. A Vámpírakadémia első köteteiben komoly nehézséget okozott elviselni Rose és Lissa párosát (igazából a további kötetekben sem javult sokat a helyzet…), de ketten együtt is eltörpülnek Georgina mellett. A hölgy a közmondásos buta liba tökéletes megtestesítője – ami elég érdekes, tekintve, hogy 1600 éves. Ennek ellenére úgy viselkedik, mint egy éretlen kamaszlány, aki csak magával és a külsejével van elfoglalva – és ami rosszabb, úgy is beszél. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, épp ezért nem akarom a fordítót hibáztatni, de a kötet elején kis híján a fejemet vertem a falba a rengeteg ostoba szlengtől (ez egyébként a történet előrehaladtával némileg mérséklődik). Ami ennél nagyobb probléma, hogy Georgina konkrétan buta. Ahhoz képest, hogy állítólag imád olvasni, műveltsége finoman szólva hiányos; és noha tizenhat évszázada lóg természetfeletti lényekkel, elég keveset tud róluk.

Mindezen kritikáim ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól – voltak pillanatok, amikor nagyon jólesett olvasni, és olykor még meg is nevettetett. Aubrey-ért, aki igazi macskaegyéniség, külön köszönet jár az írónőnek. A főszereplő gyengeségeiért pedig kárpótolnak a vicces mellékszereplők. Mivel anno a Vámpírakadémia is nagyon nehezen indult be, ennek a sorozatnak is adok még esélyt – bármi kisülhet belőle a továbbiakban. 

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina

Arnon Grunberg: Tirza

Szánalomra méltó igyekezet. Kik vagyunk mi, kik a kultúra gyermekei? Kerítés-korok neveltjei, szabályok betartói, önmagunkon uralkodók? A kölykeink fellázadnak ellenünk, ahogy mi lázadtunk apáink értékrendje ellen – hamisa láttán betarthatatlan értékrendjeink ellen lázadnak fel. A kultúra a vereség belátásának képessége? Hiszen a saját szabályainkat nem tudjuk betartani. A kölykeink fellázadnak az értékrendek ellen, amit üres álcaként, megszokásból hirdetünk, a karrierútjaink ellen, amelyek megalkuvás-történetek, a szabályaink ellen, amiket folyvást megszegünk. Megtanulhatunk hazudni. Nekik is – jó szándékból, kíméletből. S mintha ez lenne a leginkább átadható minta – megtanulnak hazudni nekünk, jó szándékból, kíméletből. Holott elsősorban magunknak hazudunk, ahogy ők is, és egyre ügyesebben. Elhallgatjuk magunk elől a történetünk.

Jellemző mondatokat idézek a könyvből, amit bemutatnék: „Hofmeester olyan férfi volt, aki éveken át kereste a megfelelő testtartást, de noha már jócskán megette a kenyere javát, még mindig nem találta meg. Tartása nem volt, csak konyharuhája.” Az ember, aki feleslegessé vált a munkájában, a kiadóban, ahol a külföldi irodalmat szerkesztette – s csak azért nem rúgják ki, mert védett korban van. Bejárnia nem szükséges, az ügyeket sem kell átadnia. Aki – mit tehet mást – fenntartja a látszatot, reggel felmarkolja az aktatáskáját, és elindul, mintha munkába. S aki abból merítene önbecsülést, hogy legalább tűrhető apa. Konyharuhával a kezében.

„Szóval kedvesség: ezt várják el az embertől, ha a neje három év után újra megjelenik az ajtóban.” Az ember, akinek hazajött a felesége, néhány nappal a lánya ballagási bulija előtt. A buli előtt, aminek jól kell sikerülnie. A feleség, akinek „…a hangja sem változott. Volt valami a hangszínében, ami régen is bosszantotta a férfit. Attól a pillanattól fogva, hogy az, ami különleges és érdekes volt benne, megszűnt különlegesnek lenni; attól a pillanattól fogva, hogy mindez már csak bosszúság forrása volt.” A házastársak párbeszédei ijesztően valóságosak, s az író soha nem különíti el tördeléssel a múltbeli, s a jelen idejű mondatokat. Minek is. A kérdés lehet mai, a válasz a múltból érkezik. Mintha ugyanaz a fullasztó párbeszéd folyna köztük évek óta. Olyanok párbeszéde, akik már rég egymás idegeire mentek.

„Ne félj, Tirza. Sose félj. Mama meg én csak játszunk.” Épp megint egymás idegeire menősdit. Amit nem kéne lásson a gyerek, aki jobban sikerült, mint a nővére, Ibi, aki szállodás lett egy színes bevándorló feleségeként. Persze lehet, hogy azért nem sikerült jól, mert látott ezt-azt. Nem mintha a húga ne látott volna. Tirza, a Napkirálynő, aki ugyan épp most lett ifjú felnőtt, de ezt akkor se kéne lássa. A kultúra vetkezését. Az önuralomvesztést. A kudarcot. Az ne lássa, akiben ott lakik a kislány, akinek idejekorán Tolsztojt olvasott az apja, meg Dosztojevszkijt – hiszen nem lehet elég korán kiábrándulni. Aki a túlzott elvárások elől evészavarba menekült, s akinek az apja ezt az elvárásairól látszatra lemondva, csendes szomorúsággal tudomásul vette. S aki az ominózus bulin mutatja be apjának választottját, Choukrit, akivel világ körüli útra, Afrikába indulna, s aki Mohamed Attára, a szeptember 11-i merénylet egyik végrehajtójára hasonlít. Sőt nem is hasonlóság ez, a fiú maga „Atta”. Még ha másként hívják is, jelenléte a lány életében ugyanúgy a szabad világ értékrendje elleni merénylet az apa szemében.

Szánalomra méltó igyekezet? Az író, Arnon Grunberg gondoskodik róla, hogy az első pillantásra arcunkba tolt áldozatság hamar álarcot vessen – s ne legyen a szemünkben se igyekezet, se szánalomra méltó. Apró cseppekben csöpögtetett emléktöredékek mérgével áztatott szöveg ez, az író fokozatosan eléri, hogy előbb az önáltatás sajnálatra méltó bajnokának, később korlátolt baromnak, sunyi, saját magától fulladozó, agresszív féregnek érezzük hősét. „Hofmeester… tovább mered a serpenyőbe. Annyira szép a szardínia bőre, szebb, mint az emberé – bár, ismeri el magában, még sose látott serpenyőben sülő emberi bőrt.” Egyre meztelenebb a hős előttünk, és pont annyira látunk e meztelenségbe, hogy beleéljük magunkat a helyzetébe. Ugyan ki nem csalta a valóságot kisebb, vagy nagyobb mértékben? Ha egy tanácsot elfogadsz, olvasó: nagyon vigyázz az azonosulással. Ez a könyv teljesen alkalmas arra, hogy te is sunyi féregnek érezhesd magad. Bár legtöbbünkre ez – azt hiszem – időnként ráfér.

„Ott megy a fehér középosztály betegsége, ott megy Jörgen Hofmeester.” Mit hirdet a „fehér középosztály”? Miben hisz? Elsősorban a szeretetben kéne higgyen, ez a legfőbb, mondta Pál, az evangélista. De mi lakja valójában, mi alkotja a civilizált világ értékrendjét, amelyet terrortámadás ért szeptember 11-én? Jobbára az előítéletek. A kiadó embere, aki kirúgatása után egy azerbajdzsáni szerző kéziratát széljegyzeteli kényszeresen, valójában retteg a másmilyentől. Ez a rettegés van elől, így lesz a lánya barátjából „Mohamed Atta”, így azonosít egy embert ismeretlenül is egy másikkal, akiről annyit tudunk: látszatra beilleszkedett a mi civilizált világunkba, de mindvégig a megszentségtelenítésére tört. Szembe lehet ezzel nézni? Hofmeester egyre inkább eltemeti magában a múltat. Mindent, ami nem fér a civilizált önképbe. Aztán egyre inkább a jelent is. És végül a jövőt.

Hiszen Tirza eltűnik. S az apja utána indul, Afrikába, ahol persze nem találja. Egy darabig ő az idegen, aki a lányát keresi. De aztán képtelen lerázni magáról egy hozzá csapódó gyermekprostituáltat. „És ilyenkor óhatatlanul jelentkezik a szégyen szembesítő pillanata… de napról napra rövidebb ez a pillanat. Az erkölcs apránként törik meg. Hofmeester napról napra jobban hasonlít a férfira, akinek nézik: az utazóra, akit hajt a különleges kényeztetés utáni vágy.” Hofmeester itt még nem őrült. Hiába mondja a kislánynak: „Veled lehet beszélni, Kaisa” – még nem őrült. Mindössze szembesül vele: csak annak mer és tud beszélni, aki egyetlen szavát sem érti. És valójában csak azt szeretné elmondani neki, amit a lányának szeretett volna elmondani.

A könyv több mint felét hideg dühvel elegy undorral olvastam, és nem tudtam nem olvasni mégse. Nagyjából a pillanattól, amikor egyértelművé lett, hová tűnt Tirza. A gondolatmenet következetes vitele a tragédiáig azt mondatná velem: Arnon Grunberg regénye kegyetlenül hatásvadászra kidekázott bravúrproduktum. A teljes kép viszont inkább ezt: ez a könyv fájdalmas-ihletett, az írója által is mélyen átélt, számtalan bátor és hazugságmentes tükörbenézés jól komponált eredménye. Szokás szerint: valahol a kettő között. Sajnos azt kell mondjam: el kell olvasniuk.

Kiadó: Gondolat

Fordította: Wekerle Szabolcs

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

Szögezzük le az elején: Ulickaja nekem szent. Elkötelezetten (hovatovább: fanatikusan) rajongok a novelláiért, kicsit kevésbé fanatikusan, de azért rajongok a regényeiért, és a tavalyi év egyik legszebb emlékeként őrzöm, amikor majdnem testközelből hallgathattam őt a Puskin moziban. A meséi eddig mégis kimaradtak. Amikor két évvel ezelőtt megjelent az első mesekönyve magyarul, Történetek állatokról és emberekről címmel, húzódoztam és fanyalogtam, ostoba előítéletből persze: valahogy azt éreztem, nekem ne írjon „gyerekmesét” az, akit én napjaink egyik legnagyobb szépírójának tartok.

Persze mindig is divat volt és valószínűleg lesz is, hogy „komoly” írók meséket írjanak – csak én nem tudok maradéktalanul megbarátkozni ezzel. Viszont épp a tavalyi könyvbemutató (és tárgya, az Imágó) erősítette meg bennem végképp, hogy Ulickaja eztán akármit ír, nekem az kell, így amikor az idei Könyvfesztiválra a Magvető gondos életmű-kiadó lévén, kihozta a második mesekötetet, úgy döntöttem, teszek egy próbát. Nem bántam meg…

Ezek a rövid kis történetek (mert nem igazán mesék, pláne nem gyerekmesék) hordozzák ugyanazt a bölcsességet, emberismeretet, szeretetteliséget, amit a novellák, kisregények, regények. Azzal együtt is, hogy – akárcsak a hosszabb művek – a mesék is komor, kopár, nehézségekkel teli időben és helyen játszódnak: bár nincs megnevezve, a helyszín felismerhetően a második világháború utáni Szovjetúnió; a szereplők nehéz körülmények közt, hovatovább nyomorogva számolják napjaikat, mégis: megtalálják azt a cseppnyi napfényt, ami beragyog még a leglepusztultabb bérházakba és legnyomorúságosabb tanyákra is.

Tán épp ezért főszereplők a gyerekek. A gyerekek, akik képesek a végsőkig elkeseredni, és magukat szegényházba vizionálni, miután elvesztik a nagy ritkán kapható káposztára szánt pénzt – szinte kiprovokálva ezzel a sorstól a „csakazértis” csodát. Vagy akik összetörik a bátyjuk által kincsként őrzött karórát – életre keltve ezzel a már csupán vakon, ágyhoz kötve vegetáló nagyapát, aki hogy mentse a kislányt, kénytelen megjavítani azt az órát. De a gyerekek azok, akik ostobaságukkal, felelőtlenségükkel képesek olykor közelebb hozni egymáshoz ellenségeskedő felnőtteket; mint ahogy ők azok, akik még rá tudnak csodálkozni a zene és a művészet hatalmára – és hagyják magukat megváltoztatni általa.

Nem véletlen a cím: a gyerekek a központi szereplők, de a történetek ugyanúgy szólnak az őket körülvevő felnőttekről. Akiknek néha egy gyerek jelenléte kell, hogy feléledjenek, kibújjanak a csigaházból, más szögből nézzenek a világra – vagy épp hogy méltón tudjanak búcsút venni tőle. S Ulickaja nem hallgatja el azt sem, hogy a gyerekek olykor kegyetlenek, rém találékonyan kínozzák egymást, és csínytevésekért nem mennek a szomszédba (vagy épphogy oda mennek…) – de azt sem, hogy élelmesek, és néha bizony a legbutuskább tetteiknek köszönhetően fordulnak jóra a dolgok.

Egy baj van ezzel a kötettel: nagyon rövid. Maguk a mesék is rövidkék, főleg, mert mindegyikben ott rejtőzik egy hosszabb novella lehetősége; de a kötetbe válogatott hat történet is kevés. Olvastam volna még, pláne ilyen remek fordításban, ezekkel az Ulickaja karaktereihez és világához oly’ jól illő illusztrációkkal tarkítva.

Mindig kérdés, ha egy elsősorban felnőtteknek író szerző meseírásba fog, hogy mennyire képes gyerekekhez (is) szólni – úgy vélem, ezek a történetek épp annyira fogyaszthatóak és emészthetőek egy érettebb gyerek számára, mint mondjuk a magyar népmesék. Nem idealizált Disney-mesék, itt bizony van nyomor, komorság, halál, betegség – ahogy az életben is. Ám van szeretet és emberség is – s én hiszem, hogy egy gyerek képes ezeket felismerni, megkülönböztetni és feldolgozni. Ráadásul, ellentétben a korunkra jellemző gyerekeknek szánt mesék nagy részével, nem kínál előre megrágott és megemésztett élményt – sokat bíz a képzeletre, és a „tanulság” sincs a kelleténél jobban az arcunkba tolva. A magam részéről bátran ajánlom nagyobb gyerekeknek és mesékre nyitott felnőtteknek egyaránt!

Kiadó: Magvető

Fordította: Kisbali Anna

A hit palotái

A vallási tisztelet építményei, az ember által megnyitott szakrális terek, az istenek lakhelyei, az áldozás, az ima helyei – a szent helyek kivétel nélkül a legszebb ember által emelt épületek. Kinek-kinek hite szerint otthont teremtünk a felettünk valónak, a hozzá való beszéd helyét; teret, ahol összegyűlhetünk, mi, a hívei; ahol áldozhatunk neki, ahol felidézzük a tanításait. Az emberfeletti számára a vallási tisztelet a leggyakrabban hatalmas léptékű, monumentális építményeket teremt, melyek az adott kornak – sokszor inkább az elkövetkező korok egész sorának – „összművészeti tükrei” is, páratlan képző- és iparművészeti alkotásokkal díszített, kőbe álmodott imaként hirdetve az ember teremtőjének dicsőségét. A Kossuth kiadó által megjelentetett A hit palotái ezen épületeket, a világvallások talán leghíresebb szentélyeit mutatja be nekünk.

Egyetlen kötetben e szándék megvalósulta nem lehet maradéktalan, hiszen szerte a világon nincs olyan kisebb-nagyobb emberi település, ahol ne állna akár több ilyen épület; s ezek mindegyike az adott közösség lehetőségeihez, s az építés korához mérten a legnagyobb odaadással épült – ezáltal szinte akármelyik helyet követelhetne magának e válogatásban. Nem lehetett könnyű dolga a szerkesztőknek – de alapjában véve ügyesen lavíroztak a kihagyhatatlan, turisták tömegei által látogatott épületek; a szakmai szempontok, az építészeti korszakokat meghatározó, új megoldások építményeinek és a történelmi értelemben, vallások históriájában jelentős történések helyszíneinek bemutatása között. Egy-egy szentélyre meglehetősen kis terjedelem jut: rövid szöveges ismertetés és néhány kép – viszont kedvcsinálónak e kötet tökéletes.

A kötet a világvallások szerint csoportosul, nagyjából létszám-arányos terjedelmet szánva egy-egy vallás szakrális építményeinek. Talán a kereszténység kicsit túlreprezentált, de ennyire nem bűn hazabeszélni. Először körbejárjuk Európát, hogy aztán egyre táguló körökben jussunk el a Zsidó valláson, az Iszlámon, hindu hitvilágon, Buddhizmuson át egészen a japán Sintóig. Hogy a különböző vallások épületeit a szerkesztők egyfajta virtuális körutazás mentén mutatják be, s nem az általában megszokott kultúrhistóriai rendben; az építészeti stílusok időben egymásra hatása helyett a közösségek kultúráinak egymásra hatására helyeződik a hangsúly. Sokkal inkább érthetővé válik így a közép- és dél-amerikai szinkretizmusok, a fülledt mesztic-barokk létrejötte például.

S e szerkesztési metódus által a modern korok építészeti kísérletei is sokkal könnyebben találnak helyet a kötetben. Számomra a leginkább meglepő az iszlám modern mecseteinek bemutatása volt, hogy egy ennyire erősen tradicionális hitrendszer a jobbára a modern építészeti módszerekkel is inkább historizáló építészeti megoldásokon túl olyan ihletett formai bravúrt is enged, mint a Fajszál sah-mecset „beduin sátra”. S az élő vallások történelmi relikviái is más fényben tűnnek fel így. Akadt vallás, mint a hinduizmus, amelynek megannyi szentélyét, s pajkos, életigenlő szentélyfaragványait jóval nagyobb terjedelemben is szívesen lapozgattam volna. Az összefoglalókkal mindig ez a baj – mi más történhet, amikor olyan szentély-együttesek kapják meg a maguk egy lapját, mint Angkor – amely egy albumnyi terjedelmet önmagában könnyedén megtöltene…

Ez a kötet utazni – vagy legalábbis más, részletesebb albumokat lapozgatni csábít. Kíváncsiságot ébreszt. Túlmutat magán, s ezáltal szerintem méltó módon mutatja be az emberen túlmutató erőknek áldozott szent helyeket.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Köte Beatrix

Murakami Haruki: 1Q84 (harmadik könyv)

Az 1Q84-es év a végéhez ért – az ősszel megjelent első két kötet után április óta végre magyarul is olvashatjuk Murakami Haruki monumentális trilógiája, az 1Q84 harmadik, befejező részét. Az első két rész olvasása után úgy hiszem, joggal állapíthattuk meg, hogy semmi sem világos. Mintegy ezer oldalnyi felvezetést olvashattunk az egymás után vágyódó szerelmesekről, Aomaméról és Tengóról, akik ezerkülöncszáznyolcvannégy titokzatos világában rekedtek, ahol két hold van az égen, és földöntúli, gonoszságtól fűtött kisemberek légből szőtt gubóikban furcsa alakmásokat szabadítanak a világra.

A harmadik kötet hivatott választ adni számtalan kérdésünkre, egybeszőni a széttartó szálakat és elvarrni azokat – azonban, aki olvasott már Murakami Harukitól bármit, nem lepődik meg túlságosan azon, ha mindez elmarad. Egy trilógia harmadik részéről lévén szó, a cselekményből nem árulhatok el sokat – egyrészt, mert nem szeretnék semmiféle poént lelőni, másrészt, mert oly szerteágazó, számtalan jelentésréteggel felruházott és misztikus, hogy ha akarnám, se tudnám elmesélni. Inkább az olvasásélményről szólnék, ami még az első két kötetét is meghaladó módon különleges és felemelő volt.

Ha nagyon kukacoskodó kedvemben lennék (nem vagyok), felróhatnám a könyvnek, hogy tulajdonképpen nem szól semmiről – abban az értelemben, hogy vajmi kevés cselekmény van benne. A trilógia egésze egy ezerhatszáz oldalra rúgó lassú, hömpölygő elbeszélés, hétköznapi történések borzongatóan aprólékos leírásaival, a téli ég órák hosszat tartó bambulásával, napi rutinba feledkezett főszereplők mindennapjainak részletes ábrázolásával. A harmadik kötet jó részét mindkét főhős – sőt, egy harmadik is – a világtól elvonulva, bezárkózva, egyedül tölti, a saját maguknak kiszabott napirendet rigorózusan betartva. Ami lehetne rendkívül unalmas, Murakaminál mégsem az – sőt, miként hőse megjegyzi, hogy a rutin és a nyugalom, amit a világtól való elvonulás ad, felszabadító tud lenni; egy idő után az olvasó is azt érzi, a lassú, ismétlődő leírása a tulajdonképpeni „semminek” egészen újszerű és felszabadító élményt tud adni.

Ehhez viszont át kell venni a könyv tempóját. Nem először érzem, de tán ennél a trilógiánál a leghangsúlyosabban, hogy Murakamit nem lehet kapkodva olvasni, ez a szöveg belekényszerít a saját tempójába. Az lenne az igazi, ha úgy olvasnánk, ahogy Aomame olvassa Proust Az eltűnt idő nyomában című regényciklusát – napi húsz oldalt (ami itt nagyjából egy fejezet), szép komótosan. És persze egyben a trilógiát – az egyetlen kritikám a kiadással kapcsolatban ez a széttört megjelenés, hisz még ez a néhány hónap is elég volt ahhoz, hogy kizökkentsen 1Q84 hangulatából.

Proust beemelését a történetbe egyébként nyugodtan tekinthetjük önreflexiónak, az írótól megszokott módon jó pár ilyennel találkozhatunk még – mint ahogy megtaláljuk a Murakamira jellemző stiláris jegyek legtöbbjét és a megszokott szereplők és tárgyak is felbukkannak itt-ott. A legfurcsább írói döntés tán a két elbeszélő mellé bevont harmadik – aki nem más, mint az előző két kötet ellenszenves mellékszereplője, Usikava úr. Az ő szerepe sokáig kérdéses, és felmerült bennem, hogy pusztán azért kapott külön szálat, hogy legyen valaki, aki a zátonyra futott cselekményt előre lendíti: nem állítanám biztosan, hogy nem volt igazam, de a végére összeáll egy kép, amiben neki is megvan a maga szerepe. Érdekes egyébként, ahogy Murakami a karaktereivel bánik: Usikava a mindenki által megvetett, tipikus antihős, aki semmit nem is tesz azért, hogy más szerepkört kapjon az élettől, mégis – az ő jelenléte kulcsfontosságú, nélküle tán semmi sem úgy történne, ahogy.

Azt írtam a második kötet kapcsán, hogy a misztikus thrillernek induló regény mintha elmozdult volna a romantikus történet irányába – a befejezésben ez már nem csupán sejtés, Murakami egyértelműen a romantika felé hajlik. Ami valahol nagyszerű és megható: hisz azt mondja, teljesen mindegy, hogy a világ kifordult-e önmagából, hogy látszatvilágban élünk-e vagy a valóságban, egyáltalán, hogy van-e valóság; az egyetlen, ami fontos, hogy szeretve legyünk. Másrészt viszont bosszantó, mert szívesen olvastam volna ugyanennek a történetnek a másik oldaláról, a Légből szőtt gubó világáról, a kisemberekről, és arról, hogyan és miért akarják uralmuk alá hajtani az emberi értelmet. Ki tudja, Murakamit ismerve nem kizárt, hogy ezt a témát (is) előveszi még, és talán egyszer megírja azt a történetet is. Addig is itt van nekünk ez a monumentális, rejtélyes, kifinomult szerelmi történet, ami tán nem lesz az író főműve, de mindenképpen a legjelentősebb művei között kap helyet. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy egyszer, ha nagyon sok szabadidőm lesz, újraolvasom, lassan, komótosan, hogy kibontsa minden ízét és színét – és ki tudja, hátha akkor választ kapok néhány kérdésemre.

Kiadó: Geopen

Fordította: Nagy Anita

Kettőspont - A Kispolgárokról, másképp - Katona József Színház, 2012. május 24.

A „Kettőspont – AEGON est a Katonában” rendezvénysorozata a színház egy-egy előadása kapcsán játékosan megvitatja a darab felvetéseit – a társulat tagjai és meghívott vendégek segítségével. Gorkij Kispolgárok című darabja kapcsán Grecsó Krisztián írót és Török Ferenc filmrendezőt kérdezgette az est házigazdája, Fullajtár Andrea. A hallgatnivalót Dés László és Dés András, a néznivalót a táncosok: Horváth Zsófia, Rózsahelyi Orsolya, Grecsó Zoltán és Tókos Attila nyújtották; míg Pálmai Anna és Ötvös András részleteket olvasott fel a témába vágó művekből Örkénytől Esterházy-ig. Ez a felsorolás csak azt a jól komponált folyamatot nem tartalmazza, amitől szinte elrepült az est másfél órája.

A Kispolgárok, a darab máig érvényes tanulsága: a generációs ellentétek szétverhetik a családot. Ijesztő, hogy mennyire nincs közös nyelve a nemzedékeknek, hogy mennyire nincs figyelem egymás iránt, hogy csak a rutinok és az egymás kedvéért magunkra öltött, ezerszer is megunt szokvány szerepek vannak. Hogy nem tudjuk megszólítani azokat sem, akiknek a létünk köszönhetjük – és hogy hiába is akarnánk, képtelenek vagyunk megérteni felcseperedő utódaink. Hogy a generációk gondolkodásmódjának változása a kiábrándultság létrafokain tett sétaként is felfogható. Mintha valóban értékrendek szisztematikus foszlása látszana: a szépapák keretezett világa a mi szemünkben felfoghatatlan mértékű rabság, a nagyapáink nyakas ragaszkodását bizonyos viselkedésbeli mintákhoz kinevetjük; ha nem is vetjük meg, mint apáink önáltató életszervező hazugságait: a világmegújító naivság és gusztustalan hataloméhség vérfoltosra pöttyözött, kimoshatatlan gondolati szennyesét. Hogy azt végképp ne értsük, mi ellen lázad a lányunk, a fiunk; hiszen bajban lennénk, ha meg kéne fogalmaznunk, miféle mintát adtunk mi át – adtunk-e nekik egyáltalán követhetőt.

Elnézem Pálmai Annát és Ötvös Andrást, ezt a két igen tehetséges fiatalt – és kicsit irigylem is őket. Nem tudom, tudják-e, mennyire jó helyen vannak. Úgy képzelem – a mai színi lehetőségek ismeretében –, hogy a Katona társulatával jutalomszámba mehet együtt játszani. Nyilván itt is megvannak a játszmák, akár bármelyik munkahelyen. Vagy egy családban. A nemzedéki ellentétek - a megértés játékhoz alapvető kényszere, az egymásra figyelés jól tapintható légköre ellenére. De milyen iskola lehet Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Bán János, Bezerédi Zoltán, ad abszurdum Máthé Erzsi, Haumann Péter, Ujlaki Dénes testközeli játékában formálódni, nekik végszavazni! S milyen lehet, ha egy Gothár, Zsámbéki instruálja az ember gyerekét a szerepbe!  Egy biztos, a fiatalok színi jelenléte erős, könnyedén vonják magukra a figyelmet.

Török Ferenc oldott, laza önmagával-azonossága, ahogyan hagyja magát válaszolni – ahogyan hagyja megszületni a kérdésekre a választ. Bízva a jelenlétben, a kérdező jóindulatában, a hallgatóság nyitottságában. A darab kapcsán tett megjegyzése: ahogy a szánalma, a részvéte lassan áthelyezkedett az apát játszó Bezerédi figurájára. Persze komoly munka megérteni a szempontjait – bele kell helyezkedni, hogy megérezzük úgymond a „hamisa igazát”. Nem véletlen, hogy ez leginkább akkor sikerül, mikor az ember már maga is apa. Amikor észreveszi magán a tehetetlenség szülte mintákat. Ahogy Török beszél – ahogy szabadkozik, hogy nem a szavak embere… s aztán úgy mesél a legerősebb apai mintáról, a főiskolai évekről, Simó Sándorról, hogy megérezteti velem a veszteséget. Megérzem a számban azt a fémes ízt, amit akkor éreztem, amikor elment olyan, akit szerettem. Az immár kimondhatatlan, s ettől keserítő mondatok ízét, amiket már nem mondhattam ki – legalábbis neki már nem. Eszembe juttatja a magam veszteségeit – és nem hiszem, hogy ember ennél többet kaphat a szavaktól. 

Grecsó aprólékos körülményessége, ahogyan megalapozza a véleményét – mintha nem hinné el, hogy a hallgatóság követni fogja mondandójának ívét. Minden gondolatmenetét külön alapozná, s akár egy épületet, úgy pakolja rá a tapasztalatok falazatát, a bizonytalanság, a kétely ajtaját és ablakait, a leszűrt tanulságok tetőzetét. Hallgatom, ahogyan beszél, és egyre jobban értem, miért így ír – egyre jobban érteni vélem a Mellettem elférsz megírására provokáló kényszert. A könyvet és az íróját. Ez nagyon nagy ajándék. Látni az író erős figyelmét, amikor a művéből olvasnak fel. A koncentrációt a szemében. Hogy az előadóra figyel, az előadott műre, nem ránk: nem a hallgatóságra, és nem is a ránk tett hatásra. A mélyen átgondolt vélemények embere. De az írásban tapasztaltat. És magán méri, milyen sikerrel. S immár nemcsak a könyvvel, de a jelenlétével is eszembe juttatja a saját családom – hogy miért e formát vette fel az életem. Nem hiszem, hogy kaphattam volna tőle nagyobb ajándékot.

Hogy aztán döbbenten nézzem az öccse, Grecsó Zoltán a koreográfiába pontos kegyetlenséggel belefegyelmezett, mégis itt-most megszülető spontaneitásnak tűnő mozdulatait, a testtel elmesélt történetet, amit a partnerével előad. Hogy mennyire más nyelven beszél perfekt természetességgel, legalább annyi - ha nem több - tehetséggel, mint a bátyja. S mennyire más ez a modern táncnyelv, mint a gyönyörű, tradicionális néptáncé, amit Horváth Zsófia és Tókos Attila adott elő a két Dés épp megfelelően „távolító” rögtönzésére! Tán nincs is ennél különbözőbb két mozgásvilág – az egyik mintha szavakként sorolná egymás mellé a megtanult szép mozdulatokból az elmesélhető „mondatot”, a másik élő gesztusainkból formál nyelvet, csapongóbb, szabadabb, de épp annyira lekövethető mondanivalóval.  Két élő és hiteles megközelítés – metszéspontok nélkül. Grecsó Zoltántól és partnerétől, Rózsahelyi Orsolyától az est legnagyobb ajándéka mégis a koreográfia második előadása, az elidegenítő környezetben megtartott test-beszéd. A „le ne maradj, le ne késd” beteg média-kori élményömlésének egyik legszebb illusztrációja: a távkapcsolóval való „csatornaszörf” zajkísérete mellett (melyet a színen a két fiatal színész biztosított hallatlan beleéléssel, a közönséget többször is megnevettetve); az elidegenítő zajkulissza előterében tánccal elmesélt kapcsolattörténet mintha azt mesélné: manapság a kapcsolat a körülmények ellenére jön létre és marad életben. 

És a két Dés. Valami hihetetlen ötlet volt e két zenészt elhívni erre az estre. Apák és fiúk, anyák és lányaik – az adott fizikai és szellemi térben helyet követelő generációk egymással játszódása mintha folyvást újratermelné a teljes értetlenség állapotát. De erre a két zenészre mintha mindez nem vonatkozna. Dés László igazi dallamlakó, számtalan arccal, a populáristól a legerősebb free jazzig. Dés Andrásnak mintha a létezés maga lenne ritmusok szakadatlan sorozata – mintha akkor is dobolna, amikor pihen a keze. Legalább akkora – ha nem több – tehetséggel áldott-vert ember, mint az apja. S a két ember együttes improvizációja igazi együtt-rezgés, nemcsak a felolvasott szövegekkel, a táncosok koreográfiáival - egymással is. Grecsó meg is jegyzi: kivételes ajándék látni őket együtt, irigykedik is kicsit, mivel az ember a szüleivel felnőttként jobbára nem csinál semmit ennyire önfeledten. Ők voltak a legnyilvánvalóbb ellenpéldái az est folyamán a „meg-nem-értés” nemzedéki főszabályának. Mert persze valójában az egész program a saját alapvetése ellen ágált. Minden gesztusában hirdetve: vegyük a fáradságot - s ha nem is értünk egyet felmenőinkkel, leszármazottainkkal, kíséreljük megérteni őket, legalább tekintsük a szempontjaikat létezőnek. 

Nagyon sűrű este volt! Annyi mindent sikerült szövegkörnyezetbe helyezni: a darab, a regény, az említett filmek, a zene, a táncprodukciók – az est ívében az egymásra hatásuk tapintható volt, még ha a közönség nem feltétlenül ismerte is e kontextus minden elemét. Épp ez a hiány lehet a legnagyobb ajándék, számunkra, nézők számára. Hogy ébredjen a kíváncsiság a művek iránt, a „nézd meg, olvasd el, s gondolkodj rajta” kényszere. Egy ilyen este reflexiók csokraként – a megértés elmélyítésén túl - leginkább ezzel ajándékozhat: nézni, olvasni és gondolkodnivalóval. Nem először fogott el az érzés: ezt rögzíteni kéne, hogy ne csak egy színházteremnyi embernek jelenthessen sokat. De mintha az alkotók a kultúra jelenlétében hinnének, nem az archiválásában. A képességben, amely ilyen sűrű estéket teremt. Legyen igazuk!

Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz

„A cirkusz váratlanul érkezik, jövetelét nem hirdeti semmi” – nem úgy a könyvét, ami az utóbbi hónapok egyik legjobban várt megjelenése volt. A külföldi kritikák elismerően zengtek róla, a hazai bloggerek epekedve várták, a kiadó óriási reklámot csapott neki – azonban senki sem készített fel arra a valódi, nagybetűs CSODÁRA, ami a lapok közt várt. Mert vártam én itt hagyományos cirkuszt, a porondon egymást túllicitáló illuzionistákat, színes forgatagot, nagy szerelmeket és nagy tragédiákat, és ma divatos egyértelmű, cukormázas végkifejletet.

Ehhez képest Erin Morgenstern könyve az első oldalakkal úgy elvarázsolt, ahogy kevés könyvnek sikerült. Ó, igen, van benne cirkusz, de a legkevésbé sem hagyományos, vannak illuzionisták, de mennyivel többek, jobbak, mélyebbek, „igazibbak” ők annál, hogy a porondon hadonásszanak egymást lejátszva! Színes forgatag helyett fekete-fehér, szemfájdító, szédítő álomvilág tárul elénk, drámai szerelmek és tragédiák helyett pedig olyan mély, fájdalmas, emberi és – minden fantáziakeret ellenére – valóságos játszmák, amikbe valóban bele kell halni.

Mert itt a kulcsszó: a játszma. A két mágus, Prospero és Mr. A. H- játszmája, akik évtizedes-évszázados versengésük során eljutottak odáig, hogy egyikük sem tudja legyőzni a másikat, s ezzel valószínűleg mindketten tisztában vannak – ezért újra meg újra tanítványaikat állítják ki egymás ellen. Akik aztán rendre győznek, és elbuknak. Mert itt a győztes sorsa is természetszerűen bukás. Hogy jut el odáig egy ember – egy valaha volt ember – hogy tanítványát, egy tudatlan fiatal gyermeket – s ebben az összefüggésben mindegy hogy a saját lánya vagy az árvaházból kimentett szegénygyerek – hatévesen felrúghatatlan játszmákba kényszerítsen, melyek tétje élet vagy halál? Hogyan vetkőzhet ki ennyire önmagából, emberségéből valaki? Vajon Prospero és Mr. A. H- hatalommániás, őrült mágusok, akiknek semmi sem szent? Vagy pusztán annyira elszakadtak már e világtól, hogy az életet, az embert nem tartják semmire, pusztán porszemek vagyunk számukra a mágia végtelen lehetőségeihez képest? Porszem csupán a cirkusz is, s benne minden ember – s áldozattá is válnak legtöbben, azok is, akik belerokkannak, azok is, akik túlélnek.

De ugyanígy játszmát játszik Celia és Marco is. Ártatlan gyermekként jegyzik el őket a játékkal – milyen szép szimbólum a gyűrű, mint az egymáshoz és a játékhoz láncoltság szimbóluma, és milyen szörnyű! – évekig tanulnak, ki fizikai fájdalmak, ki gyötrő magány és könyvek útján, hogy felnőttként szembesüljenek azzal, hogy fogalmuk sincs, mire tették fel az életüket. S miközben megismerik egymást, felépítik maguk köré saját játszmájuk színhelyét, börtönüket és palotájukat, a cirkuszt; soha nem szűnnek meg játszani – egymással, a nézőkkel-olvasókkal, a mágiával magával. Nem idealizált hősök ők, nem sajnálnivaló áldozatok, akiket belekényszerítettek valamibe. Éppúgy élvezik saját hatalmukat, mint mestereik, és éppúgy játszadoznak vele – sokszor nem törődve vele, kinek milyen kárt okoznak. A legnagyobb játszmát azonban saját magukkal játsszák: saját varázslatukat kell legyőzniük, hogy kivívják szabadságukat, és bebizonyítsák mestereiknek, hogy az ember képes felülemelkedni, hogy a szeretet felülmúlja a mágia erejét. Celia és Marco nem egymást győzik le, hanem önmagukat és mestereiket, akik olyannyira vakká váltak saját vetélkedésükön kívül minden másra, hogy eszükbe sem jutott, hogy az ő varázslatuk is megtörhető.

És játszik itt maga a cirkusz is: mert ne legyenek illúziónk, ez a cirkusz önálló szereplő, önálló entitás, ami már régen kikerült Celia és Marco irányítása alól. Persze ha akarnák, akár játszi könnyedséggel el is törölhetnék, de az emléke megmarad – a legendás Cirque des Reves, a fekete-fehér cirkusz, mely képes a semmiből egy éjszaka leforgása alatt bárhol ott teremni, mely útvesztőként vonzza magába a gyanútlan nézőt, hogy aztán varázslatos sátraival, bűbájos fellépőivel, a cukormázas alma és a csokis pattogatott kukorica illatával örökre rabul ejtse. Aki egyszer látta, örökké emlékezni fog rá. Akit megérintett az örömtűz mágiája, többé nem lesz ugyanaz – s ha teheti, ha sorsa arra veti, követi Friedrick Thiessen útját, és reveur lesz, álmodozó, aki bárhová követi cirkuszát, aki drogként szívja magába a mágiát, aki családra lel a többi piros sálas követő közt, ám maga sem tudja, milyen életre szóló rabságot vállalt. Mert a cirkuszt Celia és Marco tartja mozgásban, de a reveurök éltetik. S ha eljön az idő, egy reveur kell, hogy szembeszállva a mágiával, mentse, ami menthető.

Olyan ritkán olvashatunk valódi, élő, a bőrünkön futkosó, megfogható, mégis felfoghatatlan mágiáról! Ahol nem idétlen gyerekek hadonásznak varázspálcákkal (akiket, szó se róla, imádok), nem is évezredeket megélt mágusok omlasztanak hegyeket – itt a mágia finoman, észrevétlen, a valóságra hulló áttetsző lepelként borít be minket, ölel magához, vesz a szárnyaira, varázsol el. Nem illúzió, nem szemfényvesztés, nem átjáró egy másik világba, csupán a valóság egy másik aspektusból, a természet manipulálása, a látható és a láthatatlan közti határ elmozdítása. Itt a képzelet szabadon szárnyalhat, de az anyagi világ sok mindennek szab korlátot – ahogy azt némely szereplő a saját bőrén tapasztalja. Ha valamihez hasonlítanom kéne, Susanna Clarke Hollókirályához hasonlítanám, ott tapasztaltam ezt a fajta élő mágiát.

Amellett, hogy a varázslat minden képzeletet felülmúl, az írónő minden mesterségbeli tudását is latba veti, hogy elbűvölje az olvasót – s nem is csinálja rosszul. Az időben és térben ide-oda ugráló, a három főszereplő fejezeteit és Friedrick Thiessen beszámolóit váltogató szerkesztés sikerrel járul hozzá, hogy elvesszünk az Éjszakai cirkusz forgatagában – a látszólag összefüggéstelen történetszálaknak hála, ahogy Celia és Marco sötétben tapogatóznak a játszma természetét illetően, mi is sötétben tapogatózunk a cselekményt illetően. A színes, érdekes, olykor groteszk, olykor túlságosan modern, olykor hihetetlen mód viktoriánus szereplők egytől egyig a tarkabarka cirkusz-érzetet szolgálják: itt még aki nem a cirkusz tagja, az is egy cirkusz tagjának tűnik. Elvarázsolt karakterek népesítik be ezt a világot, akik nem is tudják, hogy a valóság és a mágia határán egyensúlyoznak – s ha tudják, az könnyen a vesztüket okozhatja. Tán a legfájóbb és legjobban megírt része a könyvnek, ahogy a tiszta, egyszerű emberi elme belerokkan az őt körülvevő, érezhetően ott lévő, ám soha nem megismerhető varázslatba. S elgondolkodhatunk, vajon mi a jobb, mágusnak lenni, és a mágia börtönében élni; érezni-tudni, hogy mágia vesz körül, de soha bizonyságot nem lelni, és szép lassan beleőrülni a megismerhetetlenbe; vagy egyszerű nézőként hazamenni előadás után, és legfeljebb fekete-fehér álmokat látni hosszú-hosszú ideig?

Nagyon mély, sötét és végeérhetetlen körforgással teli kútba ugrunk, ha belemerészkedünk az Éjszakai cirkusz világába. Annyival több ez a könyv, mint egy sokadik ifjúsági fantasy, vagy young adult könyv – igazi saját világ, ami manapság egyre ritkább, igazi karakterek, okos történetszövés (még ha Bailey szálát sokáig unalmasnak is találtam), és ami a legkellemesebb meglepetés: kerek, egész történet, a folytatás ígérete nélkül, ám rengeteget bízva a képzeletünkre. Persze olvasható úgy is, mint egy egyszerű fantasy – szórakoztató, eredeti, bizsergetően izgalmas meseként. Így, vagy úgy, garantáltan feledhetetlen élmény!

Kiadó: Libri

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

John Scalzi: Vének háborúja

Az ember sárkányfog-vetemény. Ami pont jól jön, ha az univerzum meg sárkányfog-veteményeskert, ahol a létezésért, az élettérért (hogy igazán csúnya asszociációs mezőket is ideemeljek) életre-halálra kell küzdeni. Nyilvánvaló, hogy nem leszel túl toleráns a szomszéd bolygórendszerbe ültetett sárkányfog-származékkal, ha számára te vagy a kaja. Persze ez a legtisztább képlet, hiszen legtöbbször a szomszéd létformákkal jellegében ugyanaz a kajátok, ugyanarra mozdulnátok rá: levegő, víz, növények, állatok – s persze épp ezért katasztrófa, ha mindezt az alien felkajálja előled. Létkérdés lesz, ki kajál. Ki volt ott előbb. Vagy ki bírja ott tovább – az épp frissen felfedezett lakható rendszerben. Ez a könyv azon alapul, hogy nemcsak az ember sárkányfog-vetemény, hanem minden értelmes faj. Ez a könyv abból indul ki, hogy a világűr gyarmatosítása eleve elbaltázott: ugyanis durva versenyhelyzet. Vérre megy. Amikor nincs választása a fajnak: hiszen vagy ölsz, vagy téged ölnek. Vagy harcolsz, vagy kipusztulsz. Röviden: a könyv világegyetemében élni eleve szar ügy.

De erről a civilizált földlakó csak akkor szerez tudomást, ha betöltötte a hetvenötödik évét. A Gyarmati Véderő toborzóit csak a nyuggerek, a krepák érdeklik, a vén trottyok – akik a tovább létezés lehetőségéért jobbára alá is írnak. Annak ellenére, hogy nem tudják, mire vállalkoznak. A földiek nem ismerik a világegyetem igazi természetét. A kivándorlás lehetősége korlátozott: csak a túlnépesedett nemzetek lakóit fogadja a Gyarmati Szövetség – a fejlett világ lakóinak meg kell öregednie hozzá, hogy belevághasson a kalandba. Két dolgot csináltam a hetvenötödik születésnapomon. Meglátogattam a feleségem sírját. Aztán beléptem a hadseregbe – meséli John Perry, történetünk hőse, aki ekkor még nem tudja: amit választott, eleve szar ügy, bár tényleg rendelkezik némi többlet-perspektívával.

Merthogy az új testbe „visszafiatalodva” Perry és társai olyan hadseregben találják magukat, ahol a halálozási ráta hetvenöt százalékos. Ahol fejlesztett képességeikkel a katonák továbbra is az abszolút minimumot kapják, hogy odakint tudjanak harcolni, ne adj isten, még életben maradni is – legalábbis Ruiz őrmester, minden kiképzők abszolútuma, a kedvenc hősöm szerint. Ugyanis John Scalzi könyve ennyire követi a katonaregények ősi mintáit, mintegy folyvást ironizálva is ezen: miből is állhatna a történet, ha katonákról van szó, mint a bevonulás környéki bizonytalanságról, a kiképzésről, az első ütközetről, a veszteségekről, az elfásulásról, a bajtársiasságról, ami ebből kiránt – s a nagy összecsapásról, ami ha nem is a végső, de végképp elválaszt ocsút és búzát. Hogyne lenne hát benne agresszívan bunkó volta ellenére pokoli hatékony kiképző… Scalzi a köszönetnyilvánításkor hogyne köszöntené Heinleint – meggyőződésem, hogy az író rajongott a Csillagközi invázióért, akárcsak sokunk.

Holott a nyilvánvaló párhuzamokon túl ez a könyv jó pár csapdát ügyesebben kerül ki, mint Heinlein története akkoriban. Először is nem annyira didaktikus. A társadalmi felelősségvállalást egyszerűen egészségesebben kezeli, nincs meg benne az amcsi katonaregényekre általában jellemző republikánus patriotizmus – illetve annak korlátolt, gyakran plakát-vékony kivonata. És van humora. Egészséges, jóízű öreghumor, olykor beteg, de szórakoztató katonahumor, de e humor gyakran teremt fél mondatokkal megfelelő távlatot a történteknek. Az élet, amit ábrázol, így lesz eleve szar ügy, amiről pokolian szórakoztató olvasni.

Scalzinak van stílusa. Eljátszik a szavakkal, a jellemző szlogenekkel, katonakönyvek visszatérő embléma-mondataival – gyakran kifordított formájuk a mesélt szokvány katonamesét folyamatosan idézőjelbe helyezi. Az író amúgy is játékos elme lehet: a szereplők, a katonák fantasztikus írók és neves tudósok neveit viselik; mintegy katalógust kapunk, kivel is szolgálna szívesen – és kivel nem szívesen – a szerző. Mert megkockáztatom: az egyes szám első személyben elmesélt történetben amúgy fanfic módra a főhősével azonosul. Ami nem akkora baj – aki mellesleg olyat tud írni, mint a FejGép vagy az IntelliVér kegyetlenül eltalált „termékismertetői”, aki mellesleg számtalan apró utalásban teszi helyre a mi kis jóléti társadalmunk szokvány elmebetegségeit, annak elnézhető az olykor ügyetlen, olykor önleplező (időnként tényleg rajongói szintű) álmodozás.

Az jobban zavar – pont a kitaláltság szintje okán –, ha olykor sérül a történet belső logikája. A Korall bolygó problémája például: ha a teljes könyvön át az egyik legfontosabb vezérelvünk a gyarmatosítás kényszeréhez a túlnépesedés, akkor nehezen képzelhető el, hogy egyetlen bolygónyi területen is megengedhetné magának az emberiség a kis létszámú, öko-tudatos telep luxusát. Mintha kéne ez a „környezeti felelősségérzet”, hogy még jobban befeketíthesse az író az olvasói szemében a környezetromboló, korallgyilkos rraeyeket, mintha nem lenne elég, hogy ők például imádják a humán gerincvelőt telepes módra… S egyetlen megjegyzést tennem kell a fordításra is, annak ellenére, hogy nem olvastam az eredetit. De épp elég katonatörténetet ahhoz, hogy néhol megérezzem: másképp hangoznak mondatok, mint amit a szöveg logikája akarna. Nem gyakran, de előfordul ilyesmi a szövegben – mintha Pék úr, vagy a kötet szerkesztője elkényelmesedett volna kissé. Kár lenne a kiadó eddig gyakorlatilag hibátlan renoméjáért, ha rendszer lenne ebből…

A pacifista kicsi lelkem össze-vissza karistolta ez a könyv – de a maga műfaji keretén belül maradandó élmény. Kicsit azért aggódva olvastam, hogy megjelent még három része – a várakozás izgalmán túl: mert ha az Agave tartja magát jó szokásaihoz, akkor hamarosan elolvashatjuk azokat is. Remélem, hogy az író azokat se baltázta el. Hogy nem csinált a szuperkatonájából a sorozati betegségek – fokozott feszültség, fokozott kihívások, fokozott hősi pózok, s legfőképp a felfokozott olvasói várakozás – okán népmentő messiást. Hiszen az lenne csak a szar ügy igazán. Ha kiveszne ebből a történetből a harci mesék egyetlen mentsége: az emberi lépték.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

 

Beköltöztünk...

Ha ez most váratlanul ért, nem vagy vele egyedül. Engem is. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy elköltözzünk a freeblogról. Hogy otthagyjam az én kis blogomat, amit évek óta építgettem-szeretgettem? Soha! Még a nagy őszi freeblog-halál után is kitartottam (bár ha nincs Zoli, aki halált megvető bátorsággal visszapakolgatta a bejegyzéseket a helyükre, lehet, hogy feladom). Néhányszor persze én is berágtam, úgy istenesen, volt, hogy hisztiztem és elküldtem mindenkit melegebb éghajlatra, amikor posztolni akartam, de nem tudtam, amikor elveszett ez, arrébbmászott az, szétesett a sablon, elérhetetlen volt az oldal. De mindig enyhe értetlenséggel néztem azokra, akik elköltöztek – már csak azért is, mert én amolyan igazi drasztikus alkat vagyok, előbb fordult meg a fejemben, hogy mindent törlök és meg is szűnök az interneten létezni, minthogy elcuccoljak máshova.

Aztán egy vasárnap reggel, majdnem napra pontosan egy hónapja arra ébredtem, hogy márpedig én át akarok költözni a blogspotra… Máig nem tudom megmondani, miért pont akkor, miért pont így, és egyébként is… Egyszer csak jött az érzés, és jönni kellett.

Persze oldalakon át tudnám sorolni, mi mindennek volt kisebb-nagyobb szerepe ebben. A freeblog az elmúlt hónapokban tényleg egyre kiábrándítóbb volt – és nem csak arról az egy szerverleállásról van szó, hanem arról, hogy hónapok óta nem működik a statisztika, hol működik, hol nem működik a kereső, egyre lassabb a szerkesztő, egyre több a hiba. Ami ezeknél lényegesen jobban bosszant, hogy nagyon nehézkes (már ha egyáltalán van…) a kommunikáció a felhasználókkal. Én az elmúlt években nagy átlagban minden ötödik levelemre kaptam választ tőlük, ezek legtöbbször a „tudjuk, hogy gond van, dolgozunk rajta” nyomvonalon haladtak – aztán jól nem történt semmi. És lehet mentegetni, hogy kicsi, hogy magyar, hogy kevés pénzből, emberrel, erőforrással működnek, de van egy szint, ahol már ez a sok kifogás nem tolerálható – akár ingyenes, akár nem, ha valaki szolgáltatást nyújt, akkor nyújtson jó szolgáltatást, vagy ne nyújtson semmilyet.

Amellett, hogy a régi lak kezdett egyre kényelmetlenebbé válni, és nem voltam megelégedve a komforttal sem, szerepet játszott a költözésben, hogy beleszerettem a blogspotos blogok egy-két olyan elemébe, amiket ha megfeszülök, se tudtam volna magamnak megcsinálni odaát – márpedig, mivel nem csak drasztikus vagyok, hanem makacs is, ha én valamire ráharapok, akkor nehezen mondok le róla. Aztán elkezdtem berendezni az új helyet, és mint valami isteni felismerés ért, hogy jééé… ez milyen egyszerű és könnyen kezelhető, és felhasználóbarát! Komolyan, ezt a felületet a hozzám hasonló kutyaütőknek találták ki, akik a html-lel hajnalig tartó meccseket vívnak – itt ehhez képest az egy mozdulattal tologatható moduloknak hála, elsőre azt érzem, csak a képzelet szab határt… Persze ez azért nyilván változni fog, itt is vannak korlátok, és nem is én lennék, ha nem futottam volna bele egy héten belül egy olyan hibába, amit eddig senki nem tudott megoldani, de túlléptem rajta, egyszer majd csak megoldódik.

Az, hogy milyen külsőt szeretnék a blognak, elég hamar kialakult – legyen egyszerű, ami illik hozzánk, elvégre itt mindig a tartalom volt a lényeg, és nem a csicsa, de legyen könnyen változtatható/alakítható, hogy ha kedvem szottyan, néhány mozdulattal hangulatot válthassak. Az is első perctől egyértelmű volt, hogy ha költözünk, úgy költözünk, hogy mindent viszünk. Hát… Nem gondoltam én ezt végig, nagyon nagy és (főleg) idegtépő meló 500 cikket átpakolni, de ha már elhatároztam, végigcsinálom. Most kb. az anyagok fele van átmentve, a többit fokozatosan csinálom, addig a régi blog is elérhető lesz, aztán előbb-utóbb megszűnik. Igen, végleg. Említettem már, hogy a drasztikus megoldások híve vagyok? Nekem elképzelhetetlen, hogy „kétlaki” életet éljek, hogy a cikkeim egy része ne legyen meg itt, mert akkor hiába a költözés, arra is figyelni kéne, ott is „jelen kéne lenni” – akkor meg soha nem érezném azt, hogy végleg elköltöztem.

Érdekes egyébként, hogy az utóbbi hónapok költözés-hullámában szinte mindenki azt írta, hogy megújulásra vágyott, akart valami „mást”, valami frisset – én ezt nem éreztem. Nagyjából azért már elégedett vagyok azzal, amit csinálunk, ezt akarom folytatni, így, ebben a stílusban, hosszban, hangnemben – remélhetőleg minőségben folyamatosan fejlődve. Aztán, szinte észrevétlen, ahogy az új lakás gyakran életmódváltást hoz, az új blog meghozta a maga kis változásait – felmerült bennem néhány ego-bejegyzés ötlete, pedig régen mereven elzárkóztam a „töltelékposztoktól”, ihletet kaptam, hogy néhány körbeposztba beszálljak, mindenféle új ötletet dédelgetek Zolival együtt – aztán vagy lesz ezekből valami, vagy nem.

Ami viszont biztos, és lényeges változás, hogy a posztokat ezentúl két blogger ID-vel írjuk. Ez adta magát: mindig is kétszerzős blog voltunk, csak amikor anno elindultunk, nem tudtam, hogy kell megcsinálni hogy két külön profillal írjunk. Eztán viszont jól elkülöníthetőek lesznek a posztjaink (bár szerintem rendszeres olvasóink úgyis megismerik a stílusunkat) – Zoli shizoo néven ír, én (azaz Timi) maradok Ilweran.

Remélem, itt is legalább annyian (sőt…) olvastok majd, mint ott, várunk szeretettel mindenkit, igyekszünk minél több jó és érdekes poszttal jelen lenni, és várjuk nagyon az építő kommenteket :) És olvassatok minél többet!

Ui: Annyit kérnék, hogy aki eddig volt olyan kedves, és ajánlott minket, cserélje le a linket. Az oldal alján pedig fel lehet iratkozni gugli-követőnek, meg persze van rendes e-mailes követés  is oldalt (ez itt a reklám helye). Köszi!