Hamvas Béla: Sarepta

Ismétlem magam, de ennek most nyomós oka van. Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. ...írtam az Arkhai ajánlójának első bekezdésében, most is pontosan ezt javaslom, néhány különbséggel: a Sarepta valóban egyetlen, szigorúan összefüggő gondolatmenet, és az olvasás javasolt kezdete maga az esszé, a 164. oldaltól.

Nem mintha ne volna hallatlanul lényeges a szerkesztői szándék szerint előbb olvasandó könyvismertetés, ahol Hamvas Szabó Lajos és Tábor Béla munkájáért lelkesedik (Vádirat a szellem ellen), vagy a Csütörtöki beszélgetések alkalmával készített jegyzetek (amikből, úgy hallottam, egészen jó ízzel vissza lehet következtetni az elhangzottakra, ha valaki Szabó Lajos életművét is ismeri). Nem mintha ne volna fontos Hamvas Szabó Lajos kritikájára írt válasza, vagy a három publikált levél, amit már a mellőzött írt az emigránsnak. Mind igen fontos adaléka a Sarepta gondolatmenetének, de korántsem előfeltétele a megértésének. Sőt, állítom, agyonterheli azt. Egyfelől az olvasóban pukkanó gondolatokkal, hogy a leírtakat vajon ki gondolta, horribile dictu ki lopta kitől - másfelől főleg a Csütörtöki beszélgetések a maga zilált (és a levelek esetében válaszok híján töredékes) formájában nem aha-élményeket, hanem félreértelmezéseket generál - a megismerendő gondolatmenethez, előre. Első olvasásom alkalmával gyakorlatilag agyonnyomta az amúgy itt-ott Hamvasra jellemzően egyedi helyesírású, de amúgy világos, jól követhető, a gondolat fonalaival gyönyörű mintákat csomózó, fényesen józan mondatokat az a néhány prekoncepció, ami a kötet első felét olvasva kialakult bennem.

Sok minden kialakulhat amúgy - Hamvas maga is ennek az általa pre-ekklézsiának nevezett barátságnak, vagy inkább gondolat-és létközösségnek ismertetésével kezdi a könyvét, s tekinthetjük úgy, hogy Szabó Lajos szellemiségéből tényleg nagyon sokat a magáévá tett - bár a megfogalmazásban azonnal és jellegzetesen tévednénk: Hamvas szemében ezek egy szellemi közösség gondolatai, amit épp ő interpretál. Fellelkesítette a közösség teremtésének lehetősége a korban, amikor hatalmi ösztönből születő látszatközösségek virágoztak - sajnos nyilván ő is tehetett róla, hogy a körbe eljáró barátok, kíváncsiak, besúgók és Tábor Béla békeszerető szeme láttára csak kialakult egyfajta "két dudás" helyzet ebben a magas nívójú szellemi csárdában is. Úgy látszik, ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy én is részt vettem kihajításodnak aktusában írja Hamvas Szabó Lajosnak a levelében, írja a mellőzött a száműzöttnek - tényleg érdekelne, vajon hova és hogyan futott volna ki ez a kapcsolat, ha ideje, tere, levegője van, a fojtott bűz helyett, amit köréjük böfögött a kor. Hamvas szégyentelenül képes volt bárkitől tanulni, de ezt a helyzetet, amit a Sarepta olvasztó-kohójában éghető szavakkal körberak, nem a barátok által írt szövegek, hanem a tapasztalatai tárták fel, és saját egykori lényének meglehetősen kíméletlen felismerése, és tűzbe hajítása alapozta meg (ezért különösen vicces, ha valaki Szabó Lajos tanítványaként emlegeti).

Magát a gondolatmenetet eszem ágában sincs itt ismertetni, egyrészt aligha bírnám terjedelemmel, másrészt tévútra vinne. Hogy ezt illusztráljam, egy apró részletet azért megmutatok. Hamvas a Csütörtöki beszélgetések egyik gondolatmenetében játszik el azzal, ki a hibás a megváltó kereszthaláláért. Mereskovszkij nyomán arra jut: Channan az, János evangéliumából, a visszavonult egykori főpap, aki már rég nincs a porondon, de a befolyása alapvető. A háttérhatalom, amely az életünket irányítja, és tanácsba csomagolva parancsol. Ez a láthatatlan Channan, ez, aki a helyzetet tökéletesen értette, aki nem volt megbízhatatlan, nem volt gyarló, ez a nem előretolt állásban, hanem a háttérben tartózkodó Channan, akinek még hatalmi pozíciója sem volt, s így meg se lehetett fogni, aki helyett bárki támadta volna is, mindig csak egy előretolt bábuját találni, mert ő a követhető vonalak mögött messze túl élt, Júdea egész magatartásának letéteményese, az egész ország sorsának értelmi szerzője, az iniciatívák és intenciók magja és kiindulópontja - ez volt Channan, a tettes.

A Sarepta egy adott pontján kiderül, maga a kérdésfeltevés rossz - így evidensen a válasz is. A jelenlétemben vagyok, csak ez, csak ez az egyetlen biztos, a vagyok, a többi irodalom; adott esetben rossz ponyva, krimi, hiszen azt firtatja, hogy ha én áldozat vagyok, ki a gyilkos. Ez a rossz kérdés és rossz válasz a klérusé, amely korokon át prostituálta a megvallást. Persze az ellenkezője sem igaz, hogy hajlamok, azaz a biológiánk kényszerei, vagy társadalmi mozgások és csoportlélektan - ez a rossz válasz Hamvas szavával a szcientifizmusé, amely prostituálja a tudományt. Hiszen egy hazugság szöges ellentéte sem lesz a priori szükségképpen igazzá (s mindez nem jelenti azt sem, nem járkálnak közöttünk Channan léthelyzetére emlékeztető figurák, mert persze miért ne - bár azt minden igazi konteó-hívőnek tudnia kéne: ha rámutathat valakire, ha plakátra kasírozhatja, az biztosan nem Channan).

Szóval ez a példa csak ízelítőt adna - a gondolatmenet nem erről szól. Olvasd el. Nekem ez leginkább hitvallás, egyfajta konkrét és személyes (memoár- vagy vallomásjellegű saját koszoktól mentes) magyarázat nélküli, alapvetően értelmi tisztázása egy alapállásnak. Részt venni. Közösséget vállalni. Feltárása, miért döntött úgy egy gondolkodó, különállásában belső büszkeségeket nevelő, kertjében jól ellevő, hatalom által tovább nem zaklatott mellőzött, hogy elmegy raktárosnak Tiszapalkonyára. A meglelt és elveszített közösség kötelezettjeként - aki rájött, nem élhet külön, nem építhet barlangot sem aszkézisből, se életszerelemből - mert ugyan egyetlen dologban biztos (hogy vagyok), de azt is látja már, hogy nem külön.

Ez a könyv számos szerep, közte a saját artisztikus irodalmi vágyak (nem mellesleg szeretett olvasmányom, a Karnevál) letétele a magas polcról, a puszta földre. Feltárása annak, valaki hogyan fogalmazza meg elkerülhetetlenségét, hogy széles és másoknak szóló gesztusok nélkül (értelmetlen ágálás, vagy provokált mártírium helyett kvázi magának) megvallja Krisztust. A szavakat tényleg sokszor Szabó Lajostól és ezer más szellemtől kölcsönözve - de a szavak ilyenek, én is úgy kölcsönzöm őket, amikor erről a könyvről beszélek. Egy felismerésről, aminek szerintem alapvetőbb élményi gyökere is lehetett, mint a végiggondolt szavaké, amelyek betódultak az elégetett szemlélet megürült helyére. Valahogy nekem süt ebből a szövegből egy élmény, amiről a szerzője nem beszél - mert megértetni akarja magát, nem hitelesíteni. Kapiskálok erről valamit, de ezt - mivel Hamvas hallgat róla - jobb, ha én is a saját csöndembe göngyölöm.

A Sarepta az életmű valódi, tudatos fordulópontjának meglepően tárgyilagos összefoglalása, jóval kevesebb indulat fűti át, mint amennyit megérdemelt volna a helyzet, sőt, igazából teli van reménnyel. Nagyon sok prognózisa másképp alakult - bizonyos nézőpontból talán még keserűbbre, hiszen további reményektől fosztott bennünket a saját beteljesülésük. Tényleg meg kéne tanulni Hamvas Bélától, hogy örüljünk ennek: hiszen legalább néhány illúzió holt súlyától könnyebb így a szellem Noé-bárkája.                               

The Crown - A Korona – sorozat

CGI-szörnyek és könnyen fogyasztható sitcomok ide vagy oda, máig a Netflix egyik legsikeresebb saját gyártású sorozata egy kosztümös történelmi dráma, az idén immáron trónra lépésének hatvannyolcadik évfordulóját ünneplő II. Erzsébet angol királynő élettörténetét elmesélő The Crown – A Korona. A siker egyszerre tekinthető magától értetődőnek és roppant meglepőnek: magától értetődő, mert az angol királyi család minden megmozdulását évtizedek óta elképesztő, olykor tragédiákba, máskor médiatörténelembe fulladó érdeklődés övezi, pláne, amióta a „szívek királynőjének” kis hercegei borzolják a bulvársajtó idegeit; ugyanakkor meglepő, mert a showrunnerként Peter Morgan által jegyzett sorozat messze nem bulvárszínvonalon tárgyalja a királyi család életét – a monarchia újkori történetének legérzékenyebb időszakát megjelenítő A királynőt, valamint a remek Frost / Nixont és Az utolsó skót királyt is író Morgan egyszerre ábrázolja a „Koronát” történelmi hitellel, komoly politikai kérdéseket boncolgatva és döbbenetes pszichológiai erővel. Sokkal komolyabb-komorabb és sokkal érdekesebb sorozat ez, mint elsőre látszik.

Ami már csak azért is meglepő, mert az angol királyi családot és popkulturális ábrázolásukat jobbára még ma is jellemzi egyfajta groteszk kettősség: vagy idegborzoló szenzációhajhász hülyeségeket írnak, vagy az ájult tisztelet és távolságtartás hangján beszélnek róluk. Középút nem nagyon van. A monarchiaellenes politikai kirohanások meg egy külön kategória, amit ne nagyon passzírozzunk be a popkultúra fogalmába. A már említett A királynőn kívül nem láttam / olvastam még olyan művet, ami merte volna egyszerre emberien és objektíven ábrázolni a családot, az intézményt, lerántva róluk a hazug leplet, sőt: bemutatva e lepel felhelyezését és működési mechanizmusait; ugyanakkor érzéssel, nem elhazudva a traumákat, megpróbáltatásokat, évtizedes küzdelmeket, amelyekkel ezen intézmény fenntartása jár.

II. Erzsébet élete persze aranybánya egy jó forgatókönyvírónak: bár az én generációm már csak jóságos nagymamaként, gonosz anyósként, bélyegeken szereplő ikonként ismeri, gondoljunk csak bele, mennyi minden történhet bármelyikünkkel hatvannyolc év alatt – hát még mennyi minden történhet ezen intézménnyel. Hisz az első évad jószerivel másról sem szól, minthogy miként válik Windsor Erzsébetből, a fiatal feleségből, anyából, nővérből Erzsébet királynő. Hogyan hűl ki egy életvidám huszonéves nő és adja át magát a Koronának. Hogyan felejt el érezni, gondolkodni, lélegezni, élni. A Korona itt önálló entitás – és bár olykor jócskán túlhangsúlyozza a sorozat a súlyát, kell ez a súly, hogy érezzük: hogyan oldódik fel az ember a szerepben. Erzsébet nem született királynőnek. A monarchia huszadik századi története már jóval a Megxit előtt is dugig volt polgárpukkasztással: ha VIII. Edward nem mond le a trónról, hogy elvehesse az elvált Wallis Simpsont, Erzsébet apja sosem lett volna király – s jó eséllyel Erzsébet is leélhette volna az életét egy vidéki kastélyban, lovakat tenyésztve és gyerekeket terelgetve. Hogy Edward lemondása mekkora trauma volt öccsének, unokahúgának és az egész nemzetnek, köztudott – hogy valójában mi minden rejlett még e férfi történetében, aki saját bevallása szerint is örökké megmaradt „félkirálynak, királyság nélkül”, annak felfedése a második évad egyik legbátrabb húzása. Edward, a bukott király szerepeltetése a sorozat egyik nagy dobása – róla nem nagyon szokás beszélni. A monarchia érthetően kerüli a témát. Aki eldobta az intézményt, az nem létezik az intézmény számára. Mégis: hozzá köthető számos az első évad legerősebb jelenetei közül, és az évadzáróban egy gyönyörű monológban foglalja össze, mit is jelent magunk mögött hagyni Erzsébetet és királynővé válni: „A lelke meghasonult. Az egyik fele a nővér, a másik a királynő. Különös, hibrid teremtmény, akár egy szfinx. Félemberek vagyunk, kitépve egy bizarr mitológia könyvének lapjáról. Két énünk vív - az ember és a koronás fő - félelmetes, véget nem érő polgárháborút. Örökké megmételyezi minden cselekedetünket.”

És Erzsébet átadja magát a Koronának. A pillanat, amikor apja halála után, immáron királynőként Londonba érkezve rezzenéstelen arccal fogadja imádott nagyanyja, Mária királyné pukedlijét, előrevetíti: jó tanuló volt. A Korona szolgálata miatt megromlik a házassága, férjét, húgát, gyerekeit elidegeníti, megközelíthetetlen, örökké sótlan, érinthetetlen szoborrá válik. Claire Foy, az első két évad Erzsébete gyönyörűen adja át magát eme átalakulásnak – szinte ijesztő, ahogy ki tud hűlni, ahogy negédes mosollyal aláz meg bárkit, ha ez a Korona érdeke. Az első évad teljes egészében Foy jutalomjátéka. Ugyan John Lithgow Churchillje remek, ahogy Matt Smith is az első résztől kezdve brillírozik Fülöp herceg vásznon roppant hálás (az életben tán nem, bár ki tudja…) szerepében, Vanessa Kirby pedig szépen szenved a boldogságtól megfosztott Margit hercegnő csini kosztümjeiben, Foy mindent visz, és a végére méltán válik az ikonikus portrén szereplő Erzsébet Reginává.

A második évad már jóval nagyobb teret ad a többieknek, elsősorban Smith-nek – nem véletlenül, hisz az évad középpontjában a királyi pár házasságának alakulása áll. Az első évadról úgy hírlik, még a királynő is elégedetten nyilatkozott róla (persze nem hivatalosan, hisz a Korona hivatalosan nem kommentál…) – nos, nem hiszem, hogy a második is elnyerte volna a tetszését. Erzsébet és Fülöp házassága az utóbbi évtizedekben - főleg gyermekeik és unokáik botrányai közepette - maga volt a megtestesült stabilitás (végülis, csak kihúzták együtt hetvenhárom évig), ennek köszönhetően a korai évek is afféle „szent tehénnek” számítottak – ugyan Fülöp félrelépései akkoriban állítólag köztudottnak számítottak, ma már nem illik róluk beszélni. Ahogy arról sem, hogy a „királyi hitves” mennyit lázadozott a neki kijelölt hely és a tradíciók által rá szabott szerep miatt. Fülöp fiatal férfiként szembesült azzal, hogy egész életében csak dísz lesz a nő mellett, akit persze elvileg szeret – hogy neve, rangja, háza mit sem számít, hogy nem élhet ott, ahol szeretne, nem lehet sosem családfő, mindent alá kell rendelnie a Koronának. No persze, tudhatta, mire fizet be, amikor elvette Erzsébetet – mégis, megélni mindezt nyilván nem ugyanaz.

Nagyobb teret kap Margit hercegnő is, a balhés hugica, akinek élete tragédiája, hogy miközben szebb, eszesebb, élénkebb, humorosabb, izgalmasabb egyéniség, mint a nővére, belőle sosem lehetett királynő: Margit évadokon át bizonygatja, hogy ő termett a trónra kettőjük közül – épp ezzel téve nyilvánvalóvá, mennyire nem lenne neki való. Hisz a Korona csak azt tudja magáévá tenni, aki nem nyomja el egyéniségével. Margit kárpótlásul botrányokat halmoz, meghiúsult szerelmi házassága helyett partikba, drogokba és egy biszexuális fotós karjaiba menekül, aki csak azért veszi el, hogy rangban így gyűlölt mostohabátyja fölé kerekedjen.

Mire mindenki megtalálja a helyét ebben a kirakósban, és a családi béke úgy-ahogy helyreáll, beköszönt a harmadik évad a maga életközepi válságával és a felnövő gyermekek magándrámáival. Az átvezetés a két évad és a két királynő között az új postai bélyegek szemlélésének jelenetével remek – Claire Foyt Olivia Colman váltja a középkorú királynő szerepében. Colman rutinos uralkodó, A kedvencben Anna királynő szerepében egyszer már beszakította a vásznat – most nem kisebb feladatot kapott, mint hogy megcsillantson valami emberit abban a nőben, akit előtte nem kevésbé remek pályatársa két évadon keresztül gondosan próbált eltávolítani minden emberitől. Erzsébet küzd az öregedéssel, küzd a változó világgal, küzd azzal, hogy nem ért el semmit – húsz év uralkodás után az egykorvolt világbirodalom kölcsönökért kuncsorog, Wales lázadozik, a szakszervezetek mozgolódnak, uralkodása során először munkáspárti miniszterelnökkel kell kezet ráznia, az új idők tragédiái pedig új reakciókat várnak.

Amikor egy bányaszerencsétlenség után a közvélemény megköveteli, hogy a Korona mutasson érzelmeket, Erzsébet szembesül azzal: mindaz, amit felépített, amiért feláldozott házasságot, testvért, egyéniséget, már nem felel meg az alattvalóinak. Ez olyan intézmény változatlanságának oltárán áldozta fel önmagát, mely intézménytől immáron a változást várják. Gyönyörű az ív, amit Morgan húz a sorozatban és ha nem csalnak a megérzéseim, akkor oda fogja kifuttatni, ahol A királynőben abbahagyta: a koronás főnek ott, a Diana halála utáni napokban kellett végleg szakítani az évtizedekig ápolt megközelíthetetlen ikon szerepével és kellett megmutatnia azt, akit tán már maga is elfelejtett. Erzsébetet, az embert. A harmadik évad a folyamatos küzdelemé: a királynő amint megenged magának némi érzelmet, visszakézből kap pofont – amikor bevallja önmagának és legjobb barátjának, hogy legszívesebben hagyná a csudába az egészet és lovakat tenyésztene, készülő puccsról kap hívást; amikor nagyobb szerepet adna feladat híján vergődő húgának, férje józanítja ki Margit viselt dolgairól; amikor morzsányi bizalmat adna a palota egy dolgozójának, kiderül róla, hogy szovjet kém.

De nem csak a királynő küzd: Fülöp (új Fülöpünk Tobias Menzies, aki remek, komoly mélységet ad a középkorú herceg vívódásának, mégis elmarad Matt Smith mögött) a Holdra szállás közepette szembesül saját feleslegességével és azzal, nem ért el semmi jelentőset az életében – hogy aztán tragikus sorsú anyja halála és néhány kiégett pap billentse helyre. Margit válik, s fiatal fiúkákkal vigasztalódik. Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja, India utolsó alkirálya (a pillanat, amikor az egyébként remek szereplőgárdában megjelenik Charles Dance, és egy arcrándulással elhomályosít mindenkit…) annyira nem tud mit kezdeni nyugdíjas éveivel, miután leváltják a Brit Királyi Hadsereg éléről, hogy belekeveredik egy meggondolatlan puccskísérletbe. Károly herceg, a trónörökös Walesi herceggé történő beiktatása előtt kénytelen hónapokat tölteni egy monarchiaellenes, a Koronát gyűlölő walesi egyetemi tanár szárnyai alatt – mindeközben az egykori VIII. Edward a Korona szemében káros befolyást gyakorol a trónörökösre. Mindaz a stabilitás, amelyért Erzsébet annyi mindent feláldozott, alapjaiban látszik megrendülni.

S közben a monarchia intézményét egyre több kritika éri. A sorozat bátran teszi nevetségessé az intézmény működtetőit, akik olyannyira feloldódtak már a szerepben, hogy teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Fülöp herceg imázsfilmet forgat a BBC-vel a Buckingham Palotában, hogy megmutassa az alattvalóknak, milyen kemény munkát végeznek a királyi család tagjai, s igazolja a megigényelt apanázs-növelést. Margit fél Amerikát végigpartizza az adófizetők pénzén, miközben országszerte nő az elégedetlenség. A hatvanas-hetvenes évek társadalmi forrongásai közepette egyre nyilvánvalóbbá válik: egy drága és kiüresedett intézmény fenntartása már több indulatot szül, mint amit kezelni lehet egy postai bélyegre nyomott ikonikus profillal. A Koronának meg kell találnia a helyét az új idők új elvárásai közepette.

Ezt ismeri fel idejekorán Károly herceg, aki huszonévesen kijelenti: az intézmény változhat, nem a Korona kell maga alá gyűrje viselőjét, hanem a viselőnek kell formálnia a Koronát. A sorozat remekül játszik rá a pikantériára, hogy Károlyt, aki már húszévesen úgy határozta meg magát, mint valakit, akinek az a rendeltetése, hogy várjon a Koronára, és amíg vár, ne legyen semmi, még jóval hetven felett sem koronázták meg (s ki tudja, valaha meg fogják-e…). S ha már elérkeztünk Erzsébet immáron felnőtt gyermekeihez: a készítők bátorságának legújabb bizonyítéka, hogy a szokott narratívától jócskán eltérően mutatják be Károly kapcsolatát Kamillával – nem elhazudva azt, milyen szerepe volt Lord Mountbattennek és az anyakirálynőnek abban, hogy elszakítsák őket egymástól és hogyan alapoztak meg annak az évtizedes szappanoperának, amit később ízekre szedhetett a bulvársajtó. Okos és árnyalt az ábrázolás – ezek után már tényleg csak arra vagyok kíváncsi, be merik-e vállalni, hogy kicsit legalább megkapirgálják Diana nimbuszát a folytatásban.

Mert efelé megyünk: jön a nyolcvanas évek, a negyedik évadban egy fiatal grófkisasszonnyal, akit királynénak szánnak, Margaret Thatcherrel, politikai viharokkal. Hogy meddig jutunk el, nem tudni – öt évadot szabott ki nekünk a Netflix, várhatóan a kétezres évek legújabb botrányai már nem férnek bele, én ráérzésre azt jósolnám, tényleg valahol az ezredforduló, Diana halála és a monarchia emberközelibbé válása körül fogják abbahagyni. Mondjuk én nézném, bármeddig tartana.

Zadie Smith: Fehér fogak

„Micsoda békességes lét! Micsoda öröm lehet az életük! Benyitnak egy ajtón, és nincs mögötte más, mint egy fürdőszoba vagy egy nappali. Csupa semleges hely. Nem pedig ezeknek a jelenidejű szobáknak és múlt idejű szobáknak a végtelen útvesztője, hogy ki mit mondott bennük, és tele az egész cuzammen kinek-kinek a történelmi kulájával. Nem azon filóznak folyton, hogy értelmet pofozzanak a régi hibákba. Nem hallgatják örökösen a régi szart. Nem adnak elő bűntudati szavalókórust a tömegközlekedési eszközökön. Tényleg léteznek ilyen emberek. Én mondom. Életük legnagyobb megrázkódtatása, hogy kicseréljék-e a tapétát. Számlafizetés. Kerítésjavítás. Nem érdekli őket, mit művelnek a srácaik, amíg nagyjából egészségesek. Boldogok. És nem világháborúznak minden kibaszott napon azon, hogy kicsodák, és kiknek kellene lenniük, hogy kik voltak és kik lesznek. Tessék, kérdezzétek meg tőlük! Majd ők megmondják. Nincs mecset. Esetleg egy kis templom. Bűn alig. Sok-sok megbocsátás. Nincs flúg. Nincs bolondóra. Nincsenek csontvázak a szekrényben. Nincsenek dédnagyapák. Itt és most húsz fontot teszek rá, hogy a jelenlévők közül Szamad az egyetlen, aki tudja a dédnagyapja combkörméretét! És tudjátok, hogy ők miért nem tudják? Mert nem érdekes! Nekik ez múlt! Így szokás más családoknál. Nem siratják magukat. Nem rohangásznak, mint pók a falon, azon élvezkedve, igen, élvezkedve, hogy mennyire fogyatékosak! Nem azzal töltik az időt, hogy megpróbálják kitalálni, mivel gubancolhatnák össze még jobban az életüket. Ők csak élnek…”

Zadie Smith két utolsó regénye, az NW és a Swing Time után az elsőként - eredetileg az ezredfordulón - megjelent Fehér fogak egészen meglepő élmény volt. Ahhoz képest, hogy újabb regényei mennyire könnyedek, posztmodern játékaik ellenére is egészen könnyen olvasható, laza szövésű darabok, ezen az elsőn néha olyan nehéz átgázolni, mint egy mocsáron – csak húzza, húzza le a lábunkat, legszívesebben hagynánk a fenébe az egészet, mielőtt teljesen belesüllyedünk, aztán persze vonszoljuk magunkat tovább, és a végére megéri, naná, hogy megéri, de azért ott van a kisördög: lehetett volna ezt ennél sokkal kevésbé sűrűre, benne volt vagy négy könyv alapanyaga, minek kellett ennyire eltúlozni? Pláne annak fényében, hogy témáiban sosem tudott elszakadni a „gyökerektől”: Willesden bevándorlóktól tarkálló utcái, az egykori gyarmatbirodalmak legkülönbözőbb nációinak együttélésre tett kísérletei és azok ismétlődő ellehetetlenülései, az identitáskeresés, a múlttal való szembenézés és a múlt erőszakos magunk mögött hagyásának igénye, idegengyűlölet, hagyomány és haladás ütköztetése, új életutak, új választási lehetőségek, új technológiák és azok beemelése a múltban ragadt életekbe – ezek minden könyvében jelen vannak. Tipikus első könyv a Fehér fogak: szerzője mindent, de mindent bele akart írni, ami foglalkoztatta – tán ő sem számított rá akkor még, hogy képtelen lesz „kiírni” magából a múltat, és további regényeiben is ezt fogja boncolgatni.

Mindettől eltekintve a Fehér fogak remek könyv. Két, a végtelenségig össze nem illő barát meséje, akiket a háború poklában sodor egymás mellé a vakvéletlen, hogy aztán sose szabaduljanak egymástól és feleségek, gyermekek, anyósok, ideológiák, szélsőségek, rossz döntések, tudományos áttörések gubancolják össze az őket összekötő szálakat. A külvárosi angol kisember már-már karikaturisztikus iskolapéldája, Archie és a bengáli hős leszármazottja, Szamad egy lerobbant angol tankban bekkeli ki a háború végét, valami isten háta mögötti balkáni falu határában, ahol, hogy-hogy nem, a helyiek elfelejtenek szólni nekik, hogy az egész hajcihőnek vége. Hősi tettek nélkül, az új generációk szemében már inkább ciki háborús emlékekkel vánszorognak el a hetvenes évekig, amikor mindketten friss házasként és újdonsült apaként kezdhetnének új életet. De vajon mifélét?

Szamad, aki egész életében bánja, hogy maga mögött hagyta a hazáját és egy idegen földért harcolt, akinek legnagyobb vágya, hogy ikerfiai közül legalább az egyiket hazaküldhesse, hogy hithű muzulmánként nevelkedhessen ősei földjén. Archie, akit sosem érdekelt saját származása (hisz ő csak egy Jones, átlagosabb brit nem is lehetne), amíg el nem vette a félig jamaikai Clarát és vele hozományként a jamaikai-angol identitással való háborúzást. A környezet Willesden, Északnyugat-London, ahol a londoni bevándorlók nagy része él: muzulmánok, kínaiak, karibiak, írek, elszegényedett angolok. Ahol a hagyományos keresztény (s pogány természeti) ünnepek mellé a legkülönbözőbb vallások ünnepeit is felvették az iskolai naptárba. Ahol aki nem a többségi társadalom kirekesztési kísérleteivel vív éppen, azt egy másik bevándorló náció képviselői akarják tönkre tenni. Sűrű, zavaros közeg ez, ahol a sorsközösség és az egymás iránt érzett gyűlölet és féltékenység alkot robbanásveszélyes elegyet.

Ebbe a közegbe nő bele Archie lánya, Irie és Szamad fia, Millat. Egy iskolai kihágásnak köszönhetően mindketten a középosztálybeli „kirakatliberális” Chalfen család védőszárnyai alá kerülnek és belebonyolódnak a családfő, Marcus Chalfen tudományos munkájába. Chalfenék nem csupán tanítják és munkával látják el a két elveszett fiatalt, de ha kell, pszichológust fizetnek, ha kell, szállást adnak, összebarátkoznának a családokkal, esetlenül tennének jóvá jóvátehetetlen múltbeli vétkeket, és hazahozatnának elveszett testvért a száműzetésből. Segítenének, mégis a legrosszabb gyarmatosító reflexekkel veszik kézbe a „segítségre szorulók” életének rendbetételét. Ezzel persze csak katalizálva az eseményeket, melyek megállíthatatlanul rohannak a szélsőségek felé. Ugyanazt látjuk a Jones - Ikbal - Chalfen családok faramuci dinamikájában, amit makrotársadalmi szinten: amíg képtelenek vagyunk a bevándorlókat, elnyomottakat, hátrányos helyzetűeket valóban partnerként kezelni, és a legtöbb, amit teszünk, hogy elnyomás helyett pátyolgatással és látszatnagylelkűséggel próbáljuk elkendőzni egykori vétkeinket, addig közeledés helyett csak a radikalizálódás felé toljuk mindkét oldalt.

Ami különösen akkor veszélyes, ha az egyik sarkon ott ólálkodik az iszlám szélsőség, mely alig várja, hogy keblére öleljen egy, a globalizációból kiábrándult eltévelyedett fiatalembert; a másikon a jamaikai nagymama és az ő szektája, akik alig várják, hogy megtérítsék az unokát és együtt várják a világvégét; a harmadikon meg radikális állatvédők, akik bárkit szívesen fogadnak, aki Marcus hajmeresztő biológiai kísérletei ellen tüntetne, hát még a bűnös tudós családtagját. Egyszerre küzd itt minden szereplő múlttal, identitással, barátságokkal, szerelmekkel, izmusokkal, tudománnyal és hitekkel. Ami természetszerűen vezet a drámai végkifejlethez, a valódi robbanáshoz, ahol lehull a lepel egy régi titokról, egy barátság megerősödik, egy lövés eldörren, és újabb apa nélküli gyermek jön a világra, akinek lesz még dolga a saját identitásával… Mert sosem változunk, futjuk ugyanazokat a köröket, bogozzuk tovább ugyanazokat a szálakat, és ha visszanézünk húsz év távlatából, látjuk jól: csak egyre gubancosabbak lettek. Változást várni hiábavaló, amíg nem tudunk megváltozni mi, emberek. Amíg múltban élünk, folyvást múltbeli sérelmeket torolnánk, az se érdekel, kin, csak valakibe belerúghassunk. Hátha azzal egy fikarcnyit visszaszerzünk egykor elvesztett méltóságunkból. Nem fogunk.

Sűrű, sok és a végkifejletben már-már nevetséges túlzásokba esik – mégis remek regény. Mert nagyjából mindent elmond bevándorlásról, identitáskeresésről, múlttal való együttélésről és a jövő kiszámíthatatlanságáról, amit el lehet. Zadie Smith nagyon tud írni – mondjuk most már kíváncsi lennék, tud-e másról is írni. Remélem, egyszer kiderül.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Kis érdekesség a végére: tavaly egy koncert hatására új zenei kedvencet avattam, erről írtam már az évösszegzőben is – a norvég Beady Belle zenekar egyik száma alatt teljesen véletlenül figyeltem fel Zadie Smith fotójára, és kis utánaolvasással kiderült, hogy egy egész albumot (Cricklewood Broadway – egy északnyugat-londoni utcáról kapta a címét) szenteltek e regénynek. Több dalszöveg idéz szó szerint a regényből („Every Moment”, „My Name on the World”), az egyik szám pedig egy fontos mellékszereplőről kapta címét („Poppy Burt-Jones”). Hangulatában ez a jazzes minimál groove nekem nem illik a regényhez, ettől függetlenül nagyon bírom, ha így összeérnek a szálak és kiderül, hogy számomra fontos alkotók reflektáltak egymásra.

Arundhati Roy: Az apró dolgok istene

„Két szereplő, akik egy homályos darabba kerültek, amelyben nyoma sincs se cselekménynek, se szövegnek. Botladoznak a szerepükben, valaki más bánatát dédelgetik. Valaki más fájdalmát érzik.

Valahogy képtelenek más darabot játszani. Vagy valami olcsó ördögűzést vásárolni egy nagyméltóságú tanácsadótól, aki leültetné őket, és többek között ezt mondaná:

- Nem ti vagytok a Vétkesek. Ellenetek Vétkeztek. Ti csak gyerekek voltatok. Nem volt hatalmatok. Ti az áldozatok vagytok, nem az elkövetők.

Segített volna, ha át tudják lépni ezt a vonalat. Ha csak átmenetileg, de viselhetnék az áldozatok tragikus kámzsáját. Akkor arcot adhatnának neki, és felidézhetnék a dühöt azzal szemben, ami történt. Vagy jóvátételt kérhetnének. És végül talán elűzhetnék az emlékeket, amelyek kísértik őket.”

Jó tíz évvel ezelőtt végigsöpört az akkoriban fénykorukat élő könyves blogokon Arundhati Roy fülledt, érzéki, a „mesés kelet” mágikus realizmusba oltott, eltagadott borzalmaival kecsegtető regénye. Akkoriban nagyon szerettem volna olvasni és ma azt kell mondjam, akkoriban kellett volna olvasnom. Akkor tán még fogékonyabb lettem volna erre az erőltetett bujaságra, a gyermeki szemszög esetlen varázsosságára, a sorok közül sajnos túlságosan is kikandikáló szándékra, mely szerint szerzője itt márpedig le akarja rántani a leplet a keleti romantika és az áradó bujaság, a bódító virágillat és a bollywoodi musicalek mögött rejtőző, tradícióba csomagolt rettenetről. Úgy mint kasztrendszer, nyomor, előre elrendezett házasságok, nyugat és kelet konfliktusa, elveszett gyermekek, visszaszármaztatott gyermekek, vissza-visszaszármaztatott gyermekek, szakszervezeti tömörülések és kizsákmányoló földesurak, akik évszázados hagyományokba és vallási előírásokba burkolva veszik semmibe munkásaikat, hallgatólagosan jóváhagyott rendőri brutalitás, gyermekek elleni erőszak és menekülés változatos fantáziavilágokba.

Működik, persze hogy működik. Mert Arundhati Roy okos, néhol túlságosan is okos. Az általam nagyra becsült Entropic blogger kolléga „kimódolt kuszaságként” jellemezte Roy írásmódját, és ennél keresve sem találnék jobb kifejezést: minden során látszik, hogy ezen a látszólag kuszán, szabálytalanul, öntörvényűen indázó vadregényes kerten bizony kertészek sokasága dolgozott éjt nappallá téve, hogy úgy nézzen ki, mintha… (ordas képzavar, érzem én, de annyira illik a könyvhöz…). Szóval kuszaság és kimódoltság. Egy ikerpár, akik egészen kicsi koruktól igen-igen terhelt gyermekkort élnek – egy anyával, aki válása után visszaköltözött a családi házba, botrányt zúdítva ezzel családja fejére; egy Angliába származott unokatestvérrel, kinek látogatása Életük Nagy Eseménye lehetne (s az is lesz, csak másképp…); állandó összehasonlítások közepette, melyből kizárólag ők (a szégyentelen anya gyermekei) jöhetnek ki rosszul; ikerként kétfelé hasított Egyként; álomvilágban, hol Elvisként, hol hercegkisasszonyként, álomvilágban, ahol bármi megkaphatja a maga önmagán túlmutató Jelentőségét, ahol bármi lehet nagybetűs Valami. És ahol egy, csak egy Hős van, aki Eszta és Ráhel kicsiny világának keretet és értelmet ad: Veluta.

Veluta, az érinthetetlen ezermester, akit az „új idők szavára” hallgatva a család taníttatott, aki nélkül nem működne birtok, gyár, aki titkos Paradicsomot hív életre a folyó túloldalán – ám ami a gyerekeknek csupán titkos, az másnak tiltott, és ami tiltott, az egyszer úgyis magához húz valakit, s e húzásból a tragédiák megállíthatatlan láncolata eredhet. Egy gyermeket elragad a folyó, egy titkolt viszonyra fény derül, egy család kiveti magából a szégyent, egy ikerpár elválaszttatik. Ami addig Egy volt, darabokra hullik. Az álomvilág jóvátehetetlenül leomlik, s lesz, akit magába zár. A fiú, aki félelmében halálos ítéletet mondott, sosem lesz képes szembenézni a valósággal. A lány, aki maga mögött hagyott gyermekkort, meséket, folyókat, borzalmakat, s új életet próbált kezdeni a világ másik végén, csak akkor lehet újra önmaga, ha visszatér, s újabb titokkal pecsételi le Álomvilág feltépett kapuját. Egy történet, melynek jó vége nem lehet. Titkok, titkok, titkok mindenütt. S a háttérben a felnőttvilág mocska.

Működik, akár idegesít a gyermeki szemszög és a random nagybetűvel írt Fontos Dolgok halmozása, akár nem. Akár olvastam már ennél minimum ezerszer okosabb, érzékenyebb, igazabb regényt India borzalmairól (A Fine Balance – hogy csak egyet említsünk), akár nem. Működik, akár kiszámítható, akár nem. Akár látom a szándékot, akár nem. S leginkább azért, ami a buja felszín és az ikerpár meséje alatt könnyen elbújik: a Veluta sorsáról döntők ocsmány játszmái miatt. Mert itt a gyermeki tragédiába bele van rejtve egy sokkal nagyobb szabású, ősibb tragédia, a kasztrendszer és annak felszámolhatatlansága; ám ebbe is bele van rejtve egy, a huszadik századon végigívelő, és még az ősi vallási hiedelmeket és tabukat is megrendítő mozgalom, a kommunizmus mesterkedése; s még ebbe is bele van rejtve mind közül a legocsmányabb: a mindenkori kisember, a feltörekvő politikus, a saját pecsenyéjét sütögető funkcionárius oly nagyon emberi manipulációja. Aki kimondja a valódi halálos ítéletet, megvezetve rendőrt, kihasználva tradicionális dühöt, csak azért, hogy aztán zászlóra tűzhesse az érinthetetlen kommunista mártírt.

Az igazi tragédia az, hogy abban a pillanatban, amikor a gyermekkor lábujjhegyen elosont, Eszta és Ráhel mindebből semmit sem értett. És később sem volt senki, aki megérttette volna velük. Két kisgyermek, akik élethosszig hurcolnak egy terhet, melyet politikai helyezkedés és vallási tradíciók pakoltak rájuk. Értelmetlenül tönkretett életek. Ez fáj igazán – és ez emeli ki Arundhati Roy könyvét abból a középszerből, amibe a felszínen lebegő, bujaságba és fullasztó virágillatba csomagolt, kaszthatárokat áthágó tiltott szerelem bizony belelöki. Kár, hogy mindenáron szerelmi történet kellett legyen – sokkal több is lehetett volna.

Kiadó: Helikon

Fordító: Greskovits Endre

Simon Stålenhag: Mesék a Hurokból

Szeretettel őrizgetem Simon Stålenhag Elektronikus államát a polcomon, várja az idejét, mert lapozgatni fogom még, sokszor, agyhalott koraestéken, az biztos. És nagy várakozással vettem a kezembe a Mesék a hurokból kötetét - talán túl naggyal is. Amiből aztán a vele eltöltött órák szelíden kineveltek. Mert ez a könyv azért másik liga - nem mondanám zseniálisnak, csak szeretni valónak; nincs kiteljesítő koherencia a két kötet közt például, azaz a félelem magára hagyott látomása (a mi alternatív jelenünk, vagy közeljövőnk) azért számos helyen lerúgja magáról ezt a bájos, alternatív közelmúltat. Valahol inkább illusztrációk a szövegek a szokott módon ütős, a festő-szerző nívóját megalapozó képekhez, nincs meg az a félelmetesen erős kettősből fonódó egység, ahogy a magyarul előbb kiadott, de későbbi munkában kép és szöveg kétségtelen egyenrangúsággal mesél. Persze ez egy széttartóbb, legendákat összemarkoló, gyermekszájba meséket adó kötet - nincs története, amely (minden sablonos, sokszor mesélt, elhasznált mivolta ellenére) egyetlen, de számos módon megérthető folyamattá feszítse. A Hurok dinamikájából következő játékok a jövőt múlttá jelenítő gépek romlásának romantikájától az időhurokig, testcseréig, teleportálás víziójáig feszített epizódokban nem állnak össze egyetlen, felejthetetlen teljességgé.

De nem is arról mesélnek elsősorban. Emlékezetről, nosztalgiáról és gyerekkorról, egy nagyon sajátos, direkt megtört (vázlatokkal, a festmények születésének feltáró gesztusaival megtört), vállaltan epizodikus szerkezetben. Amiben benne van az egymásnak legendát mesélő gyerekek nagyobbat mondásának kényszere, hogy mindig nagyobbat, érdekesebbet kell mondani az élményből, mint amit elmesélt a másik. Ez a könyv a fantázia és az emlékek keveredésének szelíd bibliája, azt a képzelőerőt dicsőíti, ami szörnyekkel népesíti az ágy alját, a szekrényt más-világra nyíló kapuvá - de ezúttal egy alternatív valóság titokzatos létesítményét használva a fantázia-utazás illusztrációjaképp. A föld alá épített titok, a Hurok, a Riksenergi által épített projekt gigásza a rajzokon nem jelenik meg - csak a felette, a felszínen elszórt gépi romok, és a működését kísérő legendák. Legendák, amelyek leginkább arról mesélnek, hogy milyen volt a gyermekkor egy ilyen egykor dicsőséges, mára összeomlott indusztriális környezetben. Ezt amúgy dunaújvárosi gyermekkorom folyományaképp kéjes élvezettel olvastam - az olvasztómű és a komplex gyár-gigász hulladékában egykor bóklászó gyerek rácsodálkozásai köszöntek vissza a képzelet múltjának jegyében megörökített lapokról...

A gyerekszáj, ahogy a titokról mesél. A Titokról, amibe a nagybácsi furcsa házából alagút nyílik, ami megbolondította az időt és korunkba hívta a dinoszauruszok kósza példányait, ami dinoszaurusz-szerű karbantartó robotok roncsait és a Fontos Létesítmény életfontosságú szerkezeteinek romjait hagyta maga után a menetrendszerűen következő gazdasági összeomlás után, amelyek aztán teljesen hihetetlen, de egymásnak komoly izgalomfaktorral elmesélhető kalandokba rántják a beléjük kíváncsiskodást. Itt szinte minden kalandot úgy mesélnek - maga a fiktív (alternatív múltba tükrözött) emlékező író-alternatíva ezeket meséli nekünk tovább szavakkal és (tényleg sokat böngészhető) képekkel. Gyerekszáj-történetek - nincs bennük a valóságunkban elmesélt kölyök-kalandokban lelhetőnél több koherencia. Mondjuk, kevesebb se. Azt hiszem, Simon Stålenhag legnagyobb erénye ez az arányérzék, amit számos gyerekszájat hivatásszerűen használó felnőtt író megirigyelhetne.

Mert amúgy a festő-író komoly arányérzékkel és érzékenységgel vert ember - a romlás képeiben, az egykor volt indusztriális dicsőség megidézésében nagyon sok valódi ízt is megéreztet. Hogy a katonai alkalmazások civil körülmények között általában használhatatlanok - lassúak és túl sokat esznek. Hogy a beáldozott táj, ha magára hagyják, beheged, de a szennyezettsége csak tízezer évek alatt tűnik el. Hogy a nyomot hagyásunk a gondoltnál mindig mélyebben taposódik a tőlünk nyögő talajba. Hogy a vágyaink ipari hulladék nyomjelzői olykor tényleg átölelnek bennünket és imitálják az egykori program által meghatározott mozdulatokat - akkor is, amikor már gép és program rég a funkcióját vesztette. És hogy a gyermekkor nyomot hagyásai is ilyenek - hiába hagyjuk magára a bennünk didergő gyereket, mélyebben nyomódott belénk, mint a lépegető gépek talpszerkezete a felázott talajba, valahol az egykori mesék máig rezonálnak bennünk, akkor is, ha mi meséltük őket, mély átéléssel, s tudva közben, hogy hazugságot. Ez a gyermekkor hazugság-költészetének igazsága - és ezt valami tüneményes módon tiszteli meg a szerző. Ez a könyv nem zseniális, csak jó. Mást és máshogyan nyit meg, mint az Elektronikus állam - de az ajtót ugyanúgy szélesre tárja. Lépj be rajta. Hagyd belépni rajta a benned nosztalgiába göngyölt gyereket.