Királyi valóságshow

Ha A Korona ötödik évada után már megnéztük a streamen elérhető összes dokumentumfilmet az angol királyi családról és épp nekikeserednénk, hogy most hosszú ideig rojál tartalom nélkül maradunk, megnyugodhatunk: a Netflix alig egy hónappal az aranytojást tojó széria új évada után ledobta az atombombát a családból két éve nagy csinnadratta közepette „távozó” hercegi pár, Harry és Meghan dokumentumszériájával. Legalábbis ez a narratíva. Az élmény kicsit más: a széria valójában a legkevésbé sem dokumentum, sokkal inkább valóságshow, a bomba pedig legfeljebb akkorát durran, mint egy kiégett biztosíték. Igazi színes-szagos hollywoodi gumicukor, látszik, hogy az előző életében közepesen sikeres színésznő Meghan Markle a Kardashian-klán „életművén” szocializálódott: minden tökéletesen összeáll ahhoz, hogy a néző jóízűt csámcsogjon a gazdagok és szépek (és ez esetben még előkelőek is) elcseszett kis életén, de komolyan venni akár egy mondatot is ebből az egész felhajtásból roppant nehéz.

 
Ez a széria már a létrejöttével is meghazudtolja önmagát: Harry és Meghan az elmúlt két évet azzal töltötte, hogy végighaknizta az amerikai sajtót azzal, hogy elüldözték őket Angliából a csúnya újságírók, akik nem hagyták békén őket és nem tudták megvédeni előlük a magánéletüket. Aztán készítenek egy dokurealityt amiben nagyjából mindent, amit a jó ízlés még megenged, kiteregetnek a magánéletükről. Kezdve a megismerkedésüktől, az első csókon, az első közös fotókon át a lánykérés videós dokumentációjáig, a kis Archie ultrahangfotójáig(!) és az első felvételekig az eddig rejtegetett Lilibetről. Közben mély átéléssel belemondják a kamerába: nem akarták ezüsttálcán felkínálni a gyereküket a brit sajtónak. Értsd: nehogymár ingyen fotókat csináljanak a gyerekekről a királyi családdal amúgy sok évtizede hallgatólagos megegyezéssel működő médiumok (a széria egyik legérdekesebb és kivételesen informatív része amikor Harry ennek a királyi rotának a működését ismerteti), ha az exkluzivitásért bezsebelhetjük a Netflix százmillióját is.
 
Miközben szépen beállított képeket nézegetünk a párról és cuki gyermekeikről (tényleg mintha állandóan ott legyeskedne körülöttük egy profi fotós, aki minden konyhapultnak döntött lopott csókjukat dokumentálja), hat fájdalmasan hosszú részen át hallgathatjuk, mennyit bántották Meghant odaát a csúf, gonosz, rasszista, gyarmatbirodalmuktól elszakadni képtelen britek. Igen, ez így kicsit éles váltás az ultrahangfotók után, szokjunk hozzá. Az egész sorozat narratívája lényegében két pont körül összpontosul: a brit társadalom rasszista és azért utálták Meghant mert fekete; valamint a brit társadalom azt hiszi, a királyi család köztulajdon, és Harry az anyja tragédiája után nem bírta elviselni, hogy szegény Meghant (akit ugyebár az első pont alapján egész Nagy-Britannia utál) szétszedjék. Ezért inkább mindent borítottak és léptek.
 
Namost, lehet, hogy önmagában mindkét állítás nyomokban tartalmaz igazságelemeket, de! (és egy igen súlyos de!) az a mértékű leegyszerűsítés, kisajátítás, amivel a valós problémákhoz állnak, nem csak felháborító, de káros is; arról nem is beszélve, hogy saját kis személyiségüket mennyire túldimenzionálják. Már korábban bejárta a világsajtót Meghan egy nyilatkozata arról, hogy dél-afrikai barátai szerint az ő beházasodása a királyi családba a dél-afrikai fekete közösség számára jelentőségében csak Mandela szabadon bocsátásához mérhető. Ezek után nem kéne meglepő legyen, hogy személyes kis valóságshow-jába meghívott két baráti szakértőt, akik hosszasan magyarázzák a brit gyarmatbirodalom történetét, a rabszolgaság évszázadait, a rabszolgaság eltörlésének felháborító körülményeit és a jelenkor brit társadalmának visszás hozzáállását az egykori gyarmatbirodalomhoz. Hogy ennek mi köze a magándrámához, az hat rész után sem világos – nehezen hihető, hogy Meghan annyira túldimenzionálná saját személyét, hogy a feketék évszázados elnyomását önmagára vetítené. És mégis: újra meg újra oda jutunk, hogy a britek utálják őt mert fekete, vagyis minden brit rasszista, vagyis Meghant legalább annyira kell sajnálni, mint az Amerikába hurcolt afrikaiak millióit. Ne is törődjünk a logikai ugrásokkal. Azzal még annyira se, hogy Meghan, aki a világ összes elnyomottjának szószólójaként állítja be magát (emlékeztessük magunkat: egy hollywoodi színésznőből lett hercegnőről van szó), azon simán átugrik, hogy imádott hazájában mekkora napi problémát jelent az intézményesített rasszizmus. Nem-nem, Amerika az ígéret földje, ők ott boldogok, békén hagyják őket, nincsenek se paparazzik, se társadalmi feszültségek, minden gonosz az óceán túlpartján ragadt.
 
Az igazán furcsa az, hogy Harry, aki mégiscsak a jelenlegi uralkodó fia, a trón várományosainak sorában az ötödik, ehhez vígan asszisztál. Legalább tucatszor elmondja mennyire tiszteli nagymamáját (a forgatás idején még élt a királynő), ehhez képest páros lábbal száll bele a monarchiába és a nemzetközösségbe, melynek védelmére II. Erzsébet az életét tette fel. Belelovallja magát egy olyan narratívába, amely egyetlen irányt hagy: szétzilálni az egész rendszert; miközben igazából sok újat nem tudunk meg tőle. Azt, hogy a királyi család valójában nem családként, hanem cégként működik; hogy az érzelmek alá vannak rendelve a protokollnak; hogy a médiumokkal kötött megállapodás mindenkit köt és a család nem kommentál, nem cáfol, nem megy bele sárdobálásba, akkor sem, ha a hallgatással csak ront a helyzeten, tudjuk – Diana interjúiból, az életéről szóló több tucatnyi könyvből, vagy legkésőbb A Koronából. Az előzetes azt ígéri, hatalmas leleplezések várhatók, hogy végre napvilágot lát az IGAZSÁG arról, mi is történt a paloták falai közt a 2020-as kiválás előtt – mégsem kapunk semmi konkrétumot. Hogy Harry azért nem adja ki a részleteket az apjával és bátyjával való konfliktusról, mert ennyire legalább tartja magát a szabályokhoz vagy mert fél, hogy ha Vilmos csak egyszer is beleállna egy cáfolatba, az mit indítana el, azt mindenki döntse le maga. Mindenesetre neki rohadt kényelmes, hogy tudja, azok, akiket lépten-nyomon vádol, úgyse szólnak vissza, így azt mond, amit akar.
 
És így, hogy a másik felet hallgatásra kötelezi a pozíciója, kényelmesen kisajátíthatja a „Diana fia” narratívát is. Megszámolni sem tudom, hányszor hangzik el a szájából, hogy mit várt el tőle a világsajtó azért, mert az „anyja fia” – már-már azt sugallja, hogy a rendszer kereteit lebontani próbáló, de abba belepusztuló hercegnő örököseként predesztinálva volt arra, hogy szakítson az intézménnyel és minél nagyobb botrányt keltsen. Itt azért a néző elgondolkodik a családfán: Dianának nem két fia volt? Az, ahogy Harry kisajátítja az anyja emlékét és úgy tesz, mintha a bátyja nem is létezne, az egyik legundorítóbb húzás a sorozatban. Főleg azért, ahogy a valós traumáit kihasználja – ismét csak hülyének nézve a nézőt. Újra látjuk ahogy 13 évesen a koporsó mögött lépdel. A legmeghatóbb tévés képsorok a huszadik század végéről. Az ember nem tudja megállni, könnybe lábad a szeme, akármit gondol az egész intézményes cirkuszról. Elmeséli, mennyire fájt, hogy miközben ő csak sírni akart és gyászolni az anyját, meg kellett jelennie az emberek között, kezeket ráznia, átvenni a virágokat, mosolyogni. Nyilván ez minden 13 évest traumatizálna, az anyja halálának körülményei, a felhajtás, az, hogy milliárdok követték egyenes adásban a legmélyebb gyászát. Senki sem csodálkozna, ha 25 évvel a történtek után is terápiára járna vele. Ám ő inkább sokmillió néző előtt belemondja egy dokureality kameráiba, hogy mennyire fájt neki, hogy a legbelsőbb érzéseit nem tarthatta meg magának és nyilvánosság előtt kellett szerepelnie. Óhatatlanul felmerül, hogy meddig tart a traumafeldolgozás, és hol kezdődik az anya halálának kihasználása saját céljaira – nos, még a legjóindulatúbb nézőt is elveszíti Harry azon a ponton, amikor bevág a filmbe részleteket Diana 1995-ös Panorama-interjújából, amiről azóta kiderült, hogy hazugsággal csalták tőrbe és vették rá a kitárulkozásra. Abból az interjúból, amiről korábban mindkét testvér kijelentette: soha többé nem szabadna sehol adásba kerülnie, mert meggyalázza az anyjuk emlékét…
 
Komolyan nem tudom elképzelni, hogy mit akart Harry elérni ezzel a dokumentumfilmmel. Túl a százmillió dolláron. Mert még ha Meghan úgy is tesz, mintha semmit nem tudna a brit társadalomról, Harry ebben nőtt fel, ismeri az intézmény működését, tudhatja, hogy ezzel leírja magát, hogy komolyan vehetetlen ez az egész hisztéria. Vagy tényleg pragmatista és csak a pénzért csinálta, vagy valóban a traumái vezetik, vagy egyszerűen annyira szerelmes, hogy kútba ugrik Meghan vélt és valós sérelmei miatt. A narratíva nyilván az utóbbi. Hogy mi Meghan célja, az teljesen egyértelmű: a főszerep. Egy közepesen sikeres hollywoodi színésznő, aki beházasodott a királyi családba és élete szerepére lelt – aztán rájött, hogy ez soha nem lesz főszerep, a női szereplők sorában legfeljebb negyedik lehet a királynő, a trónörökös felesége és Kate mellett. Iszonyú kínos, amikor arról beszél, mennyire megbántotta a királynőt hogy Meghan került a címlapokra egy közös megjelenés után és nem ő (ízlelgessük egy kicsit: azt a királynőt aki 70 éven át uralkodott, megbántotta egy címlap…) – valójában ő nem bírta elviselni a folyamatos összehasonlítást és háttérbe szorítást. Így hát gründolt magának egy show-t amiben övé az abszolút főszerep. Amiben Harry is csak statiszta. Hogyan menjünk férjhez egy herceghez, töltsünk kevesebb mint fél évet a királyi család dolgozó tagjaként, majd éljünk ennek a fél évnek a traumájából egy életen át – decembertől a Netflix kínálatában. Az a baj, hogy a közönség kajálja, mint mindent, ami a királyi családról szól, hogy minden fanyalgó cikk, utálkozó tweet, dühös komment csak növeli a hájpot. Pedig… azzal lehetne ennek a párocskának a legnagyobb pofont adni, ha egyszerűen nem törődne velük a kutya sem. Szóval, ha rám hallgattok, ne nézzétek meg – tele a net értelmesebb tartalmakkal.