„Két
szereplő, akik egy homályos darabba kerültek, amelyben nyoma sincs se
cselekménynek, se szövegnek. Botladoznak a szerepükben, valaki más bánatát
dédelgetik. Valaki más fájdalmát érzik.
Valahogy
képtelenek más darabot játszani. Vagy valami olcsó ördögűzést vásárolni egy
nagyméltóságú tanácsadótól, aki leültetné őket, és többek között ezt mondaná:
- Nem
ti vagytok a Vétkesek. Ellenetek Vétkeztek. Ti csak gyerekek voltatok. Nem volt
hatalmatok. Ti az áldozatok vagytok, nem az elkövetők.
Segített
volna, ha át tudják lépni ezt a vonalat. Ha csak átmenetileg, de viselhetnék az
áldozatok tragikus kámzsáját. Akkor arcot adhatnának neki, és felidézhetnék a
dühöt azzal szemben, ami történt. Vagy jóvátételt kérhetnének. És végül talán
elűzhetnék az emlékeket, amelyek kísértik őket.”
Jó tíz évvel ezelőtt végigsöpört az
akkoriban fénykorukat élő könyves blogokon Arundhati Roy fülledt, érzéki, a „mesés kelet” mágikus realizmusba oltott, eltagadott
borzalmaival kecsegtető regénye. Akkoriban nagyon szerettem volna olvasni és ma
azt kell mondjam, akkoriban kellett volna olvasnom. Akkor tán még fogékonyabb
lettem volna erre az erőltetett bujaságra, a gyermeki szemszög esetlen
varázsosságára, a sorok közül sajnos túlságosan is kikandikáló szándékra, mely
szerint szerzője itt márpedig le akarja rántani a leplet a keleti romantika és
az áradó bujaság, a bódító virágillat és a bollywoodi musicalek mögött rejtőző,
tradícióba csomagolt rettenetről. Úgy mint kasztrendszer, nyomor, előre
elrendezett házasságok, nyugat és kelet konfliktusa, elveszett gyermekek,
visszaszármaztatott gyermekek, vissza-visszaszármaztatott gyermekek,
szakszervezeti tömörülések és kizsákmányoló földesurak, akik évszázados
hagyományokba és vallási előírásokba burkolva veszik semmibe munkásaikat,
hallgatólagosan jóváhagyott rendőri brutalitás, gyermekek elleni erőszak és
menekülés változatos fantáziavilágokba.
Működik, persze hogy működik. Mert
Arundhati Roy okos, néhol túlságosan is okos. Az általam nagyra becsült Entropic
blogger kolléga „kimódolt kuszaságként” jellemezte Roy írásmódját, és ennél
keresve sem találnék jobb kifejezést: minden során látszik, hogy ezen a
látszólag kuszán, szabálytalanul, öntörvényűen indázó vadregényes kerten bizony
kertészek sokasága dolgozott éjt nappallá téve, hogy úgy nézzen ki, mintha…
(ordas képzavar, érzem én, de annyira illik a könyvhöz…). Szóval kuszaság és
kimódoltság. Egy ikerpár, akik egészen kicsi koruktól igen-igen terhelt
gyermekkort élnek – egy anyával, aki válása után visszaköltözött a családi
házba, botrányt zúdítva ezzel családja fejére; egy Angliába származott
unokatestvérrel, kinek látogatása Életük Nagy Eseménye lehetne (s az is lesz,
csak másképp…); állandó összehasonlítások közepette, melyből kizárólag ők (a
szégyentelen anya gyermekei) jöhetnek ki rosszul; ikerként kétfelé hasított
Egyként; álomvilágban, hol Elvisként, hol hercegkisasszonyként, álomvilágban,
ahol bármi megkaphatja a maga önmagán túlmutató Jelentőségét, ahol bármi lehet
nagybetűs Valami. És ahol egy, csak egy Hős van, aki Eszta és Ráhel kicsiny
világának keretet és értelmet ad: Veluta.
Veluta, az érinthetetlen ezermester, akit
az „új idők szavára” hallgatva a család taníttatott, aki nélkül nem működne
birtok, gyár, aki titkos Paradicsomot hív életre a folyó túloldalán – ám ami a
gyerekeknek csupán titkos, az másnak tiltott, és ami tiltott, az egyszer úgyis
magához húz valakit, s e húzásból a tragédiák megállíthatatlan láncolata
eredhet. Egy gyermeket elragad a folyó, egy titkolt viszonyra fény derül, egy
család kiveti magából a szégyent, egy ikerpár elválaszttatik. Ami addig Egy
volt, darabokra hullik. Az álomvilág jóvátehetetlenül leomlik, s lesz, akit
magába zár. A fiú, aki félelmében halálos ítéletet mondott, sosem lesz képes
szembenézni a valósággal. A lány, aki maga mögött hagyott gyermekkort, meséket,
folyókat, borzalmakat, s új életet próbált kezdeni a világ másik végén, csak
akkor lehet újra önmaga, ha visszatér, s újabb titokkal pecsételi le Álomvilág
feltépett kapuját. Egy történet, melynek jó vége nem lehet. Titkok, titkok,
titkok mindenütt. S a háttérben a felnőttvilág mocska.
Működik, akár idegesít a gyermeki szemszög
és a random nagybetűvel írt Fontos Dolgok halmozása, akár nem. Akár olvastam
már ennél minimum ezerszer okosabb, érzékenyebb, igazabb regényt India
borzalmairól (A Fine Balance – hogy csak egyet említsünk), akár nem. Működik,
akár kiszámítható, akár nem. Akár látom a szándékot, akár nem. S leginkább
azért, ami a buja felszín és az ikerpár meséje alatt könnyen elbújik: a Veluta
sorsáról döntők ocsmány játszmái miatt. Mert itt a gyermeki tragédiába bele van
rejtve egy sokkal nagyobb szabású, ősibb tragédia, a kasztrendszer és annak
felszámolhatatlansága; ám ebbe is bele van rejtve egy, a huszadik századon
végigívelő, és még az ősi vallási hiedelmeket és tabukat is megrendítő
mozgalom, a kommunizmus mesterkedése; s még ebbe is bele van rejtve mind közül
a legocsmányabb: a mindenkori kisember, a feltörekvő politikus, a saját
pecsenyéjét sütögető funkcionárius oly nagyon emberi manipulációja. Aki kimondja
a valódi halálos ítéletet, megvezetve rendőrt, kihasználva tradicionális dühöt,
csak azért, hogy aztán zászlóra tűzhesse az érinthetetlen kommunista mártírt.
Az igazi tragédia az, hogy abban a pillanatban,
amikor a gyermekkor lábujjhegyen elosont,
Eszta és Ráhel mindebből semmit sem értett. És később sem volt senki, aki
megérttette volna velük. Két kisgyermek, akik élethosszig hurcolnak egy terhet,
melyet politikai helyezkedés és vallási tradíciók pakoltak rájuk. Értelmetlenül
tönkretett életek. Ez fáj igazán – és ez emeli ki Arundhati Roy könyvét abból a
középszerből, amibe a felszínen lebegő, bujaságba és fullasztó virágillatba
csomagolt, kaszthatárokat áthágó tiltott szerelem bizony belelöki. Kár, hogy
mindenáron szerelmi történet kellett legyen – sokkal több is lehetett volna.
Kiadó: Helikon
Fordító: Greskovits Endre
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése