A jó ég tudja, miért vártam ezzel
a könyvvel ennyit. Olykor elhiszem, hogy akkor talál meg egy olvasmány, amikor
ki tudja fordítani egyensúlyukból a vesszőparipáim, hogy rúgkapáljanak,
veszettül, a porban. Olykor úgy gondolom, hogy ez marhaság, mert rendező elvet
(elmét) képzeleg a véletlenbe. Olykor pedig csak hagyom magam csodálkozni - ez
esetben megint Ian McDonald teremtő fantáziájára. Ami (olykor?) tényleg
hangyaszorgalommal párosul, nem lehetett akármekkora kaland egy hármas látomás
kedvéért elmerülni Brazília múltjában, jelenében (és lehetséges jövőjében); és
nem lehetett kis munka. Most már jobban látom, hol gyökeres a
Luna-sorozat leginkább fókuszban
tartott családja - de egészen érdekes, hogy az a távoli világ és nézete is
ennyire beakadt ennek a skót-ír felmenőkkel bíró britnek, aki (úgy látszik)
sose a szomszédba megy az ötleteinek teret adó világokért. Jókora munka
lehetett, és sokszor egyáltalán nem szívderítő - de szerintem nagyon megérte. Persze,
jó volna tudni, mit gondol erről a könyvről egy tősgyökeres brazil...
Hármas látomás, három idősík. Egy
múlt, az Amazonas vidékén, a gyarmatosítás mocskos, végső szakaszában, ahol egy
jezsuita
admonitor, ítélőbíró keres
egy elbitangolt pásztort, meg a nyáját. Számos minta és előkép kavarog ebben a
mesében, ahol Louis Quinn atya és tudós útitársa: Robert Francois St Honoré
Falcon utazik a folyón, fel, Goncalves atya és az általa gründolt Isten Városa
felé. Joseph Conrad, meg a
Sötétség
mélyén (pontosabban az idézet idézetének idézeteként egy
Apokalipszis most a múltban),
komplementere ez a történet a
Misszió
című (általam igen szeretett) mozi történetének; a mese szerkezete ismerős
kifejléstől végkifejletig és mégis, ahogy megtörténik lapról lapra a fejedben,
képes meglepni. Mert ez egy sokkal összetettebb, gonoszabb változat, mint
amiket mintáz? Vagy, mert a mesélő kétségtelen tehetsége tényleg beránt abba a
lassú, növényi világba, ahol épp tanyát ver egyfajta gyorsaság, amolyan
gyarmatosító módon, elpusztítva, amit talál?
Egy jelen (most már inkább
közelmúlt...), Rio de Janeiro, ahol követhetjük Marcelina Hoffman, a televíziós
producer, szőke-fehér volta ellenére ígéretes
capoerista, valóságshow-alkotó
legrettenetesebb napjait. Pedig már azt hitte, ráragyog a Termelési Értékesítős
Miasszonyunk napja, amikor eszébe jut, hogy a közönség ítélőszéke elé kéne állítani
Moacir Barbosát, a kapust, akin mindenki szerint elúszott az 1950-es világbajnokság.
Pedig arra az alkalomra épült a Maracana, a legtöbbet látogatott brazil
"templom" - hiszen a
futebol
Brazíliában szépség és költészet és minimum szent -, hogy otthon ünnepelhesse
minden honfi a világverést. Barbosa nyilvános "tárgyalása", ahol a
nézők a bírók - mekkora nézettséget jelentene ez, mekkora szakmai sikert?
Csakhogy valaki beleköp a levesébe, Barbosa
utáni kutatásával mintha démont idézne magára, akinek a családja se szent - és
ez a démon mintha az ikertestvére volna (akár a legostobább brazil
teleregényekben...). Rió is Isten Városa, csak időközben tágabbra nyílt az
imádat, mint amit a cukorsüveg Krisztusa átfoghat a kezével...
És egy jövő, Sao Paulóban, a
megfigyelés és kijátszása, ahol Edson Jesus Oliveira de Freitas (
favelado, tolvaj, üzletember, a
De Freitas Nemzetközi Tehetségkutató
Vállalat igazgatója és mindenese) kénytelen idióta bátyja miatt a
quantumeirókkal, az illegális
kvantumszámítógépeiken illegális szarságokat művelő arcokkal kezdeni. Nem tehet
róla, hogy akihez útba igazítják, annyi a
jeito,
hogy lehetetlen nem próbálkozni nála. És Fia Kisida hajlik arra, hogy kezdjen
valamit a sráccal. Ez a történet gyors és beteg, cyber és punk, de nagyon
brazil módra (vagy, ahogy én, olvasóként brazilnak képzelem). A szabadságfoka
legalább annyira izgatóan beteg, addiktív, amennyire rabságfok valójában -
Edson kitörne, ahogy a favela-lakók mindig, s nem rajta múlik, hogy ez a
kitörés a saját valóságából is maradéktalanul sikerül.
Mert ez a három történet persze,
hogy összefonódik, egymásba játszik, és messze nem a szokásos minták (pl.
időutazás) mentén. Most van az a pont, hogy semmi egyebet nem mesélhetek róla,
hogyan - egyszerűen ezt érdemes látni-olvasni. Csak a három alaphelyzet... a
történet horgonyának három ága. Ahogy az író egybeönti őket, az parádés,
gonosz, és a maga nemében egyedülálló. Komolyan sajnálom, hogy ezer okból nem
úgy és nem akkor olvastam, amikor megjelent itthon, egyre komolyabban sajnálom,
hogy az Ad Astra nem tudott megkapaszkodni a magyar fantasztikum kiadói piacán,
hogy ez a könyv úgy jutott hozzánk, hogy fillérekért utánunk vágták. Többet
érdemel. Minimum rajongótábort. Akkor is, ha rendről és változás utáni vágyról
én másképp gondolkodom, mint a szerzője - talán mert annyi értékünk látom
eltűnni a kulturális süllyesztőben, mert ezt az egy leélhető életet is a
veszteségek rajzolják, egyfajta romlás (Phillip K. Dick szavával:
szuvat), s talán mert ezt a könyvet is
akkor olvastam, amikor a rendrakás közben rácsodálkoztam, jé, megvan, kezdeni
kéne vele valamit. Olykor elhiszem, hogy pont jókor...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése