Bosszúállók - Végjáték - film

Hát itt van, láttuk a minket oly sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném, de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált, kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.

Először is vegyük sorra a szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.

Olvastam véleményt halványabb Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget: összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent (tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen, hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan, átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen például nagyon sok rétegben hiteles, ahogy a maradék hősök nagy nehezen újra a játékba vonják a szemtől szemben-vereség legkomolyabb sérültjét: Tony Starkot - az egyetlent amúgy, aki közülük tényleg továbblépett. Az a figura szemszögéből nézve is hiteles, és igen finoman van megmutatva nekünk a tolószékből való esetten szánalmas dührohamtól a felfedezendő, a megoldandó probléma bűvöletébe gátlás nélkül szédülő tudósig - az a jelenet Pepperrel külön ajándék erre az ívre. Úgy, hogy ez valójában gyönyörű feleslegesség az előkészületi fázisban - és szükséges lezárása a Polgárháború összes nyitva hagyott kérdésének.

Hiszen egy blockbusterben a komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is - ahogy a szituációt (nemcsak  a szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.

Nemrég láttam egy összefoglalót x jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást, rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java, mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek közt A számolás joga memóriamester csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való, idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél katonájából másoltak volna ki).

Szépen lett lekerekítve, na. Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van, pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák (hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).

Annak is mindjárt vége, és a Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni. Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége is lehet a világnak...

God Bless You, Mr. Lee!