Nem tudok erről a könyvről a
kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet;
mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk
egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a
hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a
csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni,
már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép
élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden
hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.
S most itt a napló, ahonnan elénk
penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével
és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó
makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel
észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában
hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül
felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben
szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra
engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény.
…volt a Népszavánál is, hitegetik.
Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet.
Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap
nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk…
két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.
Ez a szöveg nem kíméletes
senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a
kínos, mísz részletek… nem tehetek róla,
de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom,
sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a
féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz
csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől
nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű
mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte
nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is.
Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan
ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a
továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye
„társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk,
és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy
miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.
És egy kort, amely nemigen adott
teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb,
mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között
kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe
kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt
is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van
benne lejjebb. Most megkezdődtek a
könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók.
Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és
micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze,
hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak
járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de
most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik
üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.
És a tanú szemével a versek. Nem
az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez
jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra
pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden
naphoz odarendelte a krónikát.
…Meséled, még nem is
volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam,
mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága
s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
írja a költő 1941. április 6-án –
meséli a Tarkómon jobbkezeddel című
versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai…
délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá
iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel
Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést,
nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és
5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a
visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek
a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a
következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:
Két karodban
Két karodban
ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Nézzétek, hogy köszön ez az
április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este
ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet.
Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek
hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be
vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.
Itt van megint egy ősz, kísérteties visszaemlékezésekkel a tavalyira.
Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó
fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosított figyelemmel,
csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal, és közben a szokott, könyörtelen,
erősen cinikus magamra figyeléssel. Mintha vergődéseimet az adott
megváltoztathatatlan tények rácsai között kívülről nézné egy hideg, érdeklődő
tekintet. Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni…
Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Isten elhagyott
engem, le merem írni, mert így van. Minden-minden földöntúli pártfogás,
szeretet nélkül maradtam itt. Mire volt jó a megmenekülésem… Minek maradtam
itt, Uramisten?
Maradt. Megőrizte. Nem tudok mit szólni ehhez többet. Nincs mit mondani ehhez többet. Olvassátok!
Kiegészítés. A híreket manapság borzoló szerelmi háromszög-témához majd hozzáteszem egyszer a magamét - ha kissé távolabbról tudom szemlélni a Beck Judit interjút és a hatását. Fontos interjú ez, és alapjában érinti mindazt, amit fentebb leírtam - de nem feltétlenül úgy, ahogyan az interjúban elhangzottak alapján gondolni lehetne. Verset valahogy könnyebb volt írni erről. Olvassátok el, ha akarjátok. Végül nagy valószínűséggel úgyis csak ezt fejteném ki prózában is.
Maradt. Megőrizte. Nem tudok mit szólni ehhez többet. Nincs mit mondani ehhez többet. Olvassátok!
Kiegészítés. A híreket manapság borzoló szerelmi háromszög-témához majd hozzáteszem egyszer a magamét - ha kissé távolabbról tudom szemlélni a Beck Judit interjút és a hatását. Fontos interjú ez, és alapjában érinti mindazt, amit fentebb leírtam - de nem feltétlenül úgy, ahogyan az interjúban elhangzottak alapján gondolni lehetne. Verset valahogy könnyebb volt írni erről. Olvassátok el, ha akarjátok. Végül nagy valószínűséggel úgyis csak ezt fejteném ki prózában is.
Én még csak részleteket olvastam belőle, azt is főleg az elejéből. Még gyűjtögetem az erőt, hogy továbbhaladjak.
VálaszTörlésNagyon szép írás. A könyvet még nem olvastam, de ez az írás nagyon szép.
VálaszTörlésszerettem volna szépre... lesz vele még dolgom, tényleg szeretném komótosan végigolvasni, mellette nyitva hagyva mások memoárjait, ismert levelezéseket - de legfőképp Radnóti kötetét tartanám a kezem ügyében, az Ikrek havát - olvasnám a kedvenc ifjúkori odasimulások szövegkörnyezetét... hátra van, s nem mondom, hogy nem születnek abból az össze-olvasásból is írások.
VálaszTörlésEz az írás frissült, akit érdekel, kattintson.
VálaszTörlésAmennyire érdekel ez a könyv, annyira félek tőle. Nem attól, hogy emberinek lássam őket, a kapcsolatukat, hanem, a borzalmak, amik körülöttük történtek, és amik hatottak rájuk...
VálaszTörlésígy, így. tényleg ezt a legnehezebb... meg a hitetlen, szemet hunyó naivitást, a hiába-remény sorait olvasni: hogy talán mégsem aljasul el annyira az ember - mint amennyire aztán sajnos tényleg.
VálaszTörlésBeck Judit magának vindikálta a Két karodban múzsafunkcióját. Mármint az ő két karja ringatta a költőt. Nem számít, négy kar jobban ringat. :D Amúgy igen lírai az összefoglalásod, de - ezt - másként aligha lehet.
VálaszTörlésNagyon köszönöm! Nem tudok távolságot tartani tőle - talán nem is akarok...
Törlés