Nem tudnék igazán átfogó, korrekt
elemzést adni az estéről, amikor a Takács Kvartett és a Muzsikás megmutatta
Bartók zenéjét s ugyanakkor a „tiszta forrást”. Nem értek hozzá, s ha értenék,
sem mernék igazán belesétálni az élménybe a szavakkal. Ha valaki, hát Bartók
képes megmutatni, valójában miért egyetemesebb a zene a szónál – alapjában,
adott helyen, a fordítás kényszere nélkül is hogy adja át csorbítatlanul az
érzést: hogy alakul bennünk a hallgatása élménnyé, hogy aztán kinek-kinek
érzékenysége, vérmérséklete, kulturáltsága szerint „jelentsen” ez az élmény. Nem
tudnék korrekt elemzést adni, pedig egy igen korrekt kísérő füzetke birtokában
ültem le most a billentyűzet elé, amit a belépéskor nyomtak a kezünkbe a
jegyszedők - a MÜPA honlapján elérhető -; jól jött, sajnos nem volt alkalmunk
jelen lenni az előadás előtti bemutatón…
Nem tudtam, hogy egy világszerte
ismert és szeretett produkcióra ülünk be. A Takács kvartett hosszú ideje a
Colorado-i Aspenben székel – ott fordult meg a híres zenei fesztiválon a
Muzsikás; s ott jutott eszébe a híres (zene)történésznek, Joseph Horowitznak,
milyen izgalmas lehetőség volna, ha Bartók zenéjét mintegy visszafürdetné
valaki a magzatvizébe. Ha kinyílna az inspiráció egykori birodalma a zenét
szeretők előtt, a zenemű előtt a paraszti muzsika… szerencsére kaphatók voltak
erre a zenészek; hogy mintegy bemutassák azt a közeget, amit Bartók a gyűjtései
folyamán testközelből megtapasztalt; vándorló-gyűjtő évei alatt, melyekre élete
alkonyán is úgy emlékezett, mint élete legboldogabb időszakára.
Bátran indultunk neki… némi
belehelyező kóstoló után, amit Sipos Mihályék a szokott jókedvvel élveztek
végig (körbekínálva a három legfontosabb zenei tájegységünk ízeit), a
legnehezebb Bartók-művek egyike, a IV. vonósnégyes következett, öt tétele
között olyan népzenei betétekkel, amelyeket a hangulat, és nem a nyomokban
lelhető témák-töredékek inspiráltak. Atonális, bátor zene, de ha egyszer
nekiszaladsz… nekem film szinte, mozi a fejemben, a város modernitásába
csöppenő vidéki ember zavaráról, aki rögtön útban van, rögtön ledudálják, ahol
az élet vagy úton van, vagy útban; ömlik ránk az inger, a zaj, a szagok, egy
nagyváros elképesztő lüktetésébe csöppen egy rögvest töredékessé váló, széteső
egykori harmónia. Az első tétel agresszív, nincs tekintettel rád se, hallgató…
a másodikban a felérkező lassan megtanulja kezelni ezt a „fentet”. Egyre több
összefüggést ismer fel, a kaotikus kezdetek, a hangnemből hangnembe eső
ritmikai káosz elemei lassan ismerős frázisokká bomlanak. A harmadik tétel a
szembesülésé: mit is veszít az ártatlan szem ebben a „látványtanulásban”. A
negyedik hazautazna az egykori helyekre és dallamokba, az otthonosba – s az
ötödik konstatálja, nincs haza már: a falu a városra hasonlít, s a hazatérő a
megbékélés helyett felfedezi az egykori otthonban ugyanazt, mint ami elől hazamenekült
volna. 1928-ban írta Bartók – de mintha előre árnyékot vetett volna a saját
sorsára is.
Nincs hova haza, a falu a városra
hasonlít. Mert a falu mindig is a várost majmolta. Talán ez túl erős – mondjuk
inkább így: ha érkezett városból hatás, akkor a falu annak előszeretettel
alávetette magát. Tény, Bartókot az egyik utolsó pillanatában ragadta el a
népzene – mielőtt végképp megették volna ezt az attitűdöt a lesugárzó példák.
Szörnyű dolgot mondok: a népi muzsika, költészet, díszítőművészet, tárgykultúra
akkor virágzott a maga szabadságában, mikor a város éppen lemondott róla.
Amikor a várost nem érdekelte a vidék. Úgy mehetett az alkotó ember a példa
nélküli, szabad „így is lehet” irányába. A népzene századokig nem ismeri el az
alaptónust. Bátran vált hangnemet egy frázison belül akár háromszor egymás
után, a fél hangok sajátos, disszonáns egymás mellé helyezésével díszítve. A
játszók egymástól ellesett fogásai szabadon variálhatók, nincs kánon, csak
tetszés – de mivel a hallgatóság maga is énekel, játszik, szövegel, alkot,
ezért fogékony közönségként választ a tetszeni vágyókból. Itt nincsenek divatok
és egy játékmód „hagyománya” csak addig él, amíg valaki el nem játssza jobban,
kifinomultabban, több lélekkel.
Az első törés ebben a magára
hagyottságban a reformkor és Petőfiék – pont azzal, hogy észrevették a
gazdagságait, és megmutatták a városnak. A műdalt, a magyar nótát, a mai
értelemben vett cigányzenét a város termeli ki, teremt belőle divatot, emeli ki
a legnagyobbakat, a Dankó Pistákat – hogy aztán epigonok serege járja szélesre
az általuk lelt, jól lekottázható ösvényt. Hamar Dániel jóízűen megosztotta
velünk, hogyan használtak a hangszeresek a divatból kiment duda helyett
hegedűt, Sipos Misi ízelítőt adott belőle – azt én tenném hozzá, hogy a duda
azért ment ki a divatból, mert nem írtak a dudaszóra magyar nótát… Hallatlanul
szegényes megközelítés a népdalhoz képest minden sajátos gazdagsága mellett a
nóta. De ennyit engedett a kotta – Bartók egyik felismerése, hogy a népdal
jóformán alig kottázható; hiszen túl a tónusbeli, már tárgyalt gondokon
teljesen a játszó szeszélye, mikor mi dallam és mi cifra, díszítmény a
dallamon…
A második törés a kiegyezés utáni
fellendülés időszaka… durvát mondok: a prosperáló idők sose tesznek jót a
népművészeteknek – a prosperáló idők a vidéket önellátás helyett vásárlásra
buzdítanák. Félreértés ne essék, látom, mit beszélek. A magárahagyottság minden
esetben durva társadalmi szakadékok kialakulásához, nyomorhoz, létromláshoz,
viharsarokhoz (is) vezethetett, s az önellátás is csak addig működik, amíg
egymás után nem jön három-négy durván aszályos év. Mindenesetre a népművészet
gazdagságának nem tett jót a fellendülés, a gabonakonjunktúra – a gyűjtők
valóban az utolsó pillanatokban kapkodták össze a kincseket (főleg ha figyelembe veszem, hogy utánuk a totalitás jött, a diktatúráké, háborúé, végül a médiáé). S hogy mekkora
kincseket… Bartók szerintem nem az összegyűjtött, fáradságos munkával
lejegyzett, és egész életen át használt „inspirációs bázist” köszönheti
elsősorban a népzenének, hanem a játszók attitűdjét, azt a hallatlan
bátorságot, amit a „nem úgy van az, komám, hanem így…” felszabadultságából
fakad. Mert szerintem ez a felszabadult bátorság tette Mozarttal és
Beethovennel egy szintre Bartók Bélát; az a látszatra könnyed szigor, ami nem
elégszik meg a legjobbal; sőt, neki a tökéletes sem elég.
Csodálatos este volt – alig engedtük le a játszókat a színpadról. S megtörtént a (csaknem) lehetetlen is – a komolyzenészek visszajöttek a muzsikusokkal egy kis nem tervezett ráadásra. Nem láttam még ilyet, remélem, még fogok. Nagyon szépen köszönöm!
Csodálatos este volt – alig engedtük le a játszókat a színpadról. S megtörtént a (csaknem) lehetetlen is – a komolyzenészek visszajöttek a muzsikusokkal egy kis nem tervezett ráadásra. Nem láttam még ilyet, remélem, még fogok. Nagyon szépen köszönöm!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése