A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.

Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.

Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.

A Hatalom Gyűrűi - sorozat, 1. évad

Sokáig kérdéses volt, beszélek-e egyáltalán erről a sorozatról. A rajongásunk felől nézve borzasztóan ellentmondásos élmény – és én nem fogom másfelől nézni. Az alkotók durván nehezített pályára kényszerültek, amikor belementek, hogy nem kapnak jogot a professzor töredékben maradt, vagy a szövegekben szétszórt (alakulófélben hagyottsága okán amúgy is ellentmondásos) utalásainak felhasználására erről az időszakról. Teljesen önálló alternatívát alkottak hát, amit majd Timi láttat így, ha tényleg megírja a maga bejegyzését A Hatalom Gyűrűi sorozatról – én most arra vállalkoznék, hogy (a magam módján) számon kérjem ezen a produktumon az ábrázolt világ sajátos szellemiségét, ami a művekből szerintem kitapintható. És nem fogom vissza magam – ez nem ajánló, hanem boncolás; érintem benne a történetet, másképp nem tudnám feltárni az aggályaim. Miközben el kell ismernem: nem okozott kárt a rajongásomban; sőt, számos pontján élveztem a benne lakást, e számonkérés jegyében (előre szólok), azért elsősorban gyepálni fogom.

Holott inkább az egyre mélyülő tudatlanságunk kellene gyepálni helyette – amit egy ilyen piacra készülő termék esetében nyilván belekalkulálnak a megálmodói, a fogyasztók korlátoltságaihoz igazítva a mesélés korlátait. Amíg A Gyűrűk Ura valójában tényleg a világ leghosszabb tündérmeséje, erős mitológiai alapokon, addig az itt ábrázolt világ a mítosz maga. Már azt sem merték tündérmeseként tálalni, kellett bele jellemfejlődés és szerelmi háromszög; az ikonikus gonoszság csábításának ábrázolásától a megtartó erőkig, a fehérbe öltöztetett tündérségig minden a mi döntésekre és ez által születő drámákra alapozott életünkre rímelt inkább – mondhatni, már az is túlságosan emberire sikerült. Ez ebben a mítoszban még inkább kirügyező kapanyélként könyököl ki. Hogy ezt megértsük, miért látom így, kicsit fel kell eleveníteni a mítosz, mint világnézet természetét.

A legfontosabb különbség, hogy a mitikus hősnek másképp van választása, mint a vagy-vagy világ modern emberének. Alapvető mitologéma, hogy ebben a gondolat-formában a hősnek sorsa van, s ha választ, leginkább aközött teheti, hogy betölti-e vagy sem. Ez a mítosz és történet közti legfontosabb különbség – a mítoszban semmi nem történik csak úgy. Nuku véletlen, minden vélt. Meg van írva – vagy hogy ebben a keretben maradjak: az Ainuk elénekelték, Eru dallamára, amit elrontott ugyan Melkor (akinek Sauron, a maia, csak szolgája volt) az éneklés közben (mert a természete szerint – a maga indokoltságában – rontás) de ettől még végigzengett, az utolsó kádenciáig. Ez a világ egy dallamból született az idejének kezdetén, ami az egész világ megvalósulását elejétől végéig elénekelte. Más is belerontott amúgy, nemcsak az ikonikus (erősen Luciferi ihletésű) gonosz, hiszen e szemszögből Aule, az isteni kovács is belebicsaklott az éneklésbe, amikor megteremtette (időnek előtte) a törpöket. De ebben az a lényeg: egész fajok identitása dőlt el a világ teremtésekor, amikor a Valák szerterajzottak az éneket anyagba bűvölni; és bizony ugyanígy a hősök sorsa is eldőlt – annyiban legalábbis, hogy milyen választások elé kényszerülnek; ha nagyon szigorú vagyok: milyen döntéseikben bukhatnak el (hiszen a mítosz meséi leginkább bukástörténetek).

Good Omens - Elveszett Próféciák - sorozat

Kint úgyis megbolondult az időjárás, viharosan fúj a szél, eső veri a magát már kisebbre összehúzni képtelen, szerencsétlen vegetációt, rázza a leeresztett redőnyöket; szörnyű hírek érkeznek innen meg onnan, halál, háború, járvány, éhínség, menekülők, és akik nem menekülnek (meg) - úgyhogy hörpöljük ki teáinkat, és dőljünk hátra a karosszékben: itt az Apokalipszis. Közeledik a stílusosan motorizált Négy Lovas, mert megszületett és felcseperedett a Sátán kicsi fia. Igaz, nem ott, és nem úgy nevelkedett, ahogy azt eltervezték a mennybéli és pokoli nagyhatalmak - de mindig ez történik, ha egymásra fenekedésükbe, a Nagy Tervbe (amely meg vagyon írva) belekavar az a picurka emberi, ami valahogy mégis mintha jobban tükrözné a Teremtő szándékát (amely, mint tudjuk: ki-für-kész-he-tet-len). De ha így, a Fény és a Tűz figyelmének háta mögött is, de cseperedik az Antikrisztus. Tizenegy éves, és Adam Youngnak hívják... Kár hogy senki nem olvasta erről Agnes Nutter Szép és Igaz Próféciáit (hiszen egyetlen maradék nélkül pontos látnokként ő ezt előre látta) a családi hagyományokat ápoló örökösein kívül. Kár, hogy a Boszorkányvadász Hadsereg már csak két kócos lélekből áll. S hogy a nagy hadra készülésből csak egy itt igen kényelmesen berendezkedett angyal, Aziraphael, és egy hasonlóképp elkényelmesedett, igazán laza démon Crowley marad ki. Úgyhogy végünk van, kész, slussz és passz.

Ezt az alaphelyzetet csavarta egykor igen kedvünkre való mesévé Neil Gaiman és Terry Pratchett - én nagyon szerettem olvasni; úgyhogy felkavart, amikor híre jött, hogy sorozat lesz belőle, és felvillanyozott, amikor megláttam, kikkel. Nem kellett csalódnunk a várakozásban - az Amazon és a BBC által összekalapált kis hatrészes könnyedén hozta, amit a könyvben is annyira szerettünk. Nemcsak a két főszereplő, az angyal és az ördög miatt - bár tény, ritkán látszik ennyire nyilvánvalóan, mennyi minden múlik a megfelelő színészválasztáson. Kis túlzással kijelenthető, hogy ilyennek képzeltem őket - ennyire hitelesnek és ripacsnak, hiszen Michael Sheen és David Tennant is bátran elmegy ebben a nekik való játékban a bohóságig, ami bárhol máshol soknak bizonyulna. Gyönyörűen teregetik elénk ennek a világvége-mesének az összes abszurditását. Merthogy mélységesen abszurd és nagyon angol az egész; azzal a humorral, ami ritkán ingerel harsány röhögésre, de folyamatosan melenget. Ahogy egy csésze tisztességes tea. Szóval nemcsak miattuk jó ez az egész - nemcsak az összes játszótól, a gyerekszereplőktől a belekameózó sztárokig. Hanem attól a filmes közegtől, ami körülöttük van, amit az alkotók minden gátlás nélkül alkalmaznak: a Monty Python elvetemült gegjeit is kitermelő klasszikus angol humorsorozat-hozzáállás hagy itt mindenkinek pont elég (ripacskodással is bátran tölthető) helyet.

Durván szólva ez a játék a széllel szembe pisál. Mintha nem is estünk volna túl a CGI-forradalmon, a "legyen minél valóságosabb" köteleződésén... Gaimanben lehet egy ilyen hajlam, az Így csajozz egy földönkívülivel kapcsán már dadogtam erről, hiszen tény: a mese "realitását" sokkal kevésbé hitelesíti a reális látvány illúziója, mint a fantáziánk. Ezzel együtt az a film bukta volt - de ez a sorozat szerintem nem az. Talán mert a televíziózás nagy korszakának nézői ugyanúgy találhatnak benne maguknak való ízeket, ahogy a könyv rajongói - s talán mert aki így ismeri meg a mesét, azt is lenyűgözheti az ügyetlen képek ügyes humora. Nyilván elengedhetetlen ehhez, hogy a (multi)kulturális utalások egy részét legalább értse a nézője. Mondjuk, akit kizárólag a Nagy Durranások szuperhős-rucis, intelligens páncélos, vagy űrjáró hősei és hősnői neveltek a képre, az ezt a humort életszerűre rajzolt formában sem értené...

Mert amúgy az adaptáción túl ez a hagyományos trükkökkel, maszkokkal és montázsokkal operáló eszközhasználat teszi nyilvánvalóvá azt is (ami amúgy a könyv egyik ránk vigyorgó erénye volt): minden ilyen vége-megúszó mesénk irdatlan (olykor arcátlan) csalás. Komolyan vehetetlen, hogy az általunk elszabadított, nálunk méreteiben összehasonlíthatatlanul nagyobb erők (legyenek "képzeltek", mint az isteneink - vagy valóságosak, mint a megapoliszaink, a démoni mintázatokat föld-arcra rajzoló közlekedési hálózataink, vagy a környezet-szennyezésünk mértéke) visszaverhetőek pusztán szerencsés szerencsétlenkedéssel. Viszont tényleg nincs egyéb esélyünk, mint reménykedni ebben. Az örök emberiben, ami lehet rendszerhiba a globális rendszerben, mint a bárki iránt érezhető részvét, a jövőnkbe vetett hit, vagy képességünk az indokolhatatlan szeretetre. Vagy mint egy ördögi angyal és egy angyali ördög humora - valami, ami indokolhatatlan, irracionális. Hinni valamiben, például. Hogy alkalmanként talán ügyetlenkedésünk közben a rosszat rontjuk el...