J. K. Rowling: Bogar Bárd meséi

Alig másfél évvel a Harry Potter sorozat utolsó kötetének megjelenése után itt egy újabb könyvecske J. K. Rowling tollából. Aki olvasta a Harry Potter és a Halál Ereklyéit, annak ismerősek lehetnek Bogar Bárd meséi. A történet szerint a hatodik rész végén csúnyán elhalálozott Albus Dumbledore Hermione Grangerre hagyja a varázslók híres mesekönyvének, a Bogar Bárd meséinek egy eredeti tizenötödik századi, rúnákkal írt példányát, ami aztán fontos szerepet kap a történetben. A halál ereklyéinek felkutatásában Harryéknek nem kis segítséggel szolgál az egyik mese, A három testvér meséje.

Most, hála Hermione Granger legújabb fordításának, és J. K. Rowling szerkesztői közreműködésének, a mugli közönség is olvashatja Bogar Bárd mind az öt meséjét, méghozzá Dumbledore professzor kommentárjaival kiegészítve. Ahogy Rowling bevezetőjében olvashatjuk, ezek a mesék minden valamirevaló varázslógyermek szobájában megtalálhatók, ugyanúgy részei a varázslóműveltségnek, mint nálunk a Hófehérke vagy a Csipkerózsika. Ennek ellenére sokban különböznek a mi meséinktől, főleg az olykor fanyar, korántsem mindig egyértelműen boldog végkifejletet illetően, valamint abban, hogy ellentétben a mugli mesék passzív hősnőivel, akik csak várnak és várnak hogy a herceg kiszabadítsa őket és megtörje a rájuk bocsátott átkot, a mesék boszorkányai aktívak, talpraesettek és nem félnek irányítani saját sorsukat. (Éljen a boszorkány-feminizmus!)

Az öt mese mindegyike szolgál valami építő tanulsággal a fiatal varázslók számára, úgy mint a varázslók és muglik harmonikus együttélésének fontossága (A varázsló és a pattogó fazék), a mágia határainak felismerése (A három testvér meséje, Nyiszi Nyuszi és a locsifecsi fatönk), a bátorság, a problémákkal való bátor szembenézés és önmagunk értékeinek felfedezése (A szerencse színes szökőkútja) és persze a szeretet, mint a legfontosabb és legrejtélyesebb emberi tulajdonság tisztelete (A mágus szőrös szíve).

A kiadvány érdekessége, hogy minden meséhez kapcsolódik egy kommentár, melyben Dumbledore professzor a tőle megszokott kedélyes stílusban fűzi hozzá sajátos gondolatait a mesékhez. Olykor a mesék korabeli és azt követő fogadtatásáról ír, máskor roxforti anekdotákat mesél, például A szerencse színes szökőkútja színpadra állítására tett félresikerült kísérletről.

Önmagában az öt varázslómese sem terjedelmi, sem minőségi szempontból nem érne meg egy külön kiadványt, ám Dumbledore sokszor a meséken túlmutató kiszólásokkal tarkított kommentárjai, valamint Rowling illusztrációi dobnak rajta annyit, hogy megérje megvenni. Számomra meglepő volt, hogy milyen szépre sikerültek ezek a rajzok, nem feltételeztem volna az írónőről, hogy így tud rajzolni. A magyar kiadás minden tekintetben felér az eredetivel, a rajzok elég szép minőségben kerültek a könyvbe, és minden oldalon a címlapon láthatóhoz hasonló rózsás keret öleli körbe a szöveget.

A könyv teljes bevételét az írónő jótékony célra, a Children’s High Level Group számára ajánlotta fel, akárcsak az előző két kiegészítő könyvecske, a Legendás állatok és megfigyelésük, valamint A kviddics évszázadai esetében. A könyv végén egy háromoldalas kis ismertetőt olvashatunk a CHLG tevékenységéről a szervezet társelnöke (Rowling mellett), Emma Nicholson bárónő tollából. Ha valamit, akkor ezt szerintem tök felesleges volt beletenni, mert az ember vagy elhiszi, hogy jótékony célra fordítják a bevételt, vagy nem, de az egyébként nagyon jól összedobott kis kötetben kissé illúzióromboló ez a szöveg. De ez legyen a legnagyobb gondom. Mindenképpen érdemes beszerezni és olvasgatni a meséket, kedves, üdítő kikapcsolódás, sokat nem tesz hozzá a HP-világhoz, de tán nem is ezért készült.

Korábbi kommentek:

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood valamiért Magyarországon nem túl ismert, pedig világszerte nagyon népszerű és elismert írónak számít, jócskán megpakolták mindenféle díjakkal, az egyik legjelentősebb élő feminista írónak tartják (ez leginkább The Edible Woman – Az ehető nő című regényének köszönhető, aminek híre-hamva sincs kis hazánkban). Egyik leghíresebb regénye A szolgálólány meséje, amelyből film is készült, állítólag egész jó lett, de a regény annyira szuggesztív volt, hogy én most esélyt sem adnék az adaptációnak.

A szolgálólány meséje egy elképzelt jövőben játszódó disztópia, hőse, Fredé egyike azon kevés nőnek, akinek még működőképes a méhe, képes gyereket szülni, ezért kiszakítva saját családjából, megfosztva életétől arra kényszerítik, hogy gazdag és befolyásos férfiak „szolgálója” legyen, akinek egyetlen funkciója a gyerekszülés. Hogy pontosan hol ás mikor járunk, az nincs leírva, de valahol Észak-Amerikában, a jövőbeli Gileád Köztársaságban. A polgárháborúk után kialakuló vallási fanatikus állam az élet minden területére kiterjeszti a tökéletes diktatúrát, a magánélet megszűnik, a nőket megfosztják vagyonuktól, önállóságuktól, csak mint egy férfi háztartásának tagjai létezhetnek, a gyermekeket elszakítják vér szerinti szüleiktől, és arra alkalmas pártbeli nevelőszülőkhöz helyezik őket. Az ország folyamatosan háborúban áll szomszédaival, ez folyamatos katonai jelenlétet és üldözéseket indokol.

A regény 1985-ben íródott, az írónő egyáltalán nem titkolja, nem rejti a sorok közé a társadalomkritikus mondanivalót, egyenesen a képünkbe tolja. Nem nehéz párhuzamot találni a vallási fanatikus diktatúra és a ’80-as évek Amerikájának erősen konzervatív jobboldali kormányzása között, de megjelennek a regényben a nők kizsákmányolása elleni feminista tüntetések és pornólap-égetések is. Hogy pontosan mi vezetett a fanatikus Gileád Köztársaság kialakulásához, azt Atwood nem részletezi, a regényben csak azt látjuk, amint szinte egyik napról a másikra a demokrácia intézményei megszűnnek, és megalakul az új, rendpárti kormányzat. Mindezzel párhuzamosan a környezeti ártalmak, a sugárszennyezés, a nukleáris balesetek hatására a nők nagy része terméketlenné vált. Innen egyenes út vezet odáig, hogy azt a néhány „szerencsést”, aki még képes gyereket szülni, átnevelőtáborokba gyűjtik, és onnantól kezdve csak egy értelme van a létezésüknek, hogy a kiváltságos osztály házaiban élve, a terméketlen feleségek helyett gyereket szüljenek.

A történetet végig Fredé szemszögéből látjuk, épp ezért a női nézőpont az uralkodó. A mű egyik rétege a csak szaporodási céllal „tartott” nő léte. Direkt nem írom, hogy élete, mert nem gondolom, hogy élet lenne, amit velük végigcsináltatnak. Saját életüktől, családjuktól, nevüktől megfosztva egy idegen családhoz kerülnek, ahol, mint egy börtönben, szinte sosem lehetnek egyedül, szobájukból száműznek minden olyan felesleges berendezési tárgyat, amivel kárt tehetnének magukban. Előírásos vörös csuhát kell viselniük, kinézetükre nem adhatnak, hiszen nem számít, kik ők, mik ők, hogy néznek ki, csak egy dolog számít, a méhük. Simone de Beauvoir klasszikusában, A második nemben szociológiai módszerességgel járja körül a női test „használatának” témakörét, a női test és a női személyiség, a női létezés anakronizmusát, én ennek irodalmi megjelenését látom Atwoodnál. Hihetetlenül erős és húsbamarkoló élmény, végiggondolni, hogy ez akár meg is történhet. Kevés könyv van, amitől napokig-hetekig nem tudtam szabadulni, ez ilyen volt.

Ami igazán briliáns Atwoodnál, az, hogy mennyire egyszerűen, látszólag magától értetődően tudja kiforgatni, mi a jó, és mi a rossz, mi erény és mi bűn. A szolgálólányok és gazdáik ritualizált együttléte például az egyik legnyomasztóbb és leggyomorforgatóbb része a könyvnek. Mert nem egyszerű szeretők, vagy szajhák ők, hanem a bibliai szolgálólány megfelelői. Szabályozott, a feleség részvételével és kontrollálásával történő, minden intimitást nélkülöző megtermékenyítési procedúráik az elidegenítés mesterfokát jelentik. És felvetődik a kérdés, vajon megéri-e? Az egyik legnagyobb morális dilemma a könyvben, és nőként azt hiszem, nem lehet úgy olvasni, hogy az ember ne gondolja végig, hasonló helyzetben mit választana? A biztos halált, a száműzetést a sugárfertőzött telepekre, vagy a látszatbiztonságot, megfosztva a nőiség minden maradékától, pusztán gépként használva?

A regény másik olvasata a diktatúra kialakulása. A káoszban, betegségekben, természeti és technikai katasztrófákban vergődő nemzet (Amerika?) belenyugvással és mondhatni, megkönnyebbüléssel fogadja a rendpárti kormányzást, az emberek a biztonság és a rend kis morzsáiért önként mondanak le szabadságuk egy részéről egészen addig, amíg a folyamat már nem fordítható vissza. Ismerős? Atwood nagyon jól ragadja meg a hétköznapi emberek agymosását, az átnevelő táborokat megjárt nők betagozódását, a nehezen kivívott szabadságjogok megtagadását. Nagyon jól eltalált kritika a régi rendszerben abortuszt végző orvosok nyilvános kivégzése. Hisz tény, a világméretű meddőségért részben a születésszabályozás nehezen kivívott teljes liberalizációja tehető felelőssé. Újabb és újabb morális dilemmákkal találjuk szembe magunkat, hisz évtizedekig küzdöttünk a születésszabályozásért, s most kiderül, hogy ennek is köszönhető, ha nem születik több gyerek? Akkor hogy választjuk szét a bűnt a szabadságjogtól?

Az időben ide-oda ugráló cselekményben párhuzamosan látjuk Fredé normális életét, még a diktatúra előtti időkből, a hatalomátvétel napjait, még korábbról ifjúságát, és a jelenbeli mindennapjait. Az időben való ugrálás újra meg újra ráébreszt arra, mit vesztett az ember. Mint ahogy Fredé is kénytelen újra meg újra emlékeztetni magát, felidézni kislánya képét, mert egyébként túl hamar megszokná. Mert az ember ilyen. Beletörődik, betagozódik a diktatúrába, biztonságáért cserébe lemond emberi méltóságáról.

Van persze ellenpont, Fredé kollégiumi barátnője, Moira, a mindig, minden ellen lázadó anarchista prototípusa. Ő az, aki soha nem tagozódik be, minden ellen lázad, demokráciában éppúgy, mint a diktatúrában, ezért is nem tudják megtörni. Ő megtalálja azt az utat, amelyen ugyan folyamatos életveszélyben, és megalázottan, de a saját választásnak legalább az illúzióját megtartva létezhet.

Az írónő nyitva hagyja a kérdést, hogy Fredé élete hogy végződik, azonban kapunk egy furcsa, nyugtalanító, de szerintem frappáns epilógust. Kétszáz évvel a történet után egy történészkonferencia szereplői értekeznek Fredé naplójáról és feltételezett életéről. Az a tárgyilagosság, a történelmi érdekességekkel szemben tanúsított távolságtartó érdeklődés mintegy idézőjelbe teszi az egész regényt. Hiszen bármilyen tragikus hősnőnk sorsa, bármilyen kegyetlen és zsigerig undorító a diktatúra, amiben él, mint minden a történelemben, ez is elmúlik egyszer, s kétszáz év múlva már csak a régmúlt korok kutatói foglalkoznak vele. Újabb gondolkodnivaló Atwoodtól. Vajon a mi kis életünk, a világ, amiben élünk, vagy ami holnap történik, az kétszáz év múlva jelent még valamit? Vagy csak elvetemült tudósok kutatják majd a konferenciáikon, mint érdekességet?

J. R. R. Tolkien: Kürtő úr

Kürtő úr, akit leginkább hatalmas fejfedőiről lehet megismerni, egy szép napon úgy dönt, vesz magának egy automobilt, és ezzel lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe sodorja magát. Alig gördül ki az autókereskedésből, máris elgázolja Erős urat és az ő káposztáit, majd hasonló sorsra jutnak Paprika asszony és az ő banánjai is. Ezek után útonálló medvékbe botlanak, akik némi káposzta és banán ellenében elengedik őket, s az egész díszes kompánia elindul meglátogatni Kürtő úr barátait, Döföndiéket. Mire leszáll az est, a vendégek s a medvék kieszik Döföndiéket minden vagyonukból, akik ki másnak, mint Kürtő úrnak nyújtják be a számlát. Kürtő úr elmenekülvén szembetalálja magát az autókereskedővel, akinek tartozik, a rendőrrel, a medvékkel, Döföndiékkel és a fél faluval. Végül ugyan nyuráfja (nyúl és zsiráf keveréke) elüldözi az összes barátságtalan látogatót, ám a károk rendezése után Kürtő úr rájön, hogy jobban tette volna, ha otthon marad, s nem indul kalandokra a frissen vásárolt automobillal.

A mese A Gyűrűk Ura legendás írója, J. R. R. Tolkien fejéből pattant ki. Talán kevesen tudják, hogy Középfölde megteremtésén kívül igen gyakran rögtönzött meséket fiai szórakoztatására, amiket később saját illusztrációval kísérve adtak ki. A Kürtő úr is ezen mesék közé tartozik. Egyszerű kis történet, nincs benne semmi tanulság, hőse a tipikus angol kisember, aki groteszk kalandokba keveredik. Tolkien sajátos, fanyar humora, sokszor szatirikus megjegyzései felnőttnek és gyereknek egyaránt remek szórakozást jelenthetnek.

A kiadvány igazi csemege, a Partvonal kiadó nagyot nőtt a szememben általa. Érdekessége, hogy míg egyik oldalon a mese magyar fordítását olvashatjuk, a szemközti oldalon az eredeti kézirat oldalai láthatók, javításokkal, kiegészítésekkel, és az író saját rajzaival. Az egyszerű szöveghez nagyon sokat tesznek hozzá a rajzok, bár Tolkien nem volt hivatásos illusztrátor, a saját szövegeihez készült rajzai nagyon jól sikerültek, nem egy esetben újabb, vizuális poénokat rejtenek.

Nagyon szép és a magyar piacon igazán különlegesnek számító kiadvány, szívből ajánlom mindenkinek! A Tolkien-rajongók polcán már nyilván ott van, de aki egyszerűen csak szereti a különleges könyveket, szívesen olvas felnőtteknek (is) szóló meséket, és vevő a szatirikus angol humorra, az bátran próbálkozzon vele!

Korábbi kommentek:

Stephenie Meyer: Twilight - Alkonyat

Világméretű Alkonyat-láz tört ki az utóbbi években a tinik körében, amit idén tovább súlyosbított a könyvből készült film megjelenése, főszerepben a tinilányokat konstans nyálcsorgatásra késztető Robert Pattinsonnal (ha valaki nem tudná, Cedric Diggory a HP negyedik részéből). A filmmel egy időben nálunk is megjelent a regénysorozat első része. Az, hogy elolvasom, egyértelmű volt, mert hát a Harry Potterrel emlegetik sűrűn egy sorban (tökre semmi köze hozzá, de még távolról sem hasonlít), meg vámpíros, amit szeretek (bár a szokásos vámpíros könyvekkel sincs köszönő viszonyban), és a beharangozók mindenféle sötét titkokkal, veszélyes szerelemmel, legendákkal teli csavaros történetet ígértek. Na most, ezekből kábé semmi nem volt a könyvben.

A történet kicsit olyan volt, mintha a Szívtipró gimi nemtudomhányadik évadát írták volna át könyvbe, azzal az apró csavarral, hogy néhány szereplő vámpír. Bella, a kissé különc, kissé szerencsétlen, kissé zárkózott, de gyönyörű és különleges tizenhét éves lány apjához költözik egy esős, örökké félhomályba burkolózó, nagyon baljós hangulatú kisvárosba, Forksba. A „főhős” alakja eléggé elnagyolt, árnyalatok és igazi motivációk nélküli kis szerencsétlen tininek állítja be az írónő, nincs igazán kifejtve a családi szál, a szüleihez fűződő viszony, a költözés okai, mind csak vázlatosan tárulnak elénk. Bella legnagyobb problémája az új suliba való beilleszkedés, és hogy épségben eljusson egyik óráról a másikra. A könyv negyedénél már kezdett sok lenni Bella örökös csetlés-botlása és az egymás után következő órák leírása.

Aztán képbe került Edward. A tökéletes, gyönyörű, lehengerlő, minden lányszívet megdobogtató Edward. Komolyan, az írónő szerintem fülig szerelmes ebbe az elképzelt Edwardba, oldalakat tud megtölteni azzal, milyen fantasztikusan néz ki, ahogy a napfényben csillog a bőre, és mennyire bele lehet szédülni a pillantásába. Mintha Bella, a többi szereplő és a történet maga is csak alibinek kellett volna, hogy Edwardról írhasson. Edward mellesleg vámpír, de ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy baromira erős, és tud olvasni az emberek gondolataiban (kivéve Bellát). Egyébként ő és a „családja” civilizált vámpírok, nem bántják az embereket, vadállatok vérével táplálkoznak, iskolába járnak, dolgoznak, igyekeznek beilleszkedni a közösségbe.

Szerintem ez a könyv legnagyobb rákfenéje. Mert a vámpírok igenis legyenek ijesztőek, titokzatosak, lebegjen ott folyamatosan, hogy bármikor ránk támadhatnak, a vámpír-ember szerelmeket hassa át folyamatosan a veszély, a fülledt erotika, a szerelem és a halál elválaszthatatlan kettőssége. Ha mást nem is, ezt például nagyon jól csinálja Laurell K. Hamilton. Edwardról pont azokat a tulajdonságokat hámozta le az írónő, amitől a vámpírok igazán izgalmasak. Így, veszélyességétől megfosztva, csak egy nyálas szépfiú. Mindeközben a fél könyvben azon problémázik, hogy ő mekkora veszélyt jelent Bellára nézve, és mennyire távol kéne tartania magát a lánytól, de nem tudja. Bella pedig elég rövid úton eljut addig, hogy könyörög szerelmének, hogy változtassa őt vámpírrá.

Nyilván puhítani kell a dolgot, mert ez egy tiniknek írt regényfolyam, és ha Bella a későbbiekben valóban vámpírrá változik, azt el kell fogadtatni a közönséggel, de szerintem sokkal jobb könyv lehetett volna belőle, ha Edward valóban egy veszélyes fenevad, akinek nem lehet ellenállni. A könyv nagyrészt kettejük viszonyának alakulásáról szól, csak a végén lendül be egy kissé a cselekmény, megjelennek kevésbé civilizált vámpírok, akiknek Bellára fáj a foguk, Edward és családja pedig természetesen a lány védelmére kel. Ebben az utolsó részben csillogtatja meg kicsit az írónő a tudását, itt van némi izgalom, biztató a jövőre nézve, hátha a további három részben történik valami izgalmas. Mert minden kritikám ellenére azt el kell ismernem, hogy a könyv nagyon jól van megírva, nagyon könnyen és gyorsan olvasható, laza szövetű cucc, élvezetes a stílusa, két nap alatt simán kivégezhető. Csak hát szólnia is kéne valamiről.

Ettől függetlenül valószínűleg elolvasom a folytatásokat is, mert rendíthetetlenül kíváncsi vagyok, és remélem, hogy tényleg kisül valami a sztoriból. Mert ötlet az lenne benne elég, csak ki kell használni. Azt például kíváncsian várom, hogy kiderül-e valami Belláról, miért olyan furcsa, miért különleges, és miért ő az egyetlen, akinek Edward nem tud a gondolataiban olvasni? Mi van az indián rezervátum falai mögött? És persze a legfőbb kérdés, hogy Bella végül vámpírrá válik-e? És kíváncsi vagyok, hogy bekeményedik-e a végére a sorozat, vagy mindig ilyen iskolás hangvételű lesz? Nemsokára jön a második rész, akkor folytatjuk…

Korábbi kommentek:

Karácsonyi ének - a cappella ünnep

Évről évre megfogadom, hogy több figyelmet fordítok a kultúra olyan, általam eléggé elhanyagolt területeire, mint a színház, vagy a (komoly)zene. Ez évről évre kudarcba fullad, legfőképp a saját lustaságom miatt. Aztán néha-néha, amikor ráveszem magam, hogy felemelkedjek a kanapéról, és kicsit változatosabb programok után nézzek, rácsodálkozom, hogy jé, ez mennyire jó, újra megfogadom, hogy többször kéne, aztán megint csak nem váltom valóra. Amikor drága barátosnéim először felvetették, hogy menjünk el karácsonyi koncertet hallgatni, nem voltam valami lelkes. Hogy én, december 20-án, a legnagyobb karácsonyi őrület közepette végigüljek egy koncertet, amikor dolgozni kéne, ajándékokat kéne venni, sütni kéne a mézeskalácsot? Ki van zárva… Aztán mégis elmentem, és nagyon-nagyon jól tettem!

Mint a címből is kiderül, a cappella koncertet láttunk-hallottunk, vagyis hangszeres kíséret nélkül, pusztán a hangjukkal bűvöltek el minket a fellépők. Először azt hittem, hogy unalmas lesz, de abszolút pozitívan csalódtam. Négy együttes lépett fel, három magyar férfikórus – Four Fathers, Fool Moon, Unicum Laude – valamint egy osztrák női csapat, a Velvet Voices. Zömében karácsonyi dalokat énekeltek, a kötelező körök – Jingle Bells, White Christmas – többször is elhangzottak, de színesítették a programot a legváltozatosabb stílusú, egyáltalán nem karácsonyi számokkal is. Nem értek túlságosan a zenéhez, nem tudom megmondani, mennyire tehetségesek, képzettek ezek a hangok, de laikusként a nézőtérről azt kell mondjam, bitang jól énekeltek. Mindegyik együttes nagyon jó volt, talán a Velvet Voices okozott kis csalódást a három férfiegyüttes után, bár a hangjuk gyönyörű volt, úgy tűnt, mintha ez a műfaj jobban illene a férfi hangokhoz. A legjobban nekem a Fool Moon tetszett, keresni fogom a cd-jüket, az biztos.

Ami a helyszínt, meg a rendezvényt magát illeti… Most voltam először koncerten a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, és mint egy kisgyerek a vidámparkban, eléggé le voltam nyűgözve. Nyilván más, ha az ember gyakran megfordul hangversenytermekben, de engem így elsőre nagyon magával ragadott a terem mérete, akusztikája, és a tény, hogy igen, be tudták énekelni, és gyönyörűen csinálták! Ami viszont levont némiképp az este fényéből, az a színpad mögötti kivetítő volt, kezdve ott, hogy a kép egy fél másodperccel le volt maradva a hangtól, úgyhogy nem nagyon állt össze a két dolog, odáig, hogy valami iszonyat homályos, színtelen volt a kép, mintha valami ’70-es évekbeli Táncdalfesztivált néznénk. Azért erre többet adhattak volna.

Nagyon jó élmény volt, és ami a legfontosabb, és amire a legkevésbé számítottam, tökéletes kikapcsolódást jelentett arra a három órára, karácsonyi rohanás ide vagy oda, ott tényleg lelassultam, elfeledkeztem a külvilágról, és nem számított más, csak a zene. Szóval megéri néha kitörni a könyv-mozi-tévé szentháromságból, és szélesebbre nyitni a kulturális palettát, mert egészen fantasztikus élmények érhetik az embert!

A nyomozó

Amióta Gigor Attila első filmjét bemutatták a Szemlén, ahol fődíjat nyert, majd díjazták Karlovy Vary-ban, végül bemutatták a mozikban is, úton-útfélen, filmes oldalakon, újságokban, szakmai és kevésbé szakmai berkekben is újra felerősödött a vita arról, miért nem képesek a magyar filmkészítők megtalálni az átmenetet a lila ködös művész(ieskedő) film és az altesti poénokra épülő gagyi populáris vígjátékok között. Mert hát itt az élő, mozgó, működő példa arra, hogy van átmenet, lehet jó közönségfilmet csinálni, ami nem buta, nem idétlen, nincs tele undorító poénokkal, értelmes, épkézláb története van, és mégis élvezi a jónép. Mert jó film. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása.

Nem vagyok profi filmkritikus, sem filmesztéta, csak egy lelkes amatőr, nem akarok hát belefolyni az arról szóló vitákba, hogy miért működik ez a film, és miért nem csinálnak több ilyet. Számomra a jó film legfontosabb ismérve a jó forgatókönyv. Ez egyrészt működő, fordulatos történetet jelent, másrészt jól megírt, hiteles párbeszédeket. Ennek a filmnek is ez a legnagyobb erőssége. Hihetetlenül jók a párbeszédei, pörgők, életszagúak, nincsenek túlírva, pont annyit mondanak és úgy, hogy az hiteles legyen. Évek óta először láttam magyar filmben olyan hétköznapiságukban hiteles szereplőket, akik végre el tudtak szakadni a „lepukkant, atlétatrikós, sört vedelő lakótelepi bunkó” kelet-európai sztereotípiájától, végre egy alkotó, akinek a hitelesség és az életszagúság nem azt jelenti, hogy a „nagy magyar rögvalóság” vesztes lúzereit mutatja be, hanem egyszerűen hétköznapi, furcsaságaikban is szerethető szereplőket alkot meg, akik valóban hasonlítanak hozzánk.

Filmünk főhőse egy kommunikációképtelen kórboncnok, aki csak a halottak társaságában érzi jól magát, az élőkkel bajban van. Az ő végtelenül sarkított figurája nagyon jól példázza korunk egyik legnagyobb népbetegségét, azt, hogy az emberek képtelenek egymással kapcsolatot teremteni, képtelenek beengedni másokat, nem tudják, vagy nem akarják megismerni a másik embert, és gyakran saját magukat sem. A film egyik legjobb jelenete, amikor a főhősbe rendíthetetlenül szerelmes pincérnő, aki mintha szent küldetésként vállalná magára, hogy kibillenti őt magányából, kórboncnokunk fejéhez vágja, hogy vajon mivé kéne válnia ahhoz, hogy megismerje? Az élők kiismerhetetlensége és a holtak szédszedhető, megmérhető, megfogható megismerhetősége közti ellentét folyamatosan ott van a filmben, és igazán ez adja meg a gondolati mélységét.

A történet maga a klasszikus film noirokat idézi. A főhős egy napon visszautasíthatatlan ajánlatot kap, csak meg kell ölnie egy idegent, hogy az érte kapott pénzből megmentse rákos édesanyját. Mivel a kórboncnoknak a halál közelsége mindennapos, különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül öl, hogy aztán másnap egy levélből kiderüljön számára, hogy az áldozat az ő ismeretlen féltestvére volt. Ezután kezdetét veszi a nyomozás, melynek során főhősünk kideríti, ki és miért rángatta bele ebbe az egészbe. Szerepet kap egy furcsa nyomozópáros, egy meglehetősen gyanús özvegy, egy újabb ismeretlen féltestvér, és a szálak egyre jobban összekuszálódnak. Az egyszerű, hétköznapi kisember meglepő módon nem szerencsétlenkedi el az egészet, hanem felszívja magát, és csakazértis folytatja a nyomozást. Okos, fordulatos, meglepő krimit látunk.

A történet végére hősünk is keresztülmegy a kötelező fejlődésen, megtanul nyitni az emberek felé, és ez őt lepi meg a legjobban. Furcsa kis kapcsolata a lelkes pincérnővel az egyik legemberibb egymásratalálás, amit filmen láttam. A fergeteges záróképsor pedig már önmagában megérne egy külön fejezetet bármilyen filmes tankönyvben. Nagyon jó kis film ez, igazi nézőbarát, intelligens szórakozás, azoknak, akik úgy szeretnek kikapcsolódni, hogy azért nem kell eldobniuk minden agysejtjüket. És mivel tényleg ritka az ilyen jó magyar film, mindenki menjen, és nézze meg!

Korábbi kommentek:

John Updike: Párok

A Gyere hozzám feleségül kritikájában azt írtam, Updike után úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában a félrelépés magától értetődő volt. A Párok című könyve után már nem csak úgy tűnik, hanem biztos. Tarboxban járunk, egy jólfésült kisvárosban Bostontól egyórányira, megint csak csupa jólszituált középosztálybeli házaspárt látunk, a férfiaknak jól menő munkájuk van, a feleségek otthon ülnek a tökéletes házaikban a két-három gyerekükkel, és halálra unják magukat. Unaloműzőként állandóan (de tényleg állandóan!) koktélpartikra, teniszpartikra, kosárlabdapartikra, vacsorákra, hajókázásokra járnak át egymáshoz. Olyan, hogy magán- vagy családi élet, szinte nincs is, alig látjuk a családokat saját otthonukban, magukban, ahogy mondjuk esténként vacsiznak, főznek, leckét írnak a gyerekekkel, van helyette egy nagy közösségi élet, hét-nyolc házaspár és a kapcsolódó gyerekek.Gondolom, van valami pszichológiai alapja annak, hogy ha ennyi ember mindig mindent együtt csinál, és ennyire elveszik a magánélet, akkor elkerülhetetlenül felborulnak a szerepek, eltolódnak a határok. Hőseink a legnagyobb természetességgel kacsintanak ki-be mindenféle házasságból. Gyakorlatilag kivétel nélkül, hol a házastárs tudtával, hol anélkül. Teljesen megszokott, hétköznapi dolog a félrelépés, mindenki csinálja, mindenki beszél róla, mindenki tudni véli, hogy ki kivel éppen mit és hogyan. A könyv megírása idején, a hatvanas években biztos nagyon botrányosnak számított, néha még mai szemmel is megdöbbentő volt, nem is a keresztbe-kasul kufircolások ténye, hanem az, hogy mennyire gátlástalanul, szabadon, szókimondóan beszéltek róla.

A történet 1963-ban játszódik, Kennedy halálának évében, és korrajzként még jobban teljesít, mint a Gyere hozzám feleségül. A végeérhetetlen koktélpartikon és vacsorákon a szereplők megállás nélkül csacsognak mindenről, ezek a párbeszédek rendkívül erősek, szereplők, jellemek, világnézetek bontakoznak ki belőlük. Nagyon jól elkapta a hatvanas évek elejének pezsgő társadalmi életét, amikor valahogy minden új volt, a világ folyamatosan változott, de nem volt még minden szobában TV, sem internet, az emberek beszéltek egymással, megbeszélték a világ dolgait. Updike hősei teljesen életszerűen beszélgetnek külpolitikáról, tudományos vívmányokról, épp divatos irányzatokról, új felfedezésekről, pszichológiáról. Ők még rácsodálkoztak a tudomány új eredményeire, izgatottan fogadták a híreket, lelkesedtek, csodálkoztak, szörnyülködtek, nem úgy, mint a ma embere, aki már annyira túl van adagolva hírekkel, hogy semmire sem tud rácsodálkozni, semmin sem tud igazán elborzadni. Valahogy sokkal emberibb, sokkal élhetőbb légkört mutat nekünk Updike, ami persze egy lufi, hisz a felszín alatt ott a rothadás, az unalom, az emberi kapcsolatok működésképtelensége.

Persze csak idő kérdése, hogy a pattanásig feszített határok mikor szakadnak át, hogy mikor borul fel a kis közösség közösen építgetett látszatélete. Teljesen esetleges, hogy ki adja meg a kezdőrúgást, itt éppen az új jövevény, a frissen odaköltözött, városi házaspár nőtagja, aki nem tudja vagy nem akarja betartani a mindenki által elfogadott kereteket, és beleszeret nős szeretőjébe. Innentől kezdve elindul a lavina. Egy lelepleződés maga után vonja a többit, mint  dominók, dőlnek fel egymás után a gondosan építgetett hazugságok. Mintha valami kimondatlan egyezményt rúgtak volna fel, a válással felbomlik a közösség, a többi házaspár éli tovább látszólag normális életét, de immár külön-külön.

Bár kiemelődik a határokat átlépő pár, a könyvnek mégsincs főszereplője, Updike nagyon sok egyenrangú szereplőt mozgat, és ennek egyik sem látja kárát. A nyolc házaspár minden tagja ugyanakkora figyelmet kap, ugyanúgy főszereplői a játéknak. Mindegyiküket utáljuk és szeretjük egyszerre. Nincs jó vagy rossz hős, egytől-egyig részesei a nagy közös képmutatásnak, ami, így a két Updike könyv után úgy tűnik, a legrosszabb, amit az ember magával és a környezetével tehet. Nagyon jó, gondolatébresztő könyv, nem könnyű olvasni, de megéri végigrágni. Viszont vigyázzatok vele, elég erotikus, és kifejezetten szabadszájú, ha valakit ez zavar, hát én szóltam…

Ananász expressz

Idézet következik: „Ezt az agyament amerikai blődlit csak azoknak szabadna ajánlani, akik valamilyen formában már kapcsolatba kerültek a marihuánával, de mivel ez a kábítószer nálunk is illegális, csak azt írhatjuk, amit a mozi után a legtöbben mondani fognak: van benne néhány mókás jelenet, de ez a baromság tényleg csak fűfejűeknek való.” Nos, az idézet  a pénzért kapható kategória legnagyobb példányszámban fogyó agyhalasztó-újságsalátájából, a Blikkből származik. Nyilvánvaló, hogy a témát a kötelező távolságtartással kezelő, populáré-sztereotíp, bekezdésnyi „nemajánló” hangvételét alapból meghatározza a szövegkörnyezet, jobbról egy ostoba kép, balról egy ostoba cikk. Egy kicsit jobbat érdemelt volna ez a film, amely ha nem is klasszikus, de valamiféle szub-kult státuszra igényt tarthat majd.  

 

Bár több kritikus szerint igen gyakori a mozikban a könnyű-drogos film –avagy ezzel játszó szcénák- a legtöbb momentum, amire emlékszem, teljesen sztereotíp –magyarán velejéig hamis– volt. A sztereotípiákat itt sem sikerült elkerülni, de legalább nagyjából elkapódott a szétesettség egy-egy momentum erejéig. (Közbevetőleg jegyzem meg, a kemény ügyekről illik drámát csinálni, a fű ezzel szemben klasszikusan vígjátéki…) A Ravasz, az Agy… termesztői hozták hasonlóan agyamenten a lassulós, szétesős játszódást, amit persze ott is, meg itt is túlzásba visznek kicsit, de tán nem annyira, mint egyebütt. Azért (is) jut eszembe az a film ehelyt, mert hasonlóképp az akciózsánert csavarja ki, helyezi idézőjelbe. Persze mint film sokkal jobb, mint ez, itt mintha minden bűnöző a két „füstölgő puskacső” tompa agyával bírna, ők aztán valóban karikatúrák –a „drogbáró” ugyanúgy, mint az ázsiaiak-, nincs köztük igazán emlékezetes figura. Az akciók koreográfiája is az apatowi humor jegyében alakul, amit viszont annyira nem bántam, mivel a „három lúzer szétveri-szerencsétlenkedi az egyik lakását és egymást”, és az „autós üldözés a szélvédőn kidugott lábbal” két telitalálat, már ezért érdemes volt beülni a moziba.

 

Szóval nem hibátlan, de szerethető film ez, néhány igen jól elkapott pillanattal. Nem ismerem igazán „Apatowot és bandáját”, Timi több filmjüket látta. Az feltűnt azért, hogy közelebb áll a kvázi-független filmes godolkodáshoz, akár például Kevin Smith-hez az a filmes nyelv, amit e kör használ, mint a valóban igen fáradt „fősodor” vígjátékaihoz. Talán –ezt nem tudhatom, de- közelebb áll az amerikai hétköznapokhoz, azaz legalább a hősei hétköznapi figurák. Hogy aztán milyen filmeket csinálna ez a filmes bagázs, ha nem függne a filmes finanszírozás struktúrájának köldökzsinórján, ha valóban „szerzői” módon csinálnának közönségfilmet – azt nem tudhatni. Lehet, hogy a kétségtelen jelen lévő apróbb logikai hibák és filmes pongyolaságok száma is csökkenne kicsit, tán a valót enyhítő túlzásoké is. Hiszen ezt a filmet is „az” a filmipar és filmpiac hozatta létre.

  
Egy vígjáték igazi értékmérője lehet, ha a késő esti –óbudai- vetítés után nagy vihogtukban a csajok leballagnak a férfivécéhez mintegy véletlenül, majd hangosan röhögve –magukon- vissza, és az amúgy néptelen végállomáson szomorkodó egyes villamost csupa vidoran vigyorgó, fel-felkacarászó felszálló népesíti be. Ezért víg játék. És egyvalamiért külön is hálás vagyok még: hogy láthattam egyik kedvenc ifjúkori B-filmes főgonoszom, Gary Busey-t egy cameo erejéig a „vadászpuskás apuka” szerepében. Hajrá, mindenki, menjetek nevetni!


Korábbi kommentek:

Orlando

Az Orlando Virginia Woolf tán leghíresebb és legvitatottabb könyve. A megjelenése óta eltelt nyolcvan évben sokan sokfélét írtak róla, tartják remekműnek, a modern regény tökéletes megtestesítőjének, és totálisan félresikerült próbálkozásnak is. Azt hiszem, az, hogy ennyi idő után is szélsőségesen megosztja az irodalomtudósokat és kritikusokat, csak azt jelzi, hogy a maga nemében valóban jelentős mű, nehéz közömbösnek maradni iránta.

Woolf maga kísérletnek szánta, a regényforma megújítására tett félig komoly, félig saját szórakoztatására írt kísérletnek. Orlando, a főhős századokon átívelő kalandja minden tradicionális elbeszélői szabályt és korlátot ledönt. A saját korában elért viharos siker jócskán meglepte az írónőt. Azóta is az Orlando-t tartják a woolfi stílus legjellegzetesebb képviselőjének, melyben regényformában összegződik az írónő feminizmusa, irodalom- és történelemszemlélete és írói hitvallása. És hogy az életrajzi adalékok se maradjanak ki: Orlando alakját Woolf Vita Sackville-West arisztokrata származású írónőről mintázta, aki jó barátja, rövid időre a szeretője is volt. A Sackville-West család kastélya szolgált Orlando birtokának mintájául, Vita családjának legendás történetei ismétlődnek Orlando életében. Leonard Woolf a világirodalom leghosszabb szerelmes levelének nevezte ezt a Vitához írt regényt.

A cselekmény, ha egyáltalán nevezhető így, az Erzsébet-korban kezdődik, a már agg királynő látogatásával Orlando apjának birtokán. Az uralkodó szeme megakad az ifjún, akit udvaroncává fogad, nemesi rangra emel, kedvencévé tesz, s csak annyit kér tőle, ne öregedjen meg soha. Eme kérés (átok?, áldás?) nyomán Orlando örökké ifjú és szép marad. Telnek az évek, a századok, Orlando megismeri a boldog szerelem gyönyörét és a megcsalatás kínját, sikereket arat a politikában, külföldre utazik diplomáciai küldetésben, mígnem egy reggel arra ébred, hogy nővé vált.

Az Orlando-t legtöbbször ezzel az egy momentummal azonosítják. „Igen, ez az a könyv, ahol a főhős váltogatja a nemét.” Valójában az, hogy Orlando egy nap férfiból nővé válik, a regényben a legtermészetesebben zajlik, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, telnek tovább az évek, Orlando lényege nem változott. A körülötte lévő világ persze nem engedi oly könnyen a nemváltást, pert indítanak ellene, örökségét kérdőjelezik meg, hisz nőként nem lehet birtoka. Ám a személyisége ugyanaz marad. Woolf feminizmusának abszolút lenyomata ez, nála a feminizmus lényege épp az, hogy nincs jelentős különbség férfi és nő közt, hogy mindkettőben megtalálható a férfi és női princípium egyaránt, hogy a testnek van csak neme, a lélek, a szellem valójában nemtelen.

Ahogy a két nem különbsége eljelentéktelenedik, ugyanúgy válik jelentéktelenné a történelem, mint az egyes korok egymásutánja. Woolfnál az ember mindig ugyanazt az életet éli, függetlenül a díszletektől, a társadalmi berendezkedéstől, a divattól. Az emberi szellem örök és változatlan, sem az évek múló sora, sem a halál, sem az újjászületés nem változtat rajta. Mint ahogy örök a művészet is. Orlando az évszázadok viharain át sem tesz le ifjúkori álmáról, hogy költő legyen, s megannyi elutasítás, kritika után is tovább írja ugyanazt a költeményt, mígnem a jelenben sikert arat vele. Az, hogy századokon át ugyanaz a költemény készül, egyfajta irodalmi hitvallás. Az írók századok óta ugyanazt a művet írják, csak a forma változik, a művészet örök, változtathatatlan.

Woolf műveire általában azt szokás mondani, hogy megfilmesíthetetlenek. Nem is nagyon próbálkoztak vele a filmesek. Az Orlando tán a legnehezebb esetek közé tartozik, hiszen cselekménye alig van, századokat ölel át, főhőse kétnemű, gondolatvilága, mondanivalója képileg megfogalmazhatatlan. Sally Potter adaptációja mégsem vérzik el, nagyon ügyesen emeli ki a történetből azt, ami fontos, bátran hagy el más részeket, és nagyon jól ragadja meg a mű lényegét.

Az, hogy meg sem próbálták az Orlando-t egy az egyben vászonra vinni, az alkotók dícséretére válik. Epizódokat emelnek ki a műből, jól tagolt szerkezetet adnak a filmnek, a főhős folyamatos kiszólásai -kvázi tanúságtételei- pedig itt nem hatnak erőltetettnek, hiszen a regényből tudjuk, hogy Woolf is folyamatosan kiszól az olvasóihoz, mintegy saját írását kommentálja. Persze a filmváltozat a főszereplőn áll vagy bukik. Az, hogy az Orlando végül jó film lett, nagyon nagy részben köszönhető Tilda Swinton minimalista játékának. Ő a tökéletes Orlando, a tökéletes androgün szépség, akiről ha a vásznon látom, elhiszem, hogy nem egy nő játszik férfiszerepet, hanem valóban egy férfit látok. Szerepe már csak azért is nehéz, mert a folyamatos változásban az állandóságot, a tapasztalatot és a változatlan fiatalságot egyszerre kell megmutatnia, de neki ez tökéletesen sikerül.

Ami zavart, az a néhol -főleg a film végén- felbukkanó szürrealizmus, ami szerintem elég távol áll Woolftól, viszont arra jó, hogy elemelje a filmet mind a valóságtól, mind az eredeti műtől. Nem mondanám rá, hogy jó adaptáció, mert igazából nem az, de egy nagyon jó önálló (át)értelmezése a regénynek.