2011. április 7., csütörtök

Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra

A hátsó udvarban kezdődik a végtelen. Jó ezt tudni, a legtöbb gyerek tudja, mi is tudtuk, csak elfelejtettük, valahol, menet közben. A padlás ablaka a legszebb emlékekre nyílik a múltban. Csak egy lépés kell – nem azért, hogy másképp legyen, hogy felülíródhassanak a rossz döntések, nem azért hogy csaljunk, hanem hogy megéljük, a maga teljes valójában, amire érdemes emlékezni. Bradbury történeteiben a világ úgy ezerlehetőségű, ahogy a gyermekkor hiteiben.

Ugyanakkor Bradbury nem naiv. Ismer bennünket, a magunk gyengelelkűségeit, a gyávaságainkat, a menekülés cifra hóbortjait. Engesztelhetetlen következetességgel építi a hátsó udvarban nyíló végtelent teli a félelmeinkkel is, a szegénységeinkkel, a borzalom kézzelfogható, józan lehetőségeivel, hisz tudjuk, akad számos – fenekedik ránk ezer veszély, legfőképp persze önmagunk. De ebben az engesztelhetetlenségben is, ha keserűen is, élet-ismerően is, mégis: öreges szelídséggel bölcs és megbocsátó. Egyszerre gyermeki – a csodálkozásaiban, a tágra nyitott kíváncsi tekintetében – és egyszerre nagypapás – az ítéletei, a szigora ellenére.

Soha nem a technikai részletek izgatják. Csak az ember. Akivel történnek a dolgok. És ezek a történetek valóság-ízűek, akkor is, ha az elképzelt jövőben, a Marson, az örökké eső áztatta Vénuszon, vagy esőt sose látott sivatagban esnek is meg velünk. Bradbury a mi történeteinket írja.

Bradbury-nél a jövővízió a legkevésbé lényeges. A scifi. Sokkal fontosabb, ahogyan minden apró gesztusával kérdez. Tudok-e szeretni: azt, akit választottam, tudom-e azokat, akiket kénytelen vagyok? Tudok-e gyűlölni felelőtlenül és őszintén, vállalva és szembenézve e gyűlölő önmagammal? Meg tudok-e bocsátani annak, akinek meg kell, és azoknak, akiknek nem kell, de jó lenne? Tudom-e élni az életem, dönteni, lépni a következő lépést, ami egykor volt jó-rossz döntéseimből kifolyólag immár adatik? Az író azért ír, mert kérdések feszítik. Amiket koppanó következetességgel tesz fel minden novellájában – akkor is, ha tudja, nincs adekvát válasz. Az a dolga, hogy kérdez.

És Bradbury zseniálisan kérdez. Ha ezt rakétákkal, Marssal, Vénusszal övezett, örök-esős, vagy örök esőtlen sivárságokba dugva, vagy álmaink rejtett rétegeit feltárva, lelket balzsamozva teszi – ha a szépírás keretét a fantaszikumba tágítva teszi is: úgy kérdez, ahogyan a legnagyobbak. Ez nem avul el soha, ez a mindnyájunkat firtató, kíváncsi tekintet marad örökké aktuális. Nem a mű, hanem a művet átható elemi tisztaságú gesztus. Az ember gesztusa, aki a másik embert kérdezi. Hiszen ez minden igazán emberi alapja. Én részvétnek hívom.

Részvét, avagy tovább nyitva e figyelmet: részvétel. Bradbury nem író-isten. A történeteiből nem vonja ki magát. Nem kivétel. Ahol válaszol is a maga feltette kérdésre, ott vállalja a válaszadás teljes kockázatát. Nem író-próféta: tudja, hogy tévedhet. Talán ezért nem alkotott soha komplex világokat, talán ezért elégszik meg a néhány fantázia-klisé alkalmazásával. Talán ezért aprózza magát a novellákba. A tágabbra nyitott irodalmi keret nem a menekülésé a világ, a másik, vagy akár önmaga elől.

Akkor sem, ha voltaképp gyógyíthatatlanul optimista – hiszi, hogy végül felülemelkedünk nemcsak a gravitáción, naprendszeren, ó- és újabb hitek hamar előítéletekké kövülő börtönein, de a magunk kisszerűségein is. Bradbury nem menekül a fantáziába, hanem előrerohan benne, addig az emberig, aki mer nagyszerű lenni. És minden sorából fénylik a hit, hogy akár mi magunk is lehetünk ez a nagyszerű emberiség. És minden cinizmuson túl bizony ezt jó lenne elhinni neki.


Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...