Kint úgyis megbolondult az
időjárás, viharosan fúj a szél, eső veri a magát már kisebbre összehúzni
képtelen, szerencsétlen vegetációt, rázza a leeresztett redőnyöket; szörnyű
hírek érkeznek innen meg onnan, halál, háború, járvány, éhínség, menekülők, és
akik nem menekülnek (meg) - úgyhogy hörpöljük ki teáinkat, és dőljünk hátra a
karosszékben: itt az Apokalipszis. Közeledik a stílusosan motorizált Négy
Lovas, mert megszületett és felcseperedett a Sátán kicsi fia. Igaz, nem ott, és
nem úgy nevelkedett, ahogy azt eltervezték a mennybéli és pokoli nagyhatalmak -
de mindig ez történik, ha egymásra fenekedésükbe, a Nagy Tervbe (amely meg
vagyon írva) belekavar az a picurka emberi, ami valahogy mégis mintha jobban
tükrözné a Teremtő szándékát (amely, mint tudjuk: ki-für-kész-he-tet-len). De
ha így, a Fény és a Tűz figyelmének háta mögött is, de cseperedik az
Antikrisztus. Tizenegy éves, és Adam Youngnak hívják... Kár hogy senki nem
olvasta erről Agnes Nutter Szép és Igaz
Próféciáit (hiszen egyetlen maradék nélkül pontos látnokként ő ezt előre
látta) a családi hagyományokat ápoló örökösein kívül. Kár, hogy a
Boszorkányvadász Hadsereg már csak két kócos lélekből áll. S hogy a nagy hadra
készülésből csak egy itt igen kényelmesen berendezkedett angyal, Aziraphael, és
egy hasonlóképp elkényelmesedett, igazán laza démon Crowley marad ki. Úgyhogy
végünk van, kész, slussz és passz.
Ezt az alaphelyzetet csavarta
egykor igen kedvünkre való mesévé Neil Gaiman és Terry Pratchett - én nagyon szerettem olvasni; úgyhogy felkavart,
amikor híre jött, hogy sorozat lesz belőle, és felvillanyozott, amikor megláttam, kikkel. Nem kellett csalódnunk a
várakozásban - az Amazon és a BBC által összekalapált kis hatrészes könnyedén
hozta, amit a könyvben is annyira szerettünk. Nemcsak a két főszereplő, az
angyal és az ördög miatt - bár tény, ritkán látszik ennyire nyilvánvalóan,
mennyi minden múlik a megfelelő színészválasztáson. Kis túlzással kijelenthető,
hogy ilyennek képzeltem őket - ennyire hitelesnek és ripacsnak, hiszen Michael
Sheen és David Tennant is bátran elmegy ebben a nekik való játékban a bohóságig,
ami bárhol máshol soknak bizonyulna. Gyönyörűen teregetik elénk ennek a
világvége-mesének az összes abszurditását. Merthogy mélységesen abszurd és
nagyon angol az egész; azzal a humorral, ami ritkán ingerel harsány röhögésre,
de folyamatosan melenget. Ahogy egy csésze tisztességes tea. Szóval nemcsak
miattuk jó ez az egész - nemcsak az összes játszótól, a gyerekszereplőktől a
belekameózó sztárokig. Hanem attól a filmes közegtől, ami körülöttük van, amit
az alkotók minden gátlás nélkül alkalmaznak: a Monty Python elvetemült gegjeit
is kitermelő klasszikus angol humorsorozat-hozzáállás hagy itt mindenkinek pont
elég (ripacskodással is bátran tölthető) helyet.
Durván szólva ez a játék a
széllel szembe pisál. Mintha nem is estünk volna túl a CGI-forradalmon, a
"legyen minél valóságosabb" köteleződésén... Gaimanben lehet egy
ilyen hajlam, az Így csajozz egy földönkívülivel kapcsán már dadogtam erről, hiszen tény: a mese "realitását"
sokkal kevésbé hitelesíti a reális látvány illúziója, mint a fantáziánk. Ezzel
együtt az a film bukta volt - de ez a sorozat szerintem nem az. Talán mert a
televíziózás nagy korszakának nézői ugyanúgy találhatnak benne maguknak való
ízeket, ahogy a könyv rajongói - s talán mert aki így ismeri meg a mesét, azt
is lenyűgözheti az ügyetlen képek ügyes humora. Nyilván elengedhetetlen ehhez,
hogy a (multi)kulturális utalások egy részét legalább értse a nézője. Mondjuk,
akit kizárólag a Nagy Durranások szuperhős-rucis, intelligens páncélos, vagy
űrjáró hősei és hősnői neveltek a képre, az ezt a humort életszerűre rajzolt
formában sem értené...
Mert amúgy az adaptáción túl ez a
hagyományos trükkökkel, maszkokkal és montázsokkal operáló eszközhasználat
teszi nyilvánvalóvá azt is (ami amúgy a könyv egyik ránk vigyorgó erénye volt):
minden ilyen vége-megúszó mesénk irdatlan (olykor arcátlan) csalás. Komolyan
vehetetlen, hogy az általunk elszabadított, nálunk méreteiben
összehasonlíthatatlanul nagyobb erők (legyenek "képzeltek", mint az isteneink
- vagy valóságosak, mint a megapoliszaink, a démoni mintázatokat föld-arcra
rajzoló közlekedési hálózataink, vagy a környezet-szennyezésünk mértéke)
visszaverhetőek pusztán szerencsés szerencsétlenkedéssel. Viszont tényleg nincs
egyéb esélyünk, mint reménykedni ebben. Az örök emberiben, ami lehet
rendszerhiba a globális rendszerben, mint a bárki iránt érezhető részvét, a
jövőnkbe vetett hit, vagy képességünk az indokolhatatlan szeretetre. Vagy mint
egy ördögi angyal és egy angyali ördög humora - valami, ami indokolhatatlan,
irracionális. Hinni valamiben, például. Hogy alkalmanként talán
ügyetlenkedésünk közben a rosszat rontjuk el...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése