Trónok harca – gondolatok a befejező évad kapcsán

Hát ez is véget ért… A tévésorozatok történelmének egy korszaka zárult le hétfőn hajnalban, erről sokan sokfélét fognak még írni – lehet kárhoztatni, meg lehet éljenezni, meg lehet észérvekkel védeni minden oldalról és támadni másikról, de akkor is tény: ez a nyolc év, amit a Trónok harca (nem, nem A tűz és jég dala… ez a könyvsorozat címe, és bár nem elegáns, a tévésorozat Trónok harca néven futott, amit ha már a szerződésükbe belefért, mi is tartsunk tiszteletben) diadalmenete fémjelzett, maradandó nyomot hagy a sorozatgyártáson. Elképesztő volt anno a bátorság, amivel belevágott az HBO ennek a baromi drága, erőszakban, vérben, vérfertőzésben, járkáló hullákban, sárkányokban gazdag történetnek az adaptálásába és valahol elképesztő az is, hogyan hagyták saját kardjába dőlni a szériát.

Mikor is hagytuk magunk mögött Martin regényeit? Valamikor az ötödik évad táján, azt hiszem. Azóta folyamatos vita tárgya, hogy vajon a két showrunner, David Benioff és D. B. Weiss meg tudja-e közelíteni a szerző színvonalát; ahogy az is, vajon Martin mennyit árult el a tervezett végkifejletből és mennyiben működött közre az immáron könyvpótléknak tekinthető évadok írásában? A válasz évről évre, évadról évadra, részről részre változik. Sokáig tartotta magát a hivatalos verzió, miszerint a végkifejlet adott, csak az odáig vezető út nem lett a készítők orrára kötve. Ez megmagyarázta, miért kanyarították teljesen máshogy egyes szereplők szálait és miért hagytak ki más - a könyvben látszólag fontos - szereplőket. Biztos nem lesznek fontosak a végkifejletben… Martin karaktereinek kiherélése már kevésbé állt biztos lábakon, de egye fene, néhány mellékszereplőt beáldozhatunk a kreatív szabadság oltárán. Aztán elérkeztünk a hetedik évadhoz és egyre biztosabbá vált: ennek az egésznek már semmi köze Martinhoz. Legalábbis ahhoz a Martinhoz, aki az első három könyvet írta. Mert bár elvakult rajongók mindig voltak és lesznek, akiknek szemében alapvetés, hogy amit az író akár egy nyomorult koktélszalvétára lefirkant az mindig szentírás bármilyen adaptációhoz képest; sajnos be kell vallanunk, hogy a negyedik-ötödik kötet sem hozta a megszokott színvonalat, jócskán túlírt és itt-ott átgondolatlan darabok, amelyek után nyilván nem véletlen, hogy a szerző is zsákutcába került és nyolc éve képtelen folytatni a történetét. Mert ez egy zsákutca. Lehet szépíteni, lehet azzal magyarázni, hogy a sorozat fejlesztésére fókuszált, aztán előzményeket írt; lehet konspirálni, hogy már meg is írta, csak nem akarta kiadni amíg fut a sori; ki lehet találni még ezer mesét, de szerintem ha egy ekkora siker birtokában lévő író tudná mit akar akkor már megírta volna és kiadta volna. Gyakorlatilag úgyis tök mindegy, mit írt volna, lennének pár millióan akik szerint fényévekkel jobb mint a sorozat…

Már ha eddig megírta volna. Most, a sorozat végével (még ha ez a vég felemás is) kezdem úgy gondolni, hogy Martin biza saját csapdájába esett. Mert most már nem írhat olyat, amivel igazán jól jönne ki ebből. Írhat jót persze – s még mindig igaz: lesznek pár millióan akik szerint bármi amit ír, fényévekkel jobb mint a sorozat. De! Épp a sorozat mindenáron való felülírásnak követelménye fosztja meg attól a kreatív szabadságtól, ami a nagy művekhez szükséges. Mert van egy végkifejletünk. Amihez el kell érni, ugyebár, ha nem akarja szembeköpni az eddigi kijelentéseit. Bárhogy jut el oda, le kell nyesnie egy halom szálat, amit ő maga írt meg, meg kell erőszakolnia itt-ott a saját történetét ahhoz, hogy oda futtassa a szereplőket, ahova eljutottunk. Nem hiszem hogy van olyan jó író (mármint nem hogy Martin olyan jó író-e, hanem hogy egyáltalán létezik-e olyan író) aki ezt meg tudná tenni anélkül, hogy magára vonná a rajongók haragját. Vagy választhatja azt az utat, hogy mégis teljesen más befejezést ír – tán akkor járnánk legjobban. Ha hagyná külön életet élni a két műfajt. Óhatatlanul lennének, akik a tévésorozatot ismerik meg előbb (vagy kizárólag) – nekik ez lenne „A” Trónok harca. A többiek meg csak egy kisiklásnak tekinthetnék, egy „hogyan ne fejezzük be a történetet?” kísérletnek.

Érdekes a popkultúra működése, hisz ugyanezt a sémát látjuk megelevenedni épp idén egy másik csúcssorozat, A szolgálólány meséje kapcsán, azzal a különbséggel, hogy Atwood nem tervezett folytatást, és a sorozat újabb évadai után döntött úgy, megírja a saját verzióját – ismerve az eddigi munkásságát és a könyveken kívüli megnyilvánulásait, azt várom, ez egy gigantikus fricska lesz a sorozat készítőinek, egy csakazértis más irány. Bár nagyon más zsáner, és a rajongók is nagyon más alapállásból tekintenek a művekre, a kérdés ugyanaz: vajon a sorozatverzió „az igazi” pusztán mert az volt előbb, vagy a könyv, mert az származik az eredeti szerzőtől? Vagy végre meg kéne hagyni az olvasó/néző szabadságát, hogy eldöntse, neki melyik tetszik jobban, anélkül hogy bármelyiket kikiáltanánk alapvetésnek? Esetleg bevallhatjuk magunknak, hogy működik mindkettő és végre elfogadhatjuk, hogy egy történetnek nem csak egyféle vége lehet? De vajon el tudjuk-e fogadni? (A napokban egyébként maga Martin is azt írta a blogján, hogy hülyeség azt firtatni, melyik az „igazi” befejezés... ahogy fogalmazott, ő megírja, az olvasók elolvassák, aztán mindenki eldönti melyik tetszik jobban.)

És akkor beszéljünk kicsit erről a kurta-furcsa befejező évadról hosszan és SPOILERESEN a tovább után…

…ami nekem leginkább az egyensúlytalansága miatt marad emlékezetes. Egy hét évadon keresztül építgetett sorozatot egyszerűen nem szabad így befejezni. Ilyen összecsapottan, logikátlanul, ostobán. Persze mindent meg lehet magyarázni, mindenre lehet előzetes jelmorzsákat keresni a megelőző mintegy hetvenórányi mozgóképen, akár vállat is lehet rántani, látva hét évadnyi karakterfejlődés sutba dobását egy pillanat alatt, hogy hát evvan, emberek vagyunk, sose tanulunk… De nem elegáns. Valaha a karakterekért szerettem meg ezt a sorozatot – akiket most módszeresen kiheréltek. Az első négy évadban imádtam az intrikákat, a politikai sakkjátszmát, azt hogy minden kimondott és elhallgatott szónak súlya volt – a végére se intrika, se politika, se súly nem maradt. A legnagyobb játékosokat nevetséges módon nyírták ki, a legokosabb ember Westeroson elvakult naiv szerelmesként viselkedett, a kiegyensúlyozott játszma helyét felváltotta egy iszonyatos túlerővel rendelkező őrült. Ám legyen.

Építsünk fel egy mitikus gonosz erőt, aki hét évadon keresztül fenyegeti az egész világot, aki holtakból épít sereget maga köré, aki el akar pusztítani minden életet a földön – aztán végezzünk vele egy rész alatt, egy borzalmasan irritáló, élvezhetetlenül fényképezett, butaságoktól hemzsegő csatában. Kész, ennyi volt. A köré rajzolt mítosz megy a csudába, a fényhozóról szóló jóslat mintha el se hangzott volna, a csatát megnyertük, lapozzunk. Adjunk a legtenyérbemászóbbként induló karakternek gyönyörűen - tényleg gyönyörűen - felépített fejlődéstörténetet, járassuk meg vele a poklot ezerszer, hogy aztán visszamenjen oda, ahonnan elindult, ahhoz, akit hét évad után végre egyszer, egyetlenegyszer elhagyott. És haljon meg vele. Tegyük nevetségessé a bábjátékost, aki az első rész óta mozgatta a szálakat azzal, hogy térden állva könyörög az életéért a nőnek, akiből ő nevelt királynőt. Üssük agyon egy kővel a leggonoszabb emberi teremtményt, akit évadokon át utáltunk és akit minden második szereplő meg akart ölni, joggal.

Túl sokszor éreztem azt az utolsó két évad során, hogy ez már nem az a Trónok harca. Ez egy tucat hollywoodi gagyi. Aztán amikor megcsillant valami a régi Trónok harcából, nagyon tudtam örülni. Az első két részt például, minden időhúzása ellenére, imádtam. Igen, így kell felvezetni a világ sorsát eldöntő nagy csatát – össze kell terelni a soksok éve szétszakadt hősöket, meg kell adni mindenkinek a maga nagy pillanatát, el kell varrni a szálakat, be kell záruljanak a körök. Minden találkozás, minden beszélgetés, minden pillantás úgy utalt vissza az előző évadokra, ahogy azt vártuk. Csak épp egy hat részes záró évad két részét pazarolták erre, miközben még le kellett győzni holtakat, Cersei-t, aztán eldönteni, ki ül arra a nyomorult trónra. Négy rész alatt. Négy rész alatt kivégeztük az Éjkirályt, felégettük Királyvárat, elűztünk egy őrült királynőt, hogy a helyébe tegyünk egy még őrültebbet, akit aztán gyorsan kinyírtunk, de akkor már nagyon kellett sietni, ezért a karakterek igazi drámáját meghagytuk Martinnak, hátha mégis megírja, hátha ő tudja majd, hogyan, hátha akkor nem leszünk rászorítva Kit Harrington meg Emilia Clarke gyenge színészi képességeire… Tényleg végig ezt éreztem az utolsó két rész alatt: csak tudjuk már le. Így lett a lányból, aki az első évad végén belépett a tűzbe és kijött három sárkánnyal, akinek hét évadon keresztül követtük az útját és akinek a fél világ drukkolt, kettő (kettő!) rész alatt tomboló tömeggyilkos. Így választottak királyt Westeros urai öt perc alatt (a negyedik évadban Tyrion tárgyalása nagyjából három teljes részt tett ki – úgy, hogy egy perce sem volt unalmas!). Így NEM kaptunk magyarázatot arra, mi a fészkes fenét csinált a Háromszemű holló az utolsó két évad során, azon kívül, hogy meredt a semmibe és várta, hogy valaki koronát biggyesszen a fejére. A legnagyobb mágikus hatalom Westeroson. Aki csak vár.

Ami a végkifejletet illeti: ezer szinten logikus és a Stark-rajongó énemet persze kielégíti, csak az odavezető utat felednénk… Tyrion monológja, amivel megválasztatja az „emberiség élő emlékezetét” királynak (a fiút, akinek a megnyomorítása az egész háborút elindította), és felrajzolja egy új világrend lehetőségét, mesteri (Történetek. Nincs, ami nagyobb erővel bírna ezen a világon, mint egy jó történet). Ahogy az is, hogy az Éjkirály gyilkosának (aki nem, nem lehetett más, mint Arya, a lány, aki a halál jegyese, akit évadokon keresztül erre képeztek ki!) nincs maradása Westeroson, hisz soha nem lehet ő már az a lány, aki valaha elhagyta Derest egy stikában kapott karddal az oldalán. Imádtam, hogy Sansa, a hülye picsa karakter iskolapéldájaként induló Sansa Stark, aki végiszenvedett hat évadot a legundorítóbb szadisták játékszereként, aki Cersei és Kisujj mellett tanulta ki a politikai játszmázást, még a saját testvérével szemben is kiáll Észak függetlenségéért és királynő lesz (igazából az egyetlen gondosan felépített karakterfejlődés amit végig is vittek – ráadásul [nem tudok leszakadni a Stark-mániámról] hatalmas fricska a „nem hajlik, csak törik” fantasy-lovag kliséjét kimaxoló Ned Stark karakterének és rajta keresztül a hősi fantasy műfajának, hogy nem valamelyik hozzá hasonlóan hősies jövőre (hősies halálra) szánt fiacskája vitte tovább az örökségét, hanem az általa oly nagyon megvetett intrikusok példáját követő lánya...). És persze Jon… A tűz és a jég. A fiú, akinek származása hat éven át a legtöbb találgatás tárgya volt, aki miatt a becsület szobra Ned Stark eldobta azt, ami az életénél is fontosabb volt, aki visszajött a halálból, a trón jogos örököse – csak egy lufi volt. Ott végzi, ahonnan elindult. Ha van valaki, akiért Dany-nél is többet izgultunk, az Jon – éppúgy feleslegesen. Ha van rejtély, ami hat évadon keresztül lázban tartotta a nézőket, az Jon származása – teljesen feleslegesen (állítólag még a Weiss-Benioff páros „beugrója” is az volt Martinnál, amikor a jogokért pitiztek, hogy vajon tudják-e ki Jon édesanyja... de minek?). 

Végülis a trónok harca igazi ereje mindig a meglepetés volt. Az hogy szembement a várakozásokkal, hogy meg merte tenni, hogy az első évadban kinyírja a főszereplőt, hogy módszeresen évadokon keresztül mérte a csapásokat családokra a remény legkisebb jele nélkül – e tekintetben visszatértünk a gyökerekhez. A meglepetés megvan. Sem Jon, sem Dany, sem senki nem ül a Vastrónra. Hiába volt minden küzdelem, minden lerágott köröm, minden rajongói teória. E tekintetben nem lehet okunk panaszra. Csak hát a megvalósítás… Nézzétek újra az első évadokat. Ned Stark lefejezése, a sárkányok „kikeltése”, Tywin Lannister meggyilkolása, a Vörös Nász, Shireen megégetése sokadszor is ugyanakkora sokkot tud okozni. Ehhez képest a sorozat utolsó négy része egy délutáni matiné összetettségével bír. Kár érte. Igazán szeretném szívből szeretni, de ez megmarad az első négy évadnak. Azért lehet hogy egyszer ha sok szabadidőm lesz, újranézem. És hogy elolvasom-e a könyveket? Ha Martin valaha megírja, igen. De szerintem nem fogja. Inkább ír néhány előzménysorozatot az HBO-nak. Amiket végre minden várakozás nélkül nézhetünk majd.