Blake Crouch: Wayward Pines

Nagyjából a megjelenés előtti napig hezitáltam, vajon kell-e nekem ez a könyv – a májusban érkező sorozat promójával jócskán megtámogatott hírverés ugyan ígéretes olvasnivalót vetített előre, a nagyvonalakban felvázolt sztori és a külföldi kritikák is csupa jót ígértek, mégis hezitáltam, mert hát valljuk be, ilyesmit azért már nem egyszer láttunk/olvastunk. És nem is csak a „túlságosan is adja magát” Twin Peaksre gondolok. Másrészt… Előzetes információk alapján ez azért eléggé műfaji katyvasznak tűnik (krimi? thriller? horror? sci-fi? mindez egyszerre?), és bár én szeretek műfaji katyvaszt olvasni (ne menjünk messzire, tavaly a Déli Végek trilógia pont ezzel vett meg), ez mindig kétesélyes. Egyébként ha már itt tartunk, sok szempontból egy újabb Déli Végeket vártam – és bár ez nem az, megvan benne a potenciál, hogy hasonlóan jó legyen.

Hezitálás ide vagy oda, miután kézhez kaptam, a kapcsolatunk meseszerűen alakult – egy hirtelen ágynak döntő betegségnek köszönhetően (na jó, ez nem annyira meseszerű) egy délután alatt elolvastam, és meg kell mondjam, valahol jó, hogy így alakult, mert ezt a könyvet némiképp bajos lett volna munkába-munkából békávézások alkalmával, húszoldalanként fogyasztani. Pláne, ha az embernek nincs lehetősége a munkahelyén stikában olvasni. Ez ugyanis nem nagyon engedi letenni magát. De tényleg. Tudom, hogy a „letehetetlen” jelzőt némiképp elkoptatta, hogy minden thrillerre rányomják (és minden másodikról Stephen King mondja…) de higgyétek el, tényleg nehéz. És nem is feltétlenül azért, mert olyan nagyon feszült lenne, hanem mert sokáig az égvilágon semmi nem történik benne, és ez baromira nyomasztó.

Jó, persze, valami azért történik… Dale Cooper Ethen Burke, az állítólagos különleges ügynök két eltűnt társa után nyomoz, amikor elvetődik az idilli Wayward Pines városába. Isten hozta a Paradicsomban! Apró szépséghiba, hogy a város határában elcsapja egy bazi nagy kamion, ezért némiképp összetörten, emlékek, tárca, jelvény és pisztoly nélkül tér magához – de hát a városlakók kedvesek, a táj festői, a kórház személyzete hozzáértő, a családját már értesítették, mi baj történhet… Ha nem ugrálna annyit, tán nem is történne semmi, de tudjuk jól, isten háta mögötti kisvárosokba tévedő különleges ügynökök mindig ugrálnak. És furcsaságokra bukkannak. Nyugtalanító furcsaságokra. Meglincselt hullákra, üres utcákra, gyanúsan tökéletesre fésült kertekre és még tökéletesebbre igazított mosolyokra, hirtelen felbukkanó és eltűnő emberekre, óraműpontossággal felcsendülő tücsökzenére. Valahogy mintha nem lenne minden rendben ezzel a kisvárossal.

Épp ez a „valahogy mintha nem lenne minden rendben” olyan idegesítő, hogy nem tudom letenni a könyvet, amíg a végére nem jutok – és ez kizárólag Crouch iszonyúan profi írásmódjának köszönhető. Valahogy úgy adagolja a nyugtalanító apró részleteket a tökéletes felszínbe, pont annyit kever csak bele a csendes őrületből ebbe az amúgy nagyon is ízletes koktélba, hogy ott mocorogjon az agyunk hátsó részében a „miafrancvan???” kérdése. Végül ezzel nyer – a megírás módjával. Ahogy szép lassan elénk pakolja a szereplőket, például – akik éppúgy, mint városuk, kezdettől kicsit nyugtalanítóak, kicsit hamisak, de úgy egyébként simán elmennének hétköznapi őrülteknek. Míg egy idő után ki nem bújik belőlük az állat. Ügyes!

Persze mint minden hasonszőrű regénynek, ennek is a legfőbb kérdése, hogy mi is az a nagy rejtély… Nos, aki a bevezetőben már idecitált Déli Végeket a megválaszolatlan kérdései miatt nem szerette, azt ezúttal megnyugtathatom: megvannak azok a válaszok. Hogy leesik tőlük az állunk, az biztos – hogy mennyire eredetiek, azt nem tudom, én mindenesetre még nem találkoztam hasonlóval sem. Lehet, hogy a műfaj jó ismerői igen (haha, nem mondom meg, melyik műfajéi…). Ám leesett áll ide vagy oda, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy kellett nekem ez a befejezés – én ellettem volna egy nyitottabb (többfelé továbbgondolható) végkifejlettel. Ez így olyan nagyon kerek. Főleg a folytatások fényében – mert mégis hova lehet ezt folytatni? Netán amit kapunk a végére, az is egy még nagyobb átverés?

Okos fickó amúgy ez a Blake Crouch, nyilván tisztában volt vele, hogy úgysem úszhatja meg az állandó „tvinpíkszezést” – inkább elébe ment és az utószóban leírja, hogy igen-igen, ez a regény a kultikus sorozat hatására íródott. Szimpatikus. (Ennél már csak az lett volna szimpatikusabb, ha valamiképp „beleírja” a sorozatot, ahogy például Lauren Beukes tett Philip Pullman könyveivel a Zoo City-ben.) De nem csak a Twin Peaks hatása érezhető itt, egy ponton átmegyünk biohorrorba és kikacsintunk a Lostra (ez a része tetszett legkevésbé) és még a Tortúra Wilkes nővére is megkapja a maga huszonegyedik századi követőjét.

Elnézegetve a sorozat előzetesét (spoilerérzékenyek inkább ne tegyék!), a hangulatot sikerült elkapni – engem innentől megvettek. Ez a beteges, cukros, Stepfordi feleségeket idéző ötvenes évekbeli „mi kis városunk” atmoszféra pont az, ami hozzáragasztja a regényt az ember kezéhez – már csak azért is továbbolvassuk, hogy összetörjük végre ezt a cukormázat. Brrr… Kíváncsian várom, mit hoznak ki belőle – de előbb jöjjenek a folytatások!

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf