Rebecca Wells: Vagány nők klubja

Hosszú idő után tavaly jutott először eszembe ez a könyvecske, teljesen váratlanul, PuPilla és Miamona bloggerpajtikkal beszélgettünk nem is tudom már milyen fórumon/apropóból a déli regényekről és arról, lehet hogy Miamonának be kéne tennie egy „déli regény” kategóriát az ezévi kihívásába (ez nem történt meg…). Nekem meg rögtön beütött, hogy én ezt a könyvet mennyire szerettem jó 10-15 éve amikor először olvastam. Sosem voltam annyira nagy rajongója a misztikus amerikai Dél regényirodalmának, nekem ha déli regény, akkor Elfújta a szél (és pont); de ha nem vagyok olyan szigorú, akkor azt mondom a Sült zöld paradicsom és a Vagány nők klubja esélyesek hogy legalábbis ott liheghessenek a nagy előd nyomában. (Itt jegyezném meg hogy a magyar cím valami félelmetesen pocsék, az eredeti - Divine Secrets of the Ya-Ya Sisterhood [A Ya-Ya testvériség isteni titkai] - ugyan alcímként szerepel a könyvben, de a borítóra már biztos nem fért rá; de még mindig kevésbé fájdalmas mint az ótvar borítók, melyek közül komolyan a legkevésbé gáz az itt látható rajzolt pink cadillec-es… És ez még az Ulpius színvonalasabb korszakából származik…)

Amikor az elmúlt hetek megajándékoztak minket egy nem annyira élvezetes kórházazós időszakkal és valami nagyon könnyed, semmi agymunkát nem igénylő, színtiszta kikapcsolódást nyújtó olvasmányra vágytam, olyan automatikusan nyúltam érte, mintha direkt erre lett volna kitalálva. A regényből egyébként alig emlékeztem bármi konkrétumra; ami nagyon megmaradt, az a hangulata, a fülledt déli nyarak, végeérhetetlen fürdőzések a Mississippi deltavidékén és egy konkrét jelenetsor, amelyben tízéves kislány hőseink (a Ya-Ya testvériség apró papnői) az Elfújta a szél díszbemutatójára utaznak, hogy felforgassák (amúgy gyerekes módra) az atlantai előkelő társaságot, kezdeti utálatból (melyet csak a könyv elvetemült déli hívei táplálhatnak) féktelen rajongásba csapjanak Vivien Leigh Scarlett-je iránt és elaléljanak Clark Gable mosolyától. Nos, a jelenet még mindig megvan, most is épp olyan mosolyogtató volt mint régen, de a könyv persze jóval többről szól.

Sidda Walker, az épp országos hírnévre szert tevő színházi rendező egy balul sikerült New York Times-beli nyilatkozat után kénytelen szembenézni gyermekkorával, alkoholista, egykoron depressziós, ám elbűvölő anyjával, családdal, gyökerekkel, tanult viselkedésmódokkal, kapcsolati dinamikákkal. Mondhatni, az összes klisés momentumot megkapja szegény, melyeket rendezőként valószínűleg tüzes vassal irtana: kitagadás, a sokk hatására felbontott eljegyzés, menekülés egy tóparti üres házba, magányos séták hűséges spánielje társaságában, sok-sok merengés és könyörgés a hisztikirálynő anya bocsánatáért…

Sidda vergődése a keret, ilyesformán szerencsére kevesebb súlyt kap, mint a beékelt történet, hálistennek, mondhatjuk, mert itt-ott rém idegesítő. Szerencsére nagyon könnyedén feledteti a mama és barátnői megelevenedő története. Az egy színházi munka ürügyén elkunyerált - s persze a múltmegismerés és békülés katalizátorává előlépő - „Isteni titkok”, ez a Vivi Walker és legjobb barátnői, Caro, Teensy és Necie évtizedes történetét magában foglaló emlékkönyv-kincsestár adja a regény igazi gerincét és visz minket korokon átívelő időutazásra a harmincas évek végi Atlantából az ötvenes-hatvanas évekbeli Louisianán át Siddához, a kilencvenes évek Seattle-jébe.

Megelevenedik négy makacs, különc, a kisvárosi képmutatásra fittyet hányó kislány barátsága: ez a vérszövetségen, közös szerelmeken, közös veszteségeken, háborún és felemelkedésen átívelő kapcsolat, melyre férjeik és gyermekeik is csak irigykedni tudtak. Együtt sírunk velük az első szerelmek és testvérek elvesztésekor, együtt nevetünk, amikor immáron tizenegynéhány gyermekkel körülvéve koktéloznak a parton, együtt szörnyülködünk, amikor megöregszenek. És közben megismerjük Vivi és Sidda kapcsolatát, a tizenéves kora óta alkohollal kacérkodó, félrekezelt depressziós anya és a három fiatalabb testvérét az anya őrjöngésétől védő legidősebb lány drámáját. Mondhatni, hétköznapi őrületek, túlságosan ismerős drámák, fájdalmasan félreismert, eltagadott, szőnyeg alá söpört traumák… És közben fel-feltűnnek a Ya-Yák, ezek a barátnők és tündér keresztanyák, akik ott vannak, amikor valakinek végre ki kell mondani, mi is történt sok-sok évvel ezelőtt.

Súlyos témák végtelenül szórakoztató köntösbe bújtatva, humorral, iróniával, patakokban folyó alkohollal és nagy ráismerésekkel – amolyan igazi vodkával bolondított limonádé ez a regény: percig sem lép ki a romantikus vígjáték kategóriából, de azért akad benne mondanivaló is. Túlságosan komolyan venni persze kár lenne. Viszont megvan az a veszélye, hogy utána rákívánunk még jó pár fülledt déli regényre. Készült belőle egyébként film is, amit jó eséllyel nem fogok megnézni, részben mert pont azok a kis finomságok, amiket úgy szeretek benne, nem hiszem, hogy filmvászonra illenének, részben mert enyhén utálom a Siddát alakító Sandra Bullock-ot (ámde az egyik idős Ya-Yát Maggie Smith játssza, ami meg igen erős érv a megtekintés mellett…). Inkább megyek és újraolvasom a Sült zöld paradicsomot is…

Kiadó: Ulpius

Fordító: Szűr-Szabó Katalin