Félő,
ezt nem ússzuk meg cselekményleírás nélkül. Pedig ennek a könyvnek
tényleg érdemes teljesen tudatlanul nekifogni. Az a fajta. Nem azért,
mert csavaros, vagy mert bonyolult, több szálon futó, nézőpontjait
váltogató, szöveg-akadályfutó, vagy felépítésében fokozatosan durvul a
sokkig, mélyül a katarzisig. Azért, mert az olvasata átalakul a tartalom
ismeretével. Az olvasás-módja. Az, ahogyan az író félmondatokkal
elhitet, csak akkor működik, ha tudatlan vagy. És – érdekes – ilyenkor
másodszorra is működik. Én szóltam, a döntés a tiéd.
Jason
Taverner népszerű televíziós személyiség, van harmincmillió rajongója,
szolid luxussal övezett élete – saját koplánnal, zürichi házzal a hegyek
közt, és pofátlan mennyiségű készpénzzel -, a lemezei szépen fogynak, a
dalai ülnek a wurlitzerekben, a legutóbbi, a Sehol semmi szarság
igazi siker. Jason Tavernernek kijutott. Egészen addig, amíg egy
sikertelen istápoltja meg nem próbálja megölni. Mert a gyilkossági
kísérlet után arra tér magához egy lepukkant hotelszobában, hogy Jason
Taverner nem létezik. Se a műsor, se a lemezek. És egy szigorúan
nyilvántartott rendőrállamban papírok és identitás nélkül a rend
besúgóinak prédája lesz azonnal, hiszen lehet, hogy csak egy szökött
diák, valamelyik, a Második Polgárháború alatt lebombázott egyetemi
campus alatt húzódó illegális kibuc, vagy valamelyik munkatábor
szökevénye. Nincs a rendszerben, és nem is volt regisztrált része soha.
Egyetlen esélye van – vissza kell találnia abba a valóságba, ahonnan
kipottyant. Ahol ő a valaki.
Philip
K. Dick elméjének egyik legtetszetősebb szüleménye az író érett,
mondjuk úgy „extatikus” korszakának terméke. Mit értek ez alatt? Mintha
csak leírná a következő őrült ötletét is, a szabadság
gátlástalanságával. Mintha semmit nem szerkesztene, vagy komponálna,
csak írná az egyik őrült ötletet a másik után; mintha abban bízna, a
szöveg mintegy magától bonyolult egységbe szerveződik úgyis, és az akár
egymást kizáró szövegi delíriumszilánkok a végén úgyis kiadnak egy
zseniális nagy egészet.
Komplett
szövegi momentumok maradnak kifejtés nélkül, a Második Polgárháború, az
egyetemvárosok kibucai, a rendőrállam különböző szintjei, a médiabeli
rajongói rendszer, a drogfogyasztás-szabályozás, a nikotinkvóta – Dick
az odavetett félmondatokba rejtett utalásokat végtelen természetességgel
használja, mintha egytől egyig olyan körülményekről, eseményekről,
rendszerekről, tárgyakról ejtene szót, amit mindenki untig ismer. Amik
nem szorulnak magyarázatra. Ez a „félszavakból értjük egymást” jelleg
hitelesítő erejű, a legvalószínűtlenebb ötleteit is lenyomja a
torkunkon.
Mert
Jason Tavernier valóságok közti utazására aztán kapunk egy olyan
banalitásában bosszantó magyarázatot, hogy ihaj. Egy ember gyógyszeres
hatás alatt más-valóságot indukál a többieknek. Egy másik valóságot,
aminek teremtésébe belehal. Magas valószínűtlenségi szintű magyarázat –
vagy mégsem? Hiszen a valóságot, amibe beleszorulunk, éppen hogy a másik
teremti mindig, a puszta jelenlétével, a sokmillió másik, ezt az egyet.
A valóságunk a mindenki közös delíriuma. A népszerűség főleg ilyen
közös delírium, megtanultuk, mennyire sérülékeny „valóság”. Ugyan ki
emlékszik a tegnapi „három perc hírnév” celebére?
Ez
az óhatatlan, belehallott tartalom aztán szinte filozófiai távlatokat
nyithat. Mert ugyan mennyi a közös a kilenc emelettel alattam kutyát
sétáltató figura, a gyereket sétáltató anyuka, az elhúzó motoros, a
felettem gépen szálló ismeretlen, meg az én „valóságomban”? Hányféle
valóságot lakik be a kisbolt előtt tébláboló még épp nem tajtrészeg
csöves, az elvakultan szerelmes kolléganőm, a munkájába fásult postás, a
budai milliárdos? Hányan élnek itt folyamatosan egymást kizáró, különös
valóságokban?
Igazából
érthetetlen, miért ezt a történetet mesélte el az író ebből a könyvi
valóságból. Miért nem egy lázadó diákét. Miért nem egy mozgalomét a föld
alól, ami a rendőrállam ellen hatol. Miért nem a rendőrtábornokok
korrupt-becstelen hatalmi harcait egymással a hatalomért. Miért nem a
hatosok „szuperemberiségét” meséli. Hogy végül is miért egy
paprikajancsi pokolra szállását meséli el egy unatkozó sznob picsa
másvalóságába. Minden kiadói szerkesztő fogná a fejét, küldené el a
francba a kezdő írót kéziratostul. Ez így nem szól semmiről, mondanák –
holott ettől van hallatlan élet-szaga. Kipottyanni a védettségből, a
magunk kisvilágának olyan-amilyen keretei közül, a semmibe; na erre
rezonál valami bennünk, akkor is, ha nemhogy azonosulni nehéz ezzel a
paprikajancsival, még szurkolni se könnyű neki, annyira esetlenül
csetlik-botlik ez a kitenyésztett hatos a semmiben, ahova került.
Annyira nem-hős. Szerencsénk van, hogy ez itt egy sikeres író sokadik
regénye, aki ez idő tájt szinte azt írt már, amit akart. És merte saját
magát írni, a saját identitásába vetett egyre bizonytalanabb, drogoktól
felhőzött hitét. Az elektromos Lincolnban ugyanez nem sikerült, a dolog nem állt össze. A Csordulj könnyem…-ben igen.
Ez a könyv beteg. Ez a könyv jó. Két állítás, ami nem zárja ki egymást.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése