„Mert ez a dal egy kendőzetlen szerelmi vallomás, egy könyörgés, amibe
vegyül némi… harag? Igen, harag, de a filozófus haragja, a költő haragja, a
világ múlékonysága felett érzett harag, a harag, amiért szívet tépő gyönyörűsége
mögött állandóan ott húzódik a tudat, hogy idővel mindent elvesznek tőlünk,
hogy láthatjuk a csodákat, de mindig emlékeztetnek rá bennünket, hogy azok nem
a mieink, hanem a szultán kincsei, és szerencsések vagyunk (érezzük magunkat
szerencsésnek), amiért egyáltalán rájuk pillanthatunk.”
Az érzés, amikor állsz az éjszaka
közepén az ablakban és nézed az egyre sűrűsödő hóesést – ahogy a természet eme
tökéletes, semmihez sem hasonlítható mesterművei, a hópelyhek szép lassan
belepik a világot, elfednek minden mocskot, fehérbe burkolják a fákat, utakat,
autókat, házakat. Ahogy ezekből az apró, törékeny kis csillámokból, melyek az
első érintésedre szertefoszlanak, összeáll a hótakaró, amely képes mindent más
színben láttatni – és ami természeténél fogva nem is lehetne múlandóbb. Ez az
érzés lengi át Michael Cunningham legújabb regényének lapjait.
A Hókirálynő két testvér meséje – két középkorú New York-i férfié,
akik megrekedtek valahol a gyermek- és felnőttkor mezsgyéjén és hiába próbálják
meglelni a saját útjukat. A korán elvesztett anya emléke, a gyermekkor megkötő
varázsa, a szerelmekkel, művészettel, tudománnyal, drogokkal való kacérkodás
mind ugyanoda vezet: a pillanatba, amikor rá kell ébrednünk, már nem vagyunk
gyermekek, de felnőni képtelenek vagyunk. Hogy a felelősségek, melyeket a világ
ránk aggat (még ha némelyiket önként vesszük is nyakunkba) csak olyanok, mint a
mesebeli próbák: túl kell élni őket, hogy visszabújhassunk saját szerepünkbe.
Hogy hiába várjuk egy daltól, egy könyvtől, egy újabb szerelemtől, egy égi
csodától, hogy eztán minden más lesz – nem lesz más. Csak mi vagyunk. És ha
önmagunkon nem tudunk változtatni, akkor a világ minden csodája hiábavaló.
Barrett, a fiatalabb testvér egy
éjjel a Central Parkban caplat hazafelé legújabb szerelmi csalódása után – az
oly otthonos megalázottság- és csalódottságérzet különös égi látomással
ajándékozza, mely lehet csoda, egy istenség szeme, egy műhold vagy csupán a
felhők és a Hold játéka. Miért, hogy a józanság mintaképe, a racionalista
Barrett égi tüneményt vél felfedezni benne, és a hit felé fordul, hátha megadja
a választ félresiklott élete minden kérdésére? Miért keresünk folyvást
kapaszkodókat, ahelyett hogy megtanulnánk végre szembenézni életünkkel a maga
keserves valóságában?
Tyler, a báty elvetélt zenész,
aki pultosként keresi kenyerét, miközben életét haldokló menyasszonya
ápolásának szenteli. Művészi ambícióit rég feladta, egyetlen vágya, hogy
megírja a tökéletes esküvői ajándékot, a dalt, amely méltó egy haldokló
menyasszonyhoz, ami kifejezhet valamit abból az elviselhetetlen
érzelem-kavalkádból, amit csak drogokkal tud úgy-ahogy túlélni. Tyler az,
akinek jégszilánk fúródik a szemébe, ahogy a hóesésben gyönyörködik az ablakban
állva, aki előtt ott a lehetőség, hogy lásson, de nem lát túl saját gyötrelmén,
aki kénytelen túlélni a túlélhetetlent, süketen és vakon a világ szépségeire.
Aki nem tudja sem eltávolítani, sem közel engedni magához a szépséget, aki
tompít, ahelyett hogy megélne – így ítélve halálra saját művészetét.
És miközben a hólepte New Yorkban
követjük a két fivért, emberek halnak, születnek, szeretnek és gyűlölnek; az
amerikaiak épp újraválasztják Bush-t, apokalipszisek jövendölődnek, új esélyek
születnek és új történetek kelnek útra. Apró, zavarba ejtő epizódok hullanak
egymásra és lepik be takaróként a lapokat – miként a hópelyhek, gyönyörűek,
illékonyak, magukban hordozzák az emberi lélek minden szépségét, de önmagukban
oly sebezhetőek. Hogy mivégre vagyunk a világon, miért küzdünk, szeretünk,
reménykedünk – éppoly hiábavaló töprengés, mint megpróbálni elkapni egy
hópelyhet. És mégis, nem tehetjük meg, hogy nem töprengünk el rajta – ahogy nem
mehetünk el süketen és vakon a világ szépségei mellett sem. Meg kell állnunk és
gyönyörködnünk kell a hajnali hóesésben. Néha ez az egyetlen, amit megtehetünk.
Kiadó: Jaffa
Fordító: Illés Róbert
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése