Nagyon
halk szavú könyv ez, szelíd szavú könyv. Pedig fájdalomig őszinte, nem
kendőz, nem takar, a nemzedékek „fényképalbumát” kíméletlen kézzel
lapozza. Ahol a nagyanyai bölcsesség elsimítaná a múltat, sebeket
tagadna el, akár gyalázatot; ösztönös bölcsességgel érezve, mennyire
ártalmas ajándék is a tudás, bizonyos dolgoké – ott sem áll meg hőse,
kérdez szakadatlan, tanúkat faggat a számunkra nevezetlen elbeszélő, aki
a könyvbe szerkesztett családfán is csak így szerepel: Én. Halk szavú,
őszinte könyv Grecsó Krisztiáné, még ha nehéz is a szívnek olvasni
ezeket a nehéz sorsokat. A telepi sorsot.
Mert
a telep él a lapokon. Az egymás után következő nemzedékek változó
terepeként, pusztulásában-átalakulásában, faluba tagozódása közben is. A
gyár kenderföldjei alatt a lóvasút szamarak húzta csilléinek vas-sirató
csikorgása, a kenderbűz, a nagyapák nemzedékének gyermekkori telepe
tömény élet-szagot áraszt, de torkot markolóan valóságosak ugyanazon a
helyen a rozsdától mart, rég nem használt sínek közt botorkáló unokák
nemzedékének porba írt lábnyomai is. A telep az otthon, a
múltjának-jelenének minden keserves pillanatával együtt: a budapesti
intermezzók sápadtan hevernek a könyvben, ehhez a valóságtartalomhoz
képest szinte anyagtalanul – csak ott kapnak húst, csak ott válnak élővé
az elbeszélő én számára, ahol valamilyen, akár nyakatekert párhuzamba
állíthatók a teleppel. Ahol hasonlítanak rá, mint az a félig-meddig
sorsára hagyott pálya a Bosnyák-téri piac mellett. Mintha nem is akarna
az elbeszélő megérkezni soha egészen a jelenlegi életébe, mintha magában
hordaná, mint egy stigmát: a „telepiséget”.
És
valahogyan a múlt alakjai is élőbbek a lapokon, mint a jelen
statisztériája. Mintha az elbeszélő számára is ők lennének az élettel
teli, valódi mese alanyai: a gyermek emlékezetében megőrzött képek és a
tanúk elbeszéléseiből összeálló kép egymásba csúszó elcsalt optikával
mesél erről a stigmáról. Itt senki nem hibás, nincs nagy konspirátor,
aki szándékkal gyötör, csak körülmények vannak, a lehetőségek hiánya,
meg rossz és annál is rosszabb döntések következményei. Grecsó
regényében épp az a szép, hogy a hőse bár látszólag túllépett ezen a
múlton, az életével, az élete körülményeivel, kénytelen belátni mégis:
az a lelki erőtér, amiben mozog, semmiben nem különbözik a „fekete
vonattal” Pestre ingázó nagyapa, a tisztességét játékgépbe szóró vasutas
nagybácsi, az alkoholista apa lelket vesztett világától. Nem keresi ő a
tanúkat, azokat, akik a gyermek illúzióinak utolsó morzsáitól is
megfosztják – de nem is tér ki előlük. Mert a lehetőségtelenség telepi
börtönében rekedt sorsokban valójában önmagát kutatja.
Mintha
az elbeszélő a „miért lettem én ilyen” kérdésére keresne legalábbis
túlélhető választ. Hiszen ez a végletekig feszülő azonosulás a
„család-felállítással”, a sorsból-vérből nincs kiúttal a legvégső
kérdés: hogy valóban ennyire nincs választásunk, hogy a felmenőink rossz
döntéseinek taposott ösvényéről valóban ennyire nincs kitérés?
Kiadó: Magvető
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése