A tavalyi karácsony sem telhetett
el anélkül, hogy a fa alá ne pakoltuk volna a Harry Potter sorozat következő
illusztrált darabját – szerencsére most még némi karácsonyi szünet is adódott,
úgyhogy igazi békebeli téli szünet hangulatban lapozgathattam jó sokáig a
reggeli kávé mellé. Aztán jól elölfelejtődött, ahelyett hogy jólnevelt
sorozatdarabhoz méltón elfoglalja helyét a polcon és újra meg újra kézbe
ugrott. Jó kis darab ez is, Jim Kay lelkesedése és fantáziája mit sem csökkent
az előző két részhez képest, még mindig képes minden új helyszínnek, új
állatnak, új szereplőnek igazi saját-ízt adni, és ami a legfontosabb,
eltávolítani a képeket a belénk égett filmverziótól.
Semmit nem tudok az illusztrációkról,
de úgy hiszem, az azkabani fogoly kemény dió lehet egy illusztrátornak: túl
azon, hogy van jó pár jutalomjátékként felfogható komikus elem (Marge néni
felpuffasztása, a Kóbor Grimbusz, Trelawney professzor, a hippogriffek) itt
vannak a legnehezebben megfogható szereplők is, a dementorok. Hogyan ábrázolod
magát a vegytiszta félelmet? Meg lehet-e jeleníteni képen azt az ürességet, az
érzelmek teljes hiányát, az őrületet, amit keltenek az élőkben? A Hobbit filmek
egyik forgatási extrájában említik a készítők, hogy Szauront egyfajta negatív
térként próbálták ábrázolni (aztán elvetették) – na, én valahogy így képzelem a
dementorokat is. Nem rothadó arcú kámzsás alakokként, akik kiszippantják a
lelked, hanem a megelevenedett ürességként, amibe belezuhansz. (Felnőtt-logika: a dementor maga a
depressziód.) Na, ezt még Jim Kay sem volt képes úgy ábrázolni, ahogy én
szerettem volna, de annyi baj legyen.
Egyébiránt nem bánt rosszul a történet
áthelyeződő hangsúlyaival – bár itt is vannak kalandok (végülis kalandok minden
HP kötetben vannak) azért szintet lép a sztori és előkerülnek olyan mélységek,
amik más tónusú képi ábrázolásért kiáltanak. Ahogy a Harryt rettegésben tartó
fekete szellemkutya eluralja az oldalakat az pazar ötlet. Ahogy az is, hogy
egyre „sötétül” az összkép – mondjuk előbb-utóbb ezen finomítani kell, különben
a teljes hatodik kötetet lehet fekete alapra nyomni.
S hogy milyen volt újraolvasni a
harmadik részt? Sokáig ez volt a kedvencem, ma is ott van a második helyen a
hatodik kötet nyomában; a filmek közül pedig máig ez a befutó – az élmény most
sem csorbult. Rowling nagyot ugrott itt, és sikerrel ágyazott meg a majd az
ötödik-hatodik kötetben eluralkodó sötétségnek (a negyedik érdekes hibrid: noha
tulajdonképpen abban tér vissza a sötét úr, mégis a sztorit, dinamikát,
hangulatot tekintve visszalépés az első kettő világába). Harrynek itt kell
először istenigazából szembenézni az árulással, a képmutatással, az évtizedeken
át hurcolt sérelmekkel, gyűlöletekkel – és itt kell szembenéznie saját
félelmeivel. Az első két kötet a maga mesebeli szörnyeivel, óriáspókokkal,
háromfejű kutyákkal, baziliszkuszokkal és szerencsés menekülésekkel veszélyes,
de jóízű gyerek-kaland – a harmadikban viszont elindulunk egy sokkal
izgalmasabb utazásra a lélek mélyére.
Az egész sorozat legizgalmasabb
kérdésfeltevései közé tartozik, hogy vajon milyen emlékeket hoz felszínre
bennünk a saját dementorunk, hogy milyen alakot ölt a mumusunk, mi lenne a
patrónusunk. Képesek vagyunk-e szembenézni saját legszörnyűbb emlékeinkkel – és
vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Tudunk-e akkora erőt meríteni a szép
emlékekből, ami a legnagyobb szörnyűség emlékét elűzi? Vagy hagyjuk, hogy maga
alá temessen a múlt? Iszonyú lecke amit itt Harry kap elsősorban saját magáról:
itt szembesül először azzal, hogy a démonait saját magának kell legyőznie. (Na, ehhez képest is visszalépés a hetedik
könyv vége – de ígérem, nem fogom ezt minden rész kapcsán leírni.) Az már
csak hab a tortán, hogy megismerjük az egész sorozat egyik legkarakteresebb
szereplőjét, Siriust és hogy bepillanthatunk a Harry szüleivel és Lupinnal
közös múltjába. Egyébként ez a múltba révedés sok szempontból kritikus pont
számomra: egyrészt csodás és szeretni való, sokrétegű és okos a barátjuk
megsegítésére animágussá váló jóbarátokkal, azzal a gigantikus árulással és a
bosszúvággyal ami segít megőrizni a józan észt a legszörnyűbb börtönben töltött
évek alatt; másrészt picit bosszantó Lily és James ilyen szintű
felmagasztalása, mintha nem is gyarló emberek lettek volna. Pedig…
(Mindemellett Rowling egyik legsúlyosabb következetlenségének tartom, hogy noha
sokat réved a múltba, sosem mesél James Potter családjáról. Siriust befogadták,
amikor a saját családját otthagyta, de aztán mi lett velük? Kik voltak? Hova
tűntek?)
És hogy hogyan tovább? Azt már
tudjuk, hogy a negyedik rész illusztrált változata nem érkezik idén karácsonyra
– sebaj, az illusztrátornak is kell a töltődés, ráadásul kezdődik a vaskos
kötetek sora, inkább kapjuk később, minthogy romoljon a minőség. Ám amíg készül
a folytatás, sem maradunk lapozgatnivaló nélkül – már a Könyvfesztiválra
érkezik a British Museum Harry Potter kiállításának anyagából készült album
gyerekváltozata, év végére pedig, ha szerencsénk van, kézbe vehetjük a felnőtt
verziót és talán a Legendás állatok és
megfigyelésük illusztrált változatát is. Kell az az új polc…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése