A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.