Walter Moers: Az Álmodó Könyvek Városa

Na ezzel megszenvedtem! Elgondolkodtam rajta, kinek is ajánlhatnám (nem mellesleg: kinek nem…), kit vennék rá szívesen az elolvasására; az alábbiakban erről ógok-mógok kicsit.

Először is azoknak, akik töretlen lelkesedéssel állnak Tandori „grafomán” Dezső életművéhez. A magyarítás neki köszönhető, a szóviccekkel, fapoénokkal, stílusbucskákkal, anagrammákkal telipakolt szöveg-szövet; a szokásos, (tandorisan) agyonterhelt, fárasztó-szárasztó nyelvhasználat németül értő ismerőseim szerint legalábbis megkísérli követni az eredetit, az legalább ennyire sokrétegű és nehezen olvasható. Mondhatnám, a könyv meglelte az ideális magyarítót, az eredmény fényében talán jobb lett volna mégis, ha magyarul elvesznek bizonyos színei Moers „hobigólemiből németre ültetett” szövegének, ha az erőltetetten irodalmias, vicceskedő stílus nem uralja el a könyvet szinte az élvezhetetlenségig.

Azoknak kötelező olvasmány Az álmodó könyvek városa, akik lelkesednek a késő középkori pikareszk regényért. Meggyőződésem: a Boccaccio, Rabelais által kivésett irodalmi ösvény egyik kései leágazása, Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen (mi szép nevű szerző!) Simplicissimus-a volt Moers mintaadója a Kisbárd Lombárd sárkányszirtesi költőpalánta kalandjainak megformálásakor; a beszédszerkezet, a történetvezetés, a szándékoltan nehézkes nyelvhasználat oda beszél vissza, abba az irodalmi hagyományba, amely – lássuk be – a magyar irodalomban alig is vert gyökeret. Ugyan ki hallott például Speer Dániel egykori erdélyi literátor Magyar Simplicissimusáról néhány elvetemült irodalmáron kívül? Ki rajong például Laurence Sterne Tristram Shandy-jáért? Ha akad ilyen, annak Moers könyve még egy réteget tár fel, irodalmi élcei inkább a helyükre kerülnek – bár ettől még nem lesz könnyebben olvasható maga a könyv.

Elvileg – facsart logikával – ez egy ifjúsági regény. Persze csak annyira, amennyire Defoe, vagy Cooper könyvei azok: egykor volt kalandos szépirodalmak gyakran kerülnek e kategóriába az idő által, s ez egy (azokkal ennyiben rokon) ál-múltbeli, stílusában avítt szöveg. De reménybeli fiatal olvasóinak felbonthatatlan lesz a könyv zamatát adó rengeteg irodalmi utalás, stílusparódia, olykor nem is annyira rejtett kritika. A cselekmény úgy bonyolódik, ahogy egy ifjúsági regényben manapság is kell – viszont csak sokat olvasó embereknek nyílik meg igazán például a cykklopók, a könyvencek világa, és Könyveskál katakombáinak egyéb rejtelmes lényei. Tehát pont nekik, a nyíló értelmű ifjúságnak nem ajánlanám szívesen – ez a könyv végképp alkalmas arra, hogy megutáltassa valakivel az olvasást, mert nem gördül, csak vánszorog.

Pedig ha megnézzük Könyveskált a maga antikváriumaival, kiadóival, (egy egész város a Könyv körül) – mennyi remek poén lehetőségét kínálja ez a terep! Antikváriusoknak, rendszeres antikvárium-látogatóknak, de kiadóknak, szerkesztőknek, kritikusoknak is; az olvasó-állatfaj mai „könyvvadászainak” bátran ajánlható a könyv, nekik rejtette a legtöbb kincset elvetemült szöveglabirintusába a szerző. Valójában könyv ez könyvesekről könyveseknek, van valamelyes „szakmabeli” bája, a „szakmabeliek” lehetnek a leghálásabb követői Kisbárd keserves bolyongásának a katakombákban, nekik jelent majd a legtöbbet a szerzőkről, kiadókról, sikergyárakról és tehetségről – az Árnykirályról – szóló részek. Ők értik a legjobban ugyanis, miért áll minden literátor „óriások vállán”.

Amint látható, az olvasó-világegyetem szűkecske szegmensének ajánlom csak e könyvet, mindenki más bátran és lelkiismeret-furdalás nélkül kerülje el. Kicsit gyászolom azért Moers regényét, ezt a sokat markolni akaró írói szándék martalékául esett könyvet, mert kultusz épülhetett volna köré, mint egykor Ende Végtelen története köré is, generációknak lehetett volna ez is iránytűje az olvasás-tengerben, a téma és tálalása (beteges burjánjai nélkül) többre volna hivatott – annál, hogy a felejtésbe, hogy saját „irodalmi vermébe”, katakombájába zuhanjon, mindenképpen többre.

Korábbi kommentek:

 

Christopher Moore: Vérszívó démonok, Totál szívás

Hogy hogyan lehet egy zsánert teljesen kifordítani önmagából, és ennnek ellenére mégis megvalósítani – Christopher Moore úgy látszik, tényleg tudja a receptet. Zsáner helyett majdnem műfajt írtam, annyi manapság a vámpír- (vagy annak látszó) regény; szerzőnk is vámpírokat szabadít szeretett San Franciscojára, teljes kétségbeesésbe taszítva ezzel kedvenc szereplőmet, a Császárt.

Valahol minden vámpíros történet kaptafára megy manapság: titokzatos, veszélyes, férfias, ámde érző lelkű, és nemcsak vérre, de szexre is éhes „vámpír”, megmentésre váró és/vagy mégicscsak tökös csajszi, bonyodalmak (afféle tévedések vígjátéka light), aztán a végén hepiend („vérvörös szagú rózsalugasban”), s ez a vég nyitott (a folytatásokhoz). Ez azért alapjában különbözik a Stoker és társai által megteremtett klasszikus klisétől: ott a vámpír a szörnyeteg, ellene kűzd a csajszi megmentéséért ifjú férfihősünk (pl. a vámpírvadász). A jelenlegi sablon inkább a romantikus (szerelmes) rózsaszín lány- és nőregények mintájára szerveződik, ahol a legelőször titokzatos és/vagy veszélyes és/vagy rosszfiúimázzsal bíró főhősről derül ki, hogy végülis van szíve, és nem is ő tette a puncsba a hánytatóport. Moore ezt a sablont csavarja ki alapjaiban. Főhősünk ugyanis a „vágyaktárgya-csaj”: Jody, aki egyszer csak arra eszmél egy szemeteskonténer alatt, hogy némileg megváltozott (például eztán nemigen napozhat és át kell alakítani az étrendjét örökös folyékony diétára). Jody nem tipikus vámpírrománc-hősnő: inkább aranyos, mint szép, túl van a kamaszkoron (és néhány kapcsolat-kudarcon), és nem álom-karrierszingli, hanem annak görbe tükre. Választottja, Tommy Flood se a szokott, karizmadús pasas; igazi nagyvárosba szakadt lúzer ő, hatalmas vágylufi-illúziókkal és maximum az áruházi éjszakai árufeltöltésig húzódó valóságos lehetőségekkel.

Így indulunk neki tehát a Frisco-i éjszakának, a szokott, minőségi Moore-i humorral megtámogatva, s az írói menü néhány állandó figuráját is újrafelkínálva a történetben, mint például a már említett Császárt, vagy a Rivera-Cavuto nyomozópárost. Kár lenne sokkal többet elárulni a történetről, mert fergeteges szórakozás olvasni, olyan igazi térdet csapkodós humorbomba a könyv, nyerítve röhögtem az Állatokon, a pulykatekén, a teknősök sorsán, Tommy vámpírerő-elemző tevékenységén – csak címszavakat kaptok, ezzel nem árulok el sokat.

Akármilyen furcsán hangzik, ebben a morbid, kifordított horror-paródia-mesében a legjobban mégis hőseink párkapcsolati rutin-szerző kísérletei tetszettek – mintegy mellesleg Moore rendkívül melegszívű, valóságízű leírást ad egy (akármilyen valószínűtlen alapból induló) bájos kapcsolati húzd-meg-ereszd-megről is. Az összes buktatóval, minden didaktika nélkül. Ha lenne kamasz gyerekem, már csak ezért is a kezébe adnám.

A folytatás, a Totál szívás, amit az ajánló szerint az olvasók „olyan szépen kértek”, úgy gondolja tovább az első könyvet, ahogy azt manapság e zsánerben kell, s nemcsak az első könyvnek, de a kifordított zsáner-paródiavonalnak is méltó továbbgondolása. Mert a zsánerben előbb vagy utóbb csaknem mindenkiből vámpír lesz, aki vámpírt szeret (feloldva a „vén trotty leszek az örökifjú mellett” problémáját); nos itt csaknem minden „arra méltatlan lúzerből” vámpír lesz, csak abból nem, aki arra vágyik, hogy „beengedjék a családba”. És ez csak az egyik csavart poén a könyvben, kapunk még kékre festett prostit Vegasból, alkoholista hajléktalant drabális macskával, és főleg megkapjuk Abby Normalt (aki pont olyan, mint a neve), és az ő naplójának részleteit. Amely részleteket aztán kimazsoláztam magamnak utólagos lapozgatásaim során; én nem tudom, hogyan „naplóvezethet” egy gót-punk kamaszlány, de azon visítva tudtam röhögni, ahogyan Abby csinálja.

Persze vége ennek sincs, manapság kötelező minimum trilógiát írni – szinte minden irodalmi műfajban -, tehát türelmetlenül várom, milyen kalandok esnek még hőseinkkel, s hogy én is idézhessem az ősi klingon mondást: „a bosszú hidegen tálalva a legjobb”. Kiváncsi vagyok, Moore szerint vajon milyen „bosszú” a legjobb hidegen tálalva. Mert sok kortárs íróval ellentétben Moore nem rajtunk, olvasókon áll bosszút. És (akármilyen valószínűtlen mese-keretben mozogjon is) nem is a valóságon, ahogy azt az általa épp parodizált műfajban mostanában a legtöbben teszik.

Kiadó: Agave

 

Camilla Lackberg: Jéghercegnő

Az idilli svéd kisváros, Fjallbacka nyugalmát soha nem látott esemény zavarja meg: holtan találják a fürdőszobájában a városka szülöttét, a szép és gazdag Alex Wijknert. Minden jel szerint öngyilkos lett. Egy évtizedek óta változatlan nyugalomban élő tengerparti városban már ez is hallatlan felzúdulást kelt, mindenki azt találgatja, hogy vajon miért halt meg a város egyik legszebb és legsikeresebb nője? A kedélyborzoló esemény még különösebbé válik amikor kiderül, hogy Alex nem önkezével vetett véget életének, hanem megölték. A szomszédos város rendőre, Patrick Hendström és az áldozat gyerekkori barátnője, Erica Falck együtt kezdenek nyomozni a gyilkosság ügyében.

Erica sikeres írónő, aki épp negyedik könyvét írja és balesetben elhunyt szülei hagyatékát teszi rendbe a kisvárosban, amikor megtalálja Alex holttestét. Miközben húgával és annak férjével vív csatákat a szülői ház sorsa fölött, gyerekkori emlékeket és szülei hátramaradt holmiját rendezgeti, írni próbál és belemerül Alex meggyilkolásának rejtélyébe. Újra kapcsolatba kerül régi barátnője családjával, megismeri annak férjét, megtudja, hogy szeretője volt, és a gyermek, akivel várandós volt halálakor, nem a férjétől származott. Közben Ericában felidéződnek a múltban történtek, és újra elkezdi foglalkoztatni Alex rejtélyes elköltözése, az az időszak, amikor a gyerekkori barátságuk egyik napról a másikra felbomlott, és a lány hirtelen eltűnt a városból és Erica életéből.

Az írónő nyomozása és a rendőr nyomozása több ponton keresztezik egymást, ami nem mindig véletlen, hisz Patrick gyerekkora óta szerelmes Ericába. Nem véletlen az sem, hogy a megoldásra végül Erica múltban való vájkálása vezeti rá a rendőrt. Miközben ők ketten próbálják felgöngyölíteni az ügyet, és Erica beleveti magát egy új könyv, ezúttal egy krimi megírásába, a város hírhedt alkoholista festőjét, aki a galériatulajdonos Alex-szel is kapcsolatban állt, szintén meggyilkolják. Vajon mi köze egymáshoz a két esetnek, mi lehetett az, ami két ilyen különböző embert összekötött, milyen titkok lapulhatnak a múltban, amik két ember halálához kellett, hogy vezessenek?

A nyomozás felülírja a kisvárosról kialakult képet. Az idilli tengerparti városka, amelynek lakói egymás minden titkát ismerik, ahol mindenki mindent lát, és azt hinnénk, nem maradhat rejtve semmi, valójában mocskos titkokat rejt. Felszínre kerül itt megrontás, pedofília, jó pénzért megvett hallgatás, gyilkosság és egy szörnyű családi titok, ami minden résztvevő életét tönkretette. A sokszor hallott-látott-olvasott közhely elevenedik meg újra, miszerint semmi sem az, aminek látszik, a legpedánsabban nyírt gyepek és legszebben kozmetikázott családi idillek rejtik olykor a legocsmányabb bűnöket, a legálságosabb képmutatókat.

Noha az ötlet nem túl eredeti - hiszen mind öngyilkosságnak álcázott gyilkosságokról, mind múltból előbukkanó súlyos titkokról olvashattunk már jó pár krimit -, és Lackberg stílusa is hagy maga után némi kivánnivalót, összességében nagyon jó szórakozás a könyv egy-két borongós estére. Ami igazán kiemeli, az a hangulat, ami csak úgy árad a lapokból. Ezúttal nem kitalált kisvárosról van ugyanis szó, hanem az írónő saját szülővárosáról, Fjallbackáról. A létéért küzdő tengerparti halászfalu, ami folyamatosan küzd a fiatalok elvándorlásával és az újgazdag villavásárlókkal, akik divatos üdülőhelyet akarnak csinálni belőle, szinte önálló szereplője a történetnek. Azon sem csodálkoznék, ha a könyv szereplőinek egytől egyig meglenne a mintájuk a városkában, annyira élnek, a legutolsó mellékszereplőig hitelesek. Az írónő pedig, aki küszködik a megbízásra írt életrajzzal, de szárnyra kap, amikor elkezd krimit írni gyerekkori barátnője meggyilkolásáról, szerintem nem véletlenül lett ilyen jól eltalált karakter :)

Kiadó: Animus

 

Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló

Eddig kétszer próbálkoztam Peter S. Beagle műveivel, de sem Az utolsó egyszarvú, sem a Tükörbirodalmak novellái nem fogtak meg olyan nagyon (az utóbbi egyébként jobban tetszett). Ennek ellenére birizgálja a fantáziámat, hiszen lépten-nyomon azt hallom-olvasom, barátoktól, bloggerektől, íróktól, hogy a modernkori fantasy egyik legnagyobb alakja, és mennyire jó, és kihagyhatatlan. Elvetemült Beagle-rajongó barátnőm nyomta a kezembe A karakoszki varázslót, hogy ha a Tükörbirodalmak már majdnem, akkor ez aztán biztos tetszeni fog.

Hááát… Azt kell mondjam, tetszett. Még mindig nem mondanám magam rajongónak, és nem érzek fenenagy késztetést, hogy rávessem magam az író összes többi könyvére (bár most már, ennyi novella után tényleg kíváncsi vagyok a regényeire), de tetszett. Van valami furcsa Beagle világában, ami nekem szokatlan, az általam eddig olvasott fantasy-világoktól nagyon eltér. Valahogy úgy teremt egy sajátos, egységes fantasy-világot, hogy alig vagy éppen semennyire sem írja le azt. Nincs neve a helyeknek, tájaknak, nincsenek térképek, nincsenek fogódzók, csak az a néhány szereplő van, aki mesél egy történetet, és mintha a történet előtt és után nem lenne semmi. És mégis összeáll egy koherens világ, amiben minden történet minden szereplője otthon van, és különösebb összekötő kapcsok nélkül is elválaszthatatlanul összetartoznak.

És hogy milyen számomra ez a Beagle-féle sajátos fantasy-világ? Valahogy olyan földhözragadt, mondhatnám, hogy egyszerű, de ez mind túl félreérthetően hangzik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha középkori parasztok történeteit olvasnám, némi mágiával körítve itt-ott. Semmi emelkedettség, nincsenek bonyolult varázsigék, pálcasuhogtatások, sem nemeslelkű hősök és világmegmentés, csak egyszerű emberek egyszerű történetei, a hétköznapok megpróbáltatásai vérrel, mocsokkal, földre puffanó súlyos terhekkel, véget nem érő rögös utakkal.

Mindezen egyszerűség közepette viszont minden szereplőnek sajátja valamiféle különlegesség, megfoghatatlanság. Ugyan egyszerűek, nem is különösebben okosak, olykor csúnyák, mégis tehetségesek mágiában, zenélésben, színjátszásban, ki miben. Mintha a zord felszín alatt mélyen eltemetve feltáratlan kincsek rejtőznének. A történeteket pedig közben áthatja egy sajátos humor, ami nekem nagyon tetszett. Beagle itt-ott iszonyú cinikus, és ha valamit, hát ezt szeretem. Épp ezért kedvencem a kötetből A zsiril csepűrágóinak tragikus története, amely felér egy Shakespeare-i királydráma Monty Python-féle feldolgozásával. És már a címe is tragikomikus…

Most is csak azt tudom mondani, hogy egész biztos olvasni fogok még Beagle-t mert egyre jobban tetszik, de azért még hiányzik az igazi áttörés. Talán a regényei tényleg meggyőznek, kíváncsian várom.

Kiadó: Delta Vision

 

Elizabeth Gilbert: Eat, pray, love

Évek óta kerülgetett ez a könyv, de mindezidáig sikeresen elzárkóztam előle. Volt körülötte óriási felhajtás, nagyon sokan imádták, szintén nagyon sokan utálták, rásütöttek mindenféle bélyeget, főleg azt hogy ez valami nagyon spirituális, nagyon újjászületős könyv, én meg ettől az egésztől inkább frászt kaptam. Ráadásul eleve vert helyzetből indul nálam egy könyv, amire rápakolják, hogy Julia Roberts, Meg Ryan meg Hillary Clinton(!) az összes barátnőjének ajánlotta. Éljen a kiadói marketing! Aztán néhány hete a könyvtárban valami nagyon csajos könyvet kerestem, és ez ugrott a kezembe. Oké, tegyünk egy próbát. Akkor még nem számítottam rá, hogy ebben a pár hétben olyan dolgok jönnek, amilyenek, és hogy ennyire más (furcsa) helyzetből olvasom ezt a könyvet.

Na most, nyilván ezer meg ezer oka van annak, hogy egy könyv miért tetszik és miért nem. Nyilván a legkézenfekvőbb az, hogy valami jól van megírva, jó a története, eredeti, van valami az író stílusában, amit szeretek, és megfog. Ez a könyv szó se róla, jól van megírva, végül is az írónő amúgy újságíró, tudja, mi kell a népnek, de sem a stílusa, sem a története, sem a mondanivalója nem valami különleges. Valószínűleg ha bármikor máskor olvasom, frászt kaptam volna tőle, főleg a spirituális hablaty miatt, ami azért nem kis szerepet kap a könyvben (bár nem akkorát, mint amivel a marketing riogat). Most viszont, hogy épp egy munkahelyelhagyás közben, újrakezdés előtt, ilyen furcsa átmeneti állapotban olvastam, egészen megfogott.

A könyv röviden és tömören egy újrakezdés története. Elizabeth, a munkájában sikeres, csinos, boldog házasságban élő harmincas nő élete látszólag váratlanul darabokra esik, amikor elválik férjétől, és depresszióba zuhan egy új szerelem miatt. Az idegösszeroppanás minden tünetét produkálja, ráadásul férje jóformán kisemmizi a válás során, végül pszichológusok és antidepresszánsok közt köt ki. Ám ahelyett, hogy bezombulva szedné a gyógyszereket élete végéig, elhatározza, hogy nyakába veszi a világot és újraépíti önmagát. Szépen összehoz egy egyéves tervet, négy hónapot eltölt Olaszországban, hogy olaszul tanuljon, jókat egyen, és ellesse az olasz életöröm titkait, majd négy hónapot Indiában, hogy egy világtól elzárt asramban mélyüljön el a meditációban, végül négy hónapot Indonéziában, ahol tán megtanulja egyensúlyba hozni az addigiakat.

A könyv ennek az egy évnek a története, ahogy Elizabeth végigutazza a fél világot, és próbál megszabadulni depressziójától. Ami azért nem megy olyan könnyen, mint a rózsaszín csajkönyvekben általában. Minden kudarcot, minden kisiklást, minden elbizonytalanodást leír, és ez például nagyon sokat dobott nálam a könyv megítélésén. Mert Elizabeth nem kertel, nem próbálja idealizálni sem saját magát, sem az általa választott utakat. Nagyon őszintének tűnik, ami önéletrajzi könyveknél azért ritka, leírja a kétségeit, a szenvedéseit a meditációval, a rengeteg végigszenvedett éjszakát és nappalt, amikor ahelyett, hogy meditált volna, a volt pasiját akarta hívogatni. Szánalmas olykor, viszont legalább nem kevés öniróniával tekint magára és a szenvedéseire. Bevallom, legjobban az indiai részen szórakoztam, ami igazából a könyv legtanulságosabb, legelmélyültebb része kellett volna legyen, de én tök jókat röhögtem azon, ahogy Liz és a texasi Richard amerikai módra bölcselkedtek a jóga gyógyító hatásairól.

Hogy mégis miért tetszett? Mert ugyan önmagában sem az, hogy olasz tésztával tömjük magunkat, sem az, hogy egy asramban meditálunk hónapokig, sem az, hogy az indonéz szigeteken élvezzük a napsütést, nem vált meg minket, egyvalami nagyon tanulságos a könyvben, az hogy soha nem szabad feladni. Merni kell változatatni, újrakezdeni, és bár biztos, hogy nem lesz zökkenőmentes, mert szinte semmi nem az, de a változásokkal tudni kell élni. Ami meg a spirituális részét illeti: szerintem nagyjából bármiben „megtalálhatjuk” vagy „kiteljesíthetjük” önmagunkat, csak rajtunk múlik, mit választunk, és megtaláljuk-e benne azt amit kerestünk. Persze, nyilván tök szívesen utaznám körbe én is a világot, és baromira bírnám, ha valaki ezért még fizetne is, de erre azért viszonylag kicsi az esély…

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek:

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Azt hittem, alaposan elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de látom, „blogvilágszerte” még mindig téma a könyv; több friss hozzáfűzés rá a bizonyíték. Sokan, és sokfélét írtak róla már, a legtöbben A szél árnyékával vetették össze, az író korábbi könyvével – nos, azt még nem olvastam, nem tudom, igazuk van-e.

David Martín, regényünk ifjú hőse, a Kárhozottak Városa regényfolyam – rémregénysorozat fogyasztásra – írója, Pedro Vidal pártfogoltja egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap: írjon egy könyvet számára elképzelhetetlen összegért egy titokzatos megrendelőnek, Andrea Corellinek. Megszabadulhat ezáltal a szerződéstől, ami a kiadójához láncolja, amely szerződés megállás nélküli, betegítő robotba hajszolja. Csak egy új szerződést kell megkötnie…

Mindez a századforduló Barcelonájában történik, a városban, amely leginkább egy indulatokkal teli lefojtott palackra hasonlít – olyan, mint hősünk: senki nem segíthet rajta. Martín szerelme, Christina a pártfogója felesége lesz, igazi ihlettel írt regénye a kiadója ármányainak köszönhetően megbukik (a pártfogónak, Vidalnak „összenégerkedett” regény lesz siker). Az egyetlen fénysugár ebben a felhős, örökké esőtől sújtott közegben: Isabella, a vadócból lett „tanítvány” is kárára van, kotnyeleskedése tárja fel a rejtélyes megbízó, Corelli és az annyira vágyott tornyos ház előző gazdája, a különös körülmények közt elhunyt Diego Marlasca kapcsolatát – mélyebbre taszítva Martínt a nyomozásba, ami sokak vesztét okozza.

Erős hangulatokkal épít regény-várost Carlos Ruíz Zafón, erős, mérgező hangulatokkal. Mintha az egész város elrejtett bűnök és sebtében eltemetett hullák, emberi és cselekedet-hullák katakombája lenne, s mindez alatt ott húzódik az Elfeledett Könyvek Temetője, a könyv-világ hulláinak termek során át húzódó sírkamráival. Mégsem „rémregény” ez, a félelemkeltés eszköztárának teljes skálája ellenére sem, a „Kárhozottak városa”-ság ellenére valahogyan mégis valóságszagú lesz, még ha nem is laknék szívesen ebben a valóságban.

Talán azért, mert az író alakjai élnek. Nem könnyű velük azonosulni, de elhiszem őket olvasás közben, az utolsó koncul vetett „statisztától” don Pedrón és Sempere bácsin át egészen a nagy konspirátor Corelliig. Átérzem, milyen ambivalens, ferde viszonyt él-érez David és Christina a Vidal által való, a hála által elátkozott-megkötött szolgai életkényszerben, elhiszem Sempere szelíd, megtartó szeretetét, még Isabella féktelen, korba annyira kevéssé illő gyermeki dekadenciáját is hamar lenyomja a torkomon a szerző – annyira valóságosnak tűnnek a szereplők.

A kortárs irodalomban kevés könyv zaklatott fel ennyire – főleg mivel egyfelől ez egy ál-történelmi regény; másfelől szépen be-kulturált (Poe óta növekvő bokrú) rém-szépirodalmi mű, tehát elég egyszerű eset. Mondhatni, klasszikus eszközökkel operál, a kortársi irodalmi eszközök – keleti emo, posztmodern nyeklés, önfelfejtés, nyelvi attrakciók stb. – alig használódnak. Azt hiszem, most már kénytelen leszek elolvasni A szél árnyékát is…

Aki még nem olvasta a könyvet, az innen ne olvassa tovább. 1987-ben jött ki Alan Parker eszelősen kegyetlen, a maga nemében klasszikus filmje, az Angyalszív. Aki azt a filmet látta, annak a történetvezetés minden írói fogása hamar elemeire bomlik, az a könyv alig harmadától felismerheti Corellit a maga teljes mivoltában, megfosztatik a Martín által lefolytatott „nyomozás” meglepetés-faktorától, a cselekmény keltette izgalmi tényezőtől. Nem mondom, vannak eltérések. A korábbi ház- és kézirattulajdonos, Diego Marlasca, a múltbeli „alterego” utáni vadászat más dimenzió, mint Harry Angel menekülése önmaga elől, de a lényeg, (a cselekményvezetés stáció-szintjén) ugyanaz.

Engem nem zavart, sőt, szinte megkönnyebbültem. E felismerés után nem borzongó kiváncsiság vezetett az olvasásban, hanem a „szépírás” olvastának öröme. Mert Zafón ihletetten ír, ínyenceknek való, gyönyörű mondatokban halmoz időnként szinte versbe illően lírai képeket (akár valamilyen horrorisztikus leírás kellős közepén is); ha felveszed a ritmusát, perverz élvezet olvasni, a mondatok szintjén  igazi, veretes szépirodalom halmozódik itt lapról lapra. És ami még halmozódik, a történet veleje, figyelemre és megfontolásra méltó.

Igen, mi ”találtuk ki” a fasizmust, mi, emberek. Lehet, hogy valójában nincs egy teljes szoba az Új Vallás kézirataival tele az Elveszett Könyvek Temetőjében, de akár lehetne. Vallás, mondom, hiszen egyfelől áhitat, másfelől boszorkányüldözés, még ha faji alapon is, azaz első látásra nem adekvát módon. Akár nézhető így is: sátáni megrendelésre készült, zsenik által formált borzalom, nem véletlen hát, hogy mindmáig hat.

És a könyv vége gyönyörű. Kicsit – a maga módján – olyan mint a Mester és Margaritáé. Hiszen ott sem tudható, hogy meghalt-e a Mester a klinikán, s a magányos, megkeseredett Margarita otthon, szívrohamban; avagy vágtatnak fekete csődörön a sátán oldalán az örök nyugalomba; vagy – ahogy a rendőrségi jelentésben áll - a garázda banda „elrabolta-e” a szereplőinket Margó cselédjével egyetemben: azaz nem holtak, hanem eltűnt személyek… Bulgakovnál mindhárom egyenlő valóság-eséllyel egyszerűen „megtörténik”. Az Angyali játszmában vajon meghalt Martín, elégett a maga rakta máglyán, akárcsak képzelt vagy valóságos doppelangere: Marlasca? Isabella szellemszerűnek látja, s egy szellemmel, halott szerelmének „új kezdeményével”, a gyermek Christinával találkozik. Vagy valóban kivándorolt, és szolgálataiért kapta meg Corellitől a jutalmat és az átkot: felnevelheti a maga „Pygmalionját”, óvhat, építhet egy szerelmet a viszonzás reményében? Abban a „pozícióban”, ami Vidalé volt, Vidalé, akivé Martín mindvégig válni szeretett volna? Hiszen innen nézve kegyetlen ajándék ez. Lássuk be: sátánian zseniális.

Akár a könyv címe: hiszen miféle játszma lehet a bukott angyalé? Gátlás nélkül ellen-világot teremteni. S nem ez valahol minden írói szándék alapja is? Következményekkel nem gondolva teremteni – hiszen nem erre vágyik kimondva-kimondatlanul mindenki, aki a literátorsággal kacérkodik?

Korábbi kommentek: