Máté Angi: Mamó

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyves bloggerek körében a tavalyi év legkedveltebb könyve Máté Angi kisregénye, a Mamó volt. Valahogy azt érzem, egész évben ettől volt hangos körülöttem a blog-és molyvilág: egymás után jöttek az ötcsillagos értékelések, méltató ajánlók, blogbejegyzések, aztán év végén a Bródy Sándor-díjjal még inkább a figyelem középpontjába került az írónő. Én meg csak vártam, és tologattam a könyvet magam előtt a virtuális polcaimon – féltem tőle.

Féltem, mert mindig félek, ha valami ennyire közkedvelt, ha ilyen osztatlan siker övezi – mert hát mi van, ha nekem mégsem tetszik? Ráadásul halmozottan hátrányos helyzetből indult nálam a történet – pont az a könyv, amire kapásból rámondanám, hogy nem szeretem. Taszítanak a szerencsétlen kisgyerek-történetek, nem szeretem az erőltetett nosztalgiázást, a világból ki lehet kergetni a mostanában divatos Erdély-romantikával, és bármily hihetetlen, kifejezetten utálom a nyelvi bűvészkedést, a tájszavakat, a szóvicceket, az ízes beszédet egyaránt.

Aztán egy este kézbe vettem a Mamót, azzal, hogy belenézek – nem akartam én elolvasni, épp benne voltam mindenféle másban, tornyosultak a sürgős tennivalók, amúgy sem az én világom, de tudtam, hogy másnap elkerül innen, és hajtott a kíváncsiság. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, azonmód ott ragadtunk ketten a kanapén, a könyv és én, és addig fel sem keltem, míg a végére nem értem. Hogy aztán pityergéssel elegy boldog mosollyal tegyem le és boldog-fájó szívvel ajándékozzam el. Mert szeretném, ha az enyém lenne, szeretném birtokolni, bármikor elővenni, lapozgatni, ízlelgetni, erőt meríteni belőle, mégis, sokkal inkább elajándékoznám mindenkinek, hogy olvassa, hogy melengesse meg az ő szívét is.

Csoda ez a könyv, az árva kislány, Angica, és a szigorú, kemény, szeretetét kifejezni képtelen nagyanyja, Mamó története. Nincs benne semmi a klisés árvagyerek-történetekből, nem célozza a könnycsatornáinkat, nem akar elborzasztani, sem meghatni, egyszerűen őszinte, szeretetteli, gyermeki és bölcs egyszerre. Nem nosztalgiáz, csak elmesél, nem úgy, ahogy társaságban meséljük a gyerekkori sztorijainkat, hanem úgy, ahogy magunknak meséljük, amikor otthon ülünk a  sötétben egyedül, és azzal a kérdéssel birkózunk, hogy kik vagyunk mi, honnan jöttünk, és kiknek köszönhető, hogy ilyenek lettünk.

Nem a romantikus, békés, képeslapra illő, igazi értékeket hordozó Erdély bontakozik ki a lapokon, hanem a ma, innen, Budapest egy viszonylag kényelmes szegletéből elképzelhetetlen nyomor, üresség; hideg, szürke, barátságtalan világ, hideg és barátságtalan emberekkel. Egy világ, amiben egy kicsi gyereknek nincs más választása, mint hogy a képzeletébe meneküljön, és beszínezze – rikító kékek, pirosak, sárgák Angica képei, és gömbölyűek, mosolygósak, puhák.

Mindez a felnőtt Angi gyönyörű szavaival – amivel aztán igazán levett a lábamról. Hogy csinálja, hogy iszom a szavait én, aki ha meghallok egy népnyelvi kifejezést, elborzadok? Honnan jönnek belőle ezek a csodálatos nyelvi lelemények, amik minden irodalmiaskodásnál jobban írnak le alapvető gyerekkori élményeket? Olyan élményeket, amik aztán itt jönnek, tolulnak fel bennem is, és az emlékek súlya szép lassan maga alá temet.

Mert Angi nem csak a saját történetét meséli el, ő annál többet tesz – rányitja  a szemünket a saját gyerekkorunkra, előhívja az emlékeinket, amiket gondosan eltemettünk, ki szándékosan, ki csak azért, mert a „felnőttvilág” fontosabb dolgaival volt elfoglalva. Gyerekkori nyarakat idéz, gondtalan, bizakodó, mindenre rácsodálkozó gyermeki énünket, azt az ősbizalmat, amivel kicsiként a nagyszülők felé fordultunk. És megmutatja, hogy akár puha és mosolygós, akár szikár és gondokkal terhelt, akár ölelgetős, akár szeretetét soha ki nem mutató felmenőink vannak-voltak, mily sokat köszönhetünk nekik.

Ahogy becsuktam, az volt az első gondolatom, hogy ha könyvet írnék a nagyanyámról, ilyet akarnék írni (s közben látom magam előtt, ahogy ül a sámliján, lóg a kezéből a bagó, és közli velem, hogy jódolgomban azt se tudom, mit csináljak) – de nem tudnék. Csodálom Angit, hogy ilyen mélyen magába nyúlt, és elénk tárta mindezt – de ha a Mamóról írni is ilyen bensőséges, fájdalmas dolog, milyen lehetett akkor a Mamót megírni?

Kiadó: Koinónia

Korábbi kommentek: