Zachary Mason: Void Star

A nem is olyan távoli jövőben… A Föld már az emberiség ellen fordult, a tengerparti területeket elöntötte a víz, a valaha virágzó nagyvárosok romjain gigantikus, napról napra változó favelák épülnek, melyekben menekültek milliói élnek a civilizált világtól elzárva, reményvesztetten, saját törvényeik szerint. A gazdagok városait magánhadseregek őrzik, a kevés kiválasztottnak megadatott már az élethosszabbító kezelések luxusa, a munkát világszerte mesterséges intelligenciák végzik, a sci-fi már nem jövő, hanem jelen. Az egyetlen, ami még kihívás a szupergazdagok és a szuperintelligenciák számára, ugyanaz, ami évszázadok óta foglalkoztatja a különböző korok legkülönbözőbb tudósait: az örök élet.

Szépirodalmi eszközökkel megírt poszt-posztmodern cyberpunk: Zachary Mason regénye a kritikusok által leggyakrabban emlegetett William Gibson nyomdokaiban regél önmagát felfaló emberiségről, öntudatra ébredő mesterséges intelligenciákról, ember és gép összeegyeztethetetlenségéről, digitális öröklétünk veszélyeiről. Sok újat nem mond, ellenben remekül hasznosít újra – s teszi mindezt olyan szerethető stílussal és szórakoztató formában, hogy nem igazán lehet érte kárhoztatni. Mondjuk azért itt-ott megvághatta volna a cselekményt, mert a huszadik erőltetett fordulat olvastán már felmerült bennem, hogy ennyire nem bízik a saját maga teremtette világ erejében, hogy muszáj még egy plusz átverést beleírnia, vagy ennyire nem bízik az olvasója intelligenciájában?

Érdekes ez a három szálon induló (később sokszor három szálon folytatódó, közben össze-összegabalyodó) techno-thriller vonulat: mintha muszáj lenne egy elsőre követhetetlen akció-thrillert pakolni az MI-filozófia alá, különben nem lesz eladható (miért is?)… Irináé, a fejsérülése óta agyában mesterséges memória-implanttal élő MI-kommunikátoré a fő szál, mindenki más csak alájátszik, és hát Irina van olyan izgalmas, hogy mindenki más egy ponton feleslegesnek is tetszik. A nő, aki másodlagos memóriájának hála nem csupán mindenre emlékszik, de megbízói mesterséges intelligenciáival is el tud társalogni, olyan összeesküvés nyomára bukkan, ami nem csak saját életét, de szó szerint az emberiség lehetséges jövőjét sodorja veszélybe. Tipikus cyberpunk toposz – naná, hogy kap maga mellé segítőket is, Kern, a többre hivatott utcagyerek, és Thales, a rejtélyes, emlékeit vesztett implant-gazda személyében. Hozzájuk csatlakozik Akemi, a valós-is-meg-nem-is szépség, és kezdődhet a földrészeken átívelő hajsza – ki tudja, mi után. A világ legnagyravágyóbb milliárdosának lázadó MI-je után? Irina ellopott emlékei után? Kern életcélja után? Akemi elrablói után? Vagy éppen bele a világot megváltoztató MI sakkjátszmájába?

Néhány bosszantóan könnyen kitalálható fordulat és néhány feleslegesen túlcsavart másik közepette a regény észrevétlen ragad magával – a hangulatával. Zachary Mason igazi hangulatfestő: mindegy, hogy Irinával merülünk el egy gigászi MI hullámain (soha nem gyönyörködtettek a számítógépek, nem érzek különösebb szívdobogást a lehetséges mesterséges intelligánciák gondolatára, nem értek a hullámokhoz, hieroglifákhoz, fúgákhoz, de itt lenyűgözött az Irina által meglovagolt MI leírása, mely „nem is annyira személy, mint inkább időjárás”), Kernnel rejtőzünk a thaiföldi erdők világból kivonult ketrecharcosai között vagy a jövő jakuzák által uralt Japánjában próbálunk eltűnni szem elől, tapinthatóan ugrik le ránk a lapokról a megfestett világ.

Persze mit sem érne az egész, ha a közepén nem lenne ott az ember. Irina, aki elvész az MI hullámain, de megtalálja a kiutat, Kern, akit egy laptopba rejtett játék nevelt ki a favela poklából, hogy aztán egy ősi hagyományban leljen életcélt, Thales, aki tán csak a halálon túl érti meg végre az életet. És emberségünk határai. Hisz ha a mesterséges intelligenciával való kacérkodás, az örök élet, a végeérhetetlen, örökké valós idejű memória azt jelenti, hogy minden seb örökre nyitva marad, tán mégis jobb lenne embernek, halandónak maradni. És begyógyítani azokat a sebeket.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika