Bár a
fesztiválhangulatú ingyenes szabadtéri nagykoncertekkel még mindig kissé hadilábon
állok, az egy percig sem volt kétséges, hogy a tavalyi remekbe szabott Szimfonik Live után az ideit sem
hagyhatom ki – egy éve igazi meglepetésként ért, hogy ez mennyire jó (a
kezdeményezés, a megvalósítás, a zenészek, és úgy nagyjából minden). Az idén is
a Közmédia Napja záróeseményeként megrendezett koncert ráadásul az előző évek
gyakorlatától eltérően komoly előzetes reklámot is kapott: szerény számításaim
szerint legalább egy hónapja tolták az arcunkba a közmédia minden csatornáján,
villamosok oldalán, óriásplakátokon, hogy ez lesz, és jó lesz. Az is lett, csak
nem értem, miért kellett ennyire túladagolni – aki látta bármelyik előzőt, úgyis
tudhatta, mire számítson, és valljuk be, elég sokan voltak, akik látták
valamelyik előzőt (erre még visszatérünk). A koncepció is nagyon ígéretesnek
tűnt: az eddigiekkel szemben ezúttal nem zenekarok, hanem egyéni előadók voltak
meghívva, akik nem saját számaikat énekelték, hanem egy-egy hazai vagy épp
világslágert adtak elő az MR Szimfonikusok és a Magyar Rádió Vegyes Kara,
valamint Gyermekkórusa közreműködésével.
Tavaly bevallottan
egy zenekar miatt mentem ki – akik aztán meg is hozták a várt katarzist – minek
következtében idén is megkaptam a páromtól, hogy úgyis csak a Likó Marci miatt kell kimennünk (hmmm…)
– nos, valóban őt vártam leginkább, de azért a többiekre is kíváncsi voltam. És
a jelek szerint ezzel nagyon sokan (túl sokan) voltunk így – a kezdés után fél
órával a szervezők kitették a Millenáris parkra a „megtelt” táblát, és onnantól
képtelenség volt bejutni. Amit sokan és joggal nehezményeztek – és itt jön be a
kérdés, hogy miért kellett túlreklámozni egy eléggé behatárolt helyre
szervezett koncertet. Persze ez a kérdés ma már teljesen irreleváns, inkább
vessük tekintetünket a jövőre, és reménykedjünk, hogy a szervező tanul ebből a
fiaskóból, és jövőre egy jóval nagyobb helyszínt választ.
Hozzá kell
tennem, oltári szerencsénk volt, mert bizony mi sem kapkodtuk el az érkezést – a
nyitószámot, a Szimfonikusok és a Vegyes Kar által előadott „Skyfall”-t még a
kapun kívül hallgattuk, de aztán sikeresen bejutottunk, előrenyomultunk, és
némi – idegrángásos fiatalok közelségétől pánikba esős etapokkal tarkított –
helyezkedés után elkezdtük élvezni a műsort. Vagyis hát kezdtük volna, mert azt
kell mondjam, pont a kezdés nem sikerült valami fényesre. Radics Gigit és a „Nobody Moves Hot Right Now”-t annyit hallhattuk
már a rádióban, hogy szerintem lassan mindenki unja, Lovasi András pedig lehet bármekkora ikon, Chris Isaak „Blue Hotel”-jét olyan lagymatagon adta elő, hogy csak
néztünk.
Sajnos ha
megfeszítenek sem tudok visszaemlékezni a pontos sorrendre, de még úgy három-négy
számnak kellett lemennie ahhoz, hogy megkapjuk az első két igazán lélegzetelállító
produkciót, a Soerii és Poolek duó
valamint Papp Szabi közreműködésével
színpadra állított „I Don't Wanna Miss a Thing” című Aerosmith klasszikust, majd Korbucz Sonya előadásában a Tears
For Fears „Mad World”-jét (ami a Gyermekkórus előadásában hátborzongató többlettartalmat
is kapott). Na, itt éreztem először azt, hogy megérte mindez a felhajtás.
Ám ez eddig „csupán” lélegzetelállítás volt, a bulihangulat
még hiányzott – azt nagy meglepetésünkre egy nagy öreg, Zorán hozta meg. Amikor először meghallottam, hogy a Quimby „Ajjajjaj” című számát énekli,
nem hittem a fülemnek – ehhez képest arcomon széles vigyorral énekeltem én is a
körülöttem lévő néhány ezer emberrel együtt, és csodálkoztam rá, hogy mennyire
profin (és mennyi érzéssel) adta át magát ennek a dalnak az énekes. Nem ő volt
az egyetlen „élő klasszikus” aki tiszteletét tette az esten – tán még nagyobb
meglepetést hozott Kovács Kati, aki
a Rudimental slágerét, a „Not Giving
In”-t adta elő, simán bebizonyítva, hogy még mindig leénekli a színpadról a
feltörekvő popcsillagocskák nagy részét (tegyük hozzá, ők nem kaptak helyet
ezen a színpadon – szerencsénkre).
Harminc előadó ellenben igen, úgyhogy nézzétek el nekem, ha
nem említek meg mindenkit – hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenkire egyformán
emlékszem, és bizony voltak sikertelenebb próbálkozások is, amikről inkább szó
se essék. Ám akadt jó néhány igazán emlékezetes is. Fábián Juli például, aki Gotye
„Somebody That I Used To Know” című számát énekelte elképesztően profin – bár
ének szempontjából övé volt a legjobb előadás, némiképp áldozatul esett a
hangosítási bakiknak (kár, mert egyébként ékes példáját adta annak, mekkora
különbség tud lenni egy „csupán” istenadta tehetség és egy képzett, hangjával
iszonyatosan jól bánó énekes előadása között). A szerencsétlen
helyszínválasztás mellett egyébként a legtöbb kritika a hangosítást érte – és valóban,
nem egy szám volt, ahol bizony fülelni kellett, hogy a zenekar „alól” kihalljuk
az énekest, vagy a kórust. Persze ez mindig benne van a pakliban egy szabadtéri
rendezvény esetén – aki stúdióhangzást várt, magára vessen.
Ez például messze nem szólt ilyen jól a koncerten :)
Döbbenetes élmény volt Alba Hyseni Depeche Mode-átirata, a „Heaven” (az énekesnő karcos hangja nyugodtan mondhatom, hogy a fülünkbe égett, muszáj lesz tőle hallgatnom valamit); egészen rendkívüli (noha nem hibátlan) Judy Jay „Good Luck”-ja és a „Just For Life” Iggy Poptól, ezúttal Németh Juci előadásában. A szentimentális irányt erősítette Kristóf Norbi Lana Del Rey „Video Game” című számának előadásával, és természetesen a papírzsebkendők is előkerültek a Mező Misi-féle „Kék és narancssárga” alatt. Éteri magasságokba szárnyalhattunk a csodás hangú Manoya „Black and Gold” előadásán, és leeshetett az állunk, amikor Szirtes Edina Mókus nagyzenekarral, hegedűvel, moldáv népdallal emelte előzőleg elképzelhetetlen szintre a mára agyonkoptatott „Kedvesem”-et.
A végén pedig két igazán nagy durranást kaptunk: a PASO-s KRSA Hofi Géza
slágerével, a „Lazítani”-val nevettette és táncoltatta meg a közönséget, majd
az est zárásaként a nagyon várt Likó
Marcell mutatta meg, hogy modoros táncdalénekesként is befuthatott volna
negyven évvel ezelőtt – Szécsi Pál „Távollét”
című örökbecsűjével tette fel a koronát erre a remek estére (hát ezt sem
gondoltam volna, hogy 2013-ban még valaki Szécsi Pállal fogja megdobogtatni a
hölgyközönség szívét – neki sikerült).
Nyugodtan mondhatjuk, hogy fantasztikus este volt – a nehéz
kezdés, az apróbb-nagyobb bakik, a néhány félresikerült próbálkozás ellenére
összességében még mindig a magyar könnyűzenei élet egyik legjobb kezdeményezése
ez a koncertsorozat. Le a kalappal a szervezők, a hangszerelést végző Milkovics Mátyás, az énekesek, a
kórusok és mindenekelőtt az MR Szimfonikusok karmestere, a Szimfonik Live koncertek „kitalálója”, Balogh Sándor előtt. Remélem, még jó néhány hasonló koncertben lesz
részünk – ahogy azt is, hogy az előző évekhez hasonlóan ezekből a számokból is
készül stúdióverzió, esetleg CD, hogy mindenki hazavihesse, meghallgathassa őket. Mert ha valamit, ezeket érdemes.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése