A
hátsó udvarban kezdődik a végtelen. Jó ezt tudni, a legtöbb gyerek
tudja, mi is tudtuk, csak elfelejtettük, valahol, menet közben. A padlás
ablaka a legszebb emlékekre nyílik a múltban. Csak egy lépés kell – nem
azért, hogy másképp legyen, hogy felülíródhassanak a rossz döntések,
nem azért hogy csaljunk, hanem hogy megéljük, a maga teljes valójában,
amire érdemes emlékezni. Bradbury történeteiben a világ úgy
ezerlehetőségű, ahogy a gyermekkor hiteiben.
Ugyanakkor
Bradbury nem naiv. Ismer bennünket, a magunk gyengelelkűségeit, a
gyávaságainkat, a menekülés cifra hóbortjait. Engesztelhetetlen
következetességgel építi a hátsó udvarban nyíló végtelent teli a
félelmeinkkel is, a szegénységeinkkel, a borzalom kézzelfogható, józan
lehetőségeivel, hisz tudjuk, akad számos – fenekedik ránk ezer veszély,
legfőképp persze önmagunk. De ebben az engesztelhetetlenségben is, ha
keserűen is, élet-ismerően is, mégis: öreges szelídséggel bölcs és
megbocsátó. Egyszerre gyermeki – a csodálkozásaiban, a tágra nyitott
kíváncsi tekintetében – és egyszerre nagypapás – az ítéletei, a szigora
ellenére.
Soha
nem a technikai részletek izgatják. Csak az ember. Akivel történnek a
dolgok. És ezek a történetek valóság-ízűek, akkor is, ha az elképzelt
jövőben, a Marson, az örökké eső áztatta Vénuszon, vagy esőt sose látott
sivatagban esnek is meg velünk. Bradbury a mi történeteinket írja.
Bradbury-nél
a jövővízió a legkevésbé lényeges. A scifi. Sokkal fontosabb, ahogyan
minden apró gesztusával kérdez. Tudok-e szeretni: azt, akit
választottam, tudom-e azokat, akiket kénytelen vagyok? Tudok-e gyűlölni
felelőtlenül és őszintén, vállalva és szembenézve e gyűlölő önmagammal?
Meg tudok-e bocsátani annak, akinek meg kell, és azoknak, akiknek nem
kell, de jó lenne? Tudom-e élni az életem, dönteni, lépni a következő
lépést, ami egykor volt jó-rossz döntéseimből kifolyólag immár adatik?
Az író azért ír, mert kérdések feszítik. Amiket koppanó
következetességgel tesz fel minden novellájában – akkor is, ha tudja,
nincs adekvát válasz. Az a dolga, hogy kérdez.
És
Bradbury zseniálisan kérdez. Ha ezt rakétákkal, Marssal, Vénusszal
övezett, örök-esős, vagy örök esőtlen sivárságokba dugva, vagy álmaink
rejtett rétegeit feltárva, lelket balzsamozva teszi – ha a szépírás
keretét a fantaszikumba tágítva teszi is: úgy kérdez, ahogyan a
legnagyobbak. Ez nem avul el soha, ez a mindnyájunkat firtató, kíváncsi
tekintet marad örökké aktuális. Nem a mű, hanem a művet átható elemi
tisztaságú gesztus. Az ember gesztusa, aki a másik embert kérdezi.
Hiszen ez minden igazán emberi alapja. Én részvétnek hívom.
Részvét,
avagy tovább nyitva e figyelmet: részvétel. Bradbury nem író-isten. A
történeteiből nem vonja ki magát. Nem kivétel. Ahol válaszol is a maga
feltette kérdésre, ott vállalja a válaszadás teljes kockázatát. Nem
író-próféta: tudja, hogy tévedhet. Talán ezért nem alkotott soha komplex
világokat, talán ezért elégszik meg a néhány fantázia-klisé
alkalmazásával. Talán ezért aprózza magát a novellákba. A tágabbra
nyitott irodalmi keret nem a menekülésé a világ, a másik, vagy akár
önmaga elől.
Akkor
sem, ha voltaképp gyógyíthatatlanul optimista – hiszi, hogy végül
felülemelkedünk nemcsak a gravitáción, naprendszeren, ó- és újabb hitek
hamar előítéletekké kövülő börtönein, de a magunk kisszerűségein is.
Bradbury nem menekül a fantáziába, hanem előrerohan benne, addig az
emberig, aki mer nagyszerű lenni. És minden sorából fénylik a hit, hogy
akár mi magunk is lehetünk ez a nagyszerű emberiség. És minden
cinizmuson túl bizony ezt jó lenne elhinni neki.
Kiadó: Agave
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése