Elképesztő
könyváradat vesz körül bennünket manapság – a kiadók csak úgy ontják
magukból az újabbnál újabb sikerkönyveket, a nagy könyváruházak
roskadoznak az agyonreklámozott sorozatoktól, az olvasó pedig, ha kicsit
is megpróbál lépést tartani ezzel az ütemmel, egyre gyorsabban és egyre
többet olvas. Azonban általános jelenség, hogy minél többet és minél
gyorsabban olvas valaki, annál ritkább, hogy egy regény megállásra
késztesse, hogy azt mondja: eddig és ne tovább, most ne szaladj és ne
vegyél le újabb könyvet a polcról, hagyd, hogy hasson rád, amit olvastál
– A szépség vonala épp ilyen könyv.
Alan
Hollinghurst 2004-ben megjelent Booker-díjas regénye
meleg-kultuszkönyvként érkezett hozzánk, a legtöbb beharangozó ezt a
szálat emelte ki, pedig valójában sokkal többről szól! Nagyszabású
társadalomkritika a Thatcher-korról, szatíra és fejlődésregény, az angol
arisztokrácia és felső-tízezer vitriolos tablója – egy kívülálló szemén
keresztül.
Nick
Guest az egyetem után beköltözik barátja, Toby Fedden családjához,
kimondva-kimondatlanul azért, hogy a fiú lelkileg instabil húgának
támaszt nyújtson, amíg a szülők nyaralnak, reprezentálnak, vagy épp a
papa politikai karrierjével vannak elfoglalva. Az alsó-középosztályból
származó Nick hamarosan otthon érzi magát a konzervatív politikus és
arisztokrata felesége gazdag és csillogó világában, a partik, vidéki
kiruccanások, műkincsek birodalmában – ezzel párhuzamosan pedig elkezdi
felfedezni saját homoszexualitását, amit az oxfordi évek alatt többnyire
elnyomott, csak vágyképekben élt ki. Első, Kensington Park Gardensben
töltött nyara egyben az első szerelem nyara is – mi pedig rögtön
ízelítőt kapunk a könyvre jellemző ironikus kettősségből: miközben Nick
próbál beilleszkedni az előkelő londoni villák világába, magától
értetődő természetességgel viszi nyíltszíni hancúrozásra első szerelmét
az ugyanezen villák által határolt magánparkba.
Ez
a kettősség, a „előkelőség”, gazdagság és pompa által körülvett
romlottság végigkíséri a könyvet – és talán épp Nickre jellemző a
legkevésbé. Az alulról jövő Nick a képmutatásban igazi kispályás az
elkényeztetett milliomoscsemeték, perverz politikusok, jólöltözött
oxfordi szépfiúk között. Hollinghurst kíméletlen ítéletet mond a sznob
és rátarti felső-tízezer fölött, melynek tagjai ugyan tisztában vannak
egymás kis perverzióival, ám következetesen nem vesznek ezekről
tudomást. A látszat itt mindennél előbbre való – az otthonunkba
mosolyogva beengedjük férjünk titkárnőjét, noha tudjuk, hogy a
szeretője; meleg fiunk mellé fizetett pr-menyasszonyt alkalmazunk; s ha
tudjuk is, hogy a nálunk lakó fiú „más”, nem beszélünk róla.
Nick
egyfelől el van bűvölve mindentől, amit ebben a világban tapasztal,
bármit elkövet, hogy része legyen, másfelől kicsit „felülről”, a művelt
és kifinomult értelmiségi szerepéből nézi a benne élőket – ez ad neki
egyfajta tartást és távolságot. Nick mindent és mindenkit esztétikai
kategóriákon keresztül néz, és ezen a szűrőn a legtöbben fennakadnak –
épp ő, a „kis esztéta” az, aki látja az álarcok mögött a személyes
tragédiákat. Komoly szatirikus élt kölcsönöz a könyvnek a „felesleges
bölcsész” Nick – aki maga sem tudja, mit akar kezdeni magával,
doktoriját valami homályos témában írja, aminek köze van Henry
James-hez, az esztétikához és a „stílushoz, mint akadályhoz” – és a
pénzen és politikán túl nem látó, a művészetet csak befektetésként
értékelő, többnyire rossz ízlésű sznobok egymásnak feszülése.
Nick
mindent pontosan megfigyel, a legapróbb jelzésekből, kiszólásokból,
rezdülésekből állítja össze aprólékos portréit – csak épp a saját helyét
és szerepét nem látja ebben a közegben. Az illúzió, hogy oda tartozik,
hogy elfogadják, szertefoszlik, amint a láthatatlan Nickből, aki mindig
kéznél van, hogy kitöltse a létszámot, vagy segítsen, amiben kell,
önálló entitás válik. Amint kénytelenek tudomást venni nemhogy a
másságáról, de egyáltalán a létezéséről, kivetik maguk közül – hogy
bukása teljes-e, vagy a felső-tízezerből történő kizuhanása épp
valamiféle intellektuális felszabadulás előhírnöke, az olvasó
képzeletére van bízva.
Az
előzetesen túlhangsúlyozott melegtéma számomra csak egy szólama a
társadalomkritikának. Szerves része a könyvnek, mint ahogy a drogkérdés,
a szexuális kicsapongás és persze az ekkoriban megjelenő AIDS is – de
mintha mindegyiknek az lenne a szerepe, hogy a tagadásukra
berendezkedett álszent társadalomról lerántsa a leplet. Nem ráz meg, nem
borzaszt el, igazán még csak nem is taszít, épp azért mert annyira
„tagadják”, hogy az olvasónak egyszerűen nincs más választása, mint a
szereplők ellenében is elfogadni a jelenséget. Hozzájárul ehhez a regény
nyelvezete, ami még a homoerotikus leírások és a visszataszító
drogozások alkalmával is a szépségre törekvést szolgálja – még ha
nyersnek és undorítónak is találjuk az aktust magát, Hollinghurst
prózája van annyira esztétikus, hogy ez ne zavarjon.
Aprólékos
jellemrajzai, a jellegzetes brit viselkedés ironikus bemutatása, a
maróan gúnyos társadalomkritika már önmagukban zseniálissá teszik a
könyvet – ehhez csak hozzátesz az a szerteágazó utalásháló, ami
kibontakozik a lapokon. Igazi ínyencfalat a popkulturális utalásokra,
irodalmi párhuzamokra, társadalmi- és politikai fricskákra fogékony
olvasóknak – persze hozzá kell tenni, ahhoz, hogy ezt maradéktalanul
kiélvezzük, nem árt jól értesültnek lenni a brit politikai- és
társadalmi élet témájában, és az átlagon felüli műveltség sem hátrány –
nem áltatom magam azzal, hogy ezek birtokomban vannak. Valószínűleg a
rejtett utalások felét sem fedeztem fel, egy másik felét meg nem
értettem meg, ezek majd az egész biztosan bekövetkező újraolvasásra
várnak – amit meg kell előzzön egy alapos ismerkedés Henry James
műveivel.
A
kiváló magyar fordítást élvezet olvasni – Hollinghurst prózája magyarul
a szó szoros értelmében szép, virtuóz, utalásokban gazdag szöveg; és
ami manapság sajnos egyre ritkább, a fordító láthatóan otthonosan mozog a
brit közélet és politika világában éppúgy, mint a művészet terén,
magabiztosan használja a szakkifejezéseket és a szlenget egyaránt, ami
ennél a regénynél kulcsfontosságú. A könyv megjelenése is pazar, a
terebélyes keménykötésű kötet védőborítójára a külföldi kiadásoknál is
bevett kígyó, indavonalak és kokaincsíkok motívumai kerültek –
egyszerűségében is figyelemfelkeltő, és nagyon jól utal a könyvben
háromszoros jelentéssel felruházott szépségvonalra. Minden tekintetben
csodálatos könyv és méltó kiadás – ritkán írunk le ilyet, de ez most
tökéletes!
Kiadó: Scolar
Fordította: Berta Ádám
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése