Jack Kerouac: Úton - Az eredeti tekercs

Az „eredeti tekercs” legendája, az 1951 áprilisában, őrült alkotói rohamban, benzedrin-mámorban írt, a szentlélek által diktált szöveg legendája végigkísérte Kerouac életét. A legendát maga is táplálta, meg a barát, Allen Ginsberg is, és kellett is egy ilyen legenda a „vert nemzedéknek” – a nemzedékeket az ilyen legendák formálják. A valóság összetettebb, kevésbé illik filmre, de a legenda az, ami összefonódott a fogadtatással. „Egyszer talán az eredeti, őrült könyv is megjelenik” fogalmazott Ginsberg, nos, 2007-ig kellett erre várni. Kevesen gondolnák, de a megjelenés akadálya leginkább Kerouac kvázi dokumentarizmusa volt: az „eredeti tekercsben” minden szereplőt a saját nevén nevezett – a kiadó egyszerűen nem vállalta a jogi következményeit a megjelenésnek, amíg bárki is élt e nagyhatású könyv menazsériájából.

Nem mintha nehéz volna hozzászokni Salvatore „Sal” Paradise, Dean Moriarty, Carlo Marx vagy Remy Roncoeur helyett az eredeti nevekhez, Neal Cassadyhoz, Ginsberghez, Henry Cru-hoz, Burrougshoz, vagy a tényhez, hogy a szerző is a saját nevével vállalja emlékeit. Hozzászokni egy messzire ható baráti kör tagjainak neveihez, az álnevek helyett - hiszen a beat-nemzedék színe-java és holdudvara mámorosodik és tántorog e lapokon. Terjedt e kötetről, hogy számos, a szerkesztők által botrányosnak ítélt elem végre olvasható lesz benne. S bár akad szókimondóbb jelenet, igazán pikáns részletek nem kerültek elő így sem – egyszerűen magasabb az ingerküszöbünk, durvább szaftokhoz szoktattak azóta az irodalmak, szinte csodálkozhatunk a kor amerikai kiadóinak prüdériáján. Ennek ellenére jelentős esemény, hogy kézbe vehettük a többé-kevésbé eredetinek tekinthető írói változatot – végül is Kerouac ’51 óta ezt a változatot olvastatta volna szívesen az olvasóival. A magyar olvasók M. Nagy Miklós fordítását is üdvözölhetik, aki – Bartos Tiborral ellentétben – meg sem kísérelte megteremteni magyarul azt a nem létező szlenget, amely az előző fordítás bumfordi bájához ugyan hozzájárult a maga módján, de igen távol állt az eredeti mű stílusától. Ráadásul egy példaszerűen szerkesztett, alapos előszóval vezeti be a könyvet, amiért külön köszönetet érdemel.

„Mi az utad, ember? Szentek útja, bolondok útja, szivárvány útja, aranyhal útja, bármi útja.” S persze a menekülésé. Menekülés az apák nemzedéke elől, az apák elől, akiktől szökni kell, vagy akik meghaltak, vagy épp az állandó keresésükbe csomagolva kell „szökni” előlük, ahogyan Neal teszi – persze leginkább az időbe ácsolt, szürke életük elől kell szökni, „az olyan emberek nemzedékről nemzedékre örökített keserűsége” elől, akik „soha se tették azt, amiért a lelkük sírt”. S még inkább a saját kudarcok: karrier-kudarcok, párkapcsolati zűrök, pénzgondok szürke unalma elől. El Denverbe, el Frisco-ba, el Fresno-ba, el L.A.-be, el Pittsburgh-be, el Mexikóvárosba, városokba, ahol barátok várnak. North Platte, South Platte, Cheyenne, városok, amiken át lehet menni más városok felé, ahol várnak volt és jelenlegi feleségek. Stoppal, busszal, más hazafuvarozni való autójával, lopott kocsival akár – Dallhart, Amarillo, Childress, átutazóban; várnak a cimborák, a bulik és a jazz.

Kerouacot mélységesen izgatta a jazz és a buddhizmus, a pillanattal való azonosulás e két – voltaképp rokon – lehetősége. Elkapni AZT, elkapni és nem ereszteni az időtlent. Ahogyan a szaxofonos elkapja, akit aztán követni kell, extázisban kocsmáról kocsmára. Ahogyan Jack és Neal elkapja valaki más kocsijának hátsó ülésén. „még soha nem mentünk együtt keletre” – sajátosan szimbolikus mondat. „…mi tudjuk, hogyan kell lelassítani az időt” mondja Neal, ott, a hátsó ülésen. Lehet, hogy a belőle áradó férfiség titka is ez, aminek bedől minden nő, akivel találkozik. Persze pont ez tartósíthatatlan, s az eredménye három feleség, s a gyomnövényként felnövő, elpotyogtatott porontyok – az egykori, tagadni való apai minta újratermelődése: az apátlanság. Amivel nem lehet szembe nézni, ami elől megint csak menekülni kell: „nem a szokásos, kelet-nyugati inga, hanem a varázslatos Dél… pajtás, ez most AZ lesz, most ELKAPJUK!” A folyton elillanó önazonosságot… Az Útonban lerakódó minta után lohol aztán az egész hippi nemzedék, járva be az utat Denvertől Mexikóig – akiket Kerouac valójában megvetett, a „spontán próza” atyja tiltakozott, amikor a „hippik atyjának” nevezték, a beatnemzedék királya így tiltakozott: „nem beatnik vagyok, hanem katolikus”.

Neal őrülete a „szent őrület”, a megérzés teljességének élménye. Az őrület, ami nélkül nem születik művészet – mondanám, de nem lenne igazam. Hiszen Neal bármennyire inspiráló, az alkotást tekintve impotens. Hiszen Jack, az író (a művész) nem „szent őrült”. Neal a hős, Jack a krónikása. Jack hallatlanul őszinte, az irodalomban oly ritkán láttatott cselekvésképtelen, lúzer mivolta a legtisztább művészi pozíció. A „hősök” cselekszenek, míg a történeteiket a lúzerek írják, ha olykor azt is el szeretnék hitetni velünk, hogy ők voltak a „hősök”. Nem utolsó sorban az Úton sikerének ez az egyik oka, hiszen akármennyire is fáj, a legtöbbünknek zsigeri szinten könnyebb Jackkel azonosulni – az ő „tanúság-pozíciójával”, a saját kételyekkel tömött, habozó csetlés-botlásával, amely hagyja megát tovasodorni Neal tornádó-személyiségének „szele” által mindenféle helyzetbe. A helyzetekbe, amelyekre Jack emlékszik – mert Neal a megérzés, a beleélés mellett másra egyre kevésbé képes, mondhatnám úgy: folyvást a regény végi szétesett, beszédképtelen állapot felé utazik.

Jack Kerouac tehát a tanú, Úton című regényében annak a tanúja, hogy valaki legalább időnként „kizuhant az időből” a maga nirvánájába. Ha e kizuhanás – mint azt annyi nemzedékkel beatnik-ek és hippik után keservesen megtanultuk – mindent magával rántó, önpusztító gesztus is, amelynek értelme alig több, mint a kényszerű konszolidációnak. Kerouac fájdalma volt, hogy a könyvét nem az új, kísérletező, „lélegzet-ritmus” alapjain álló spontán prózaként, hanem egyfajta programregényként kezelték. Az eredeti tekercs kiadása talán alkalmat ad erre is, hogy a könyvet végre az irodalmi értékeiért becsüljék, talán lekopik róla a manifesztum-jelleg. Talán végre oda kerül, ahova annak idején a szerzője szánta: az irodalomba.

Kiadó: Európa

Fordította: M. Nagy Miklós

 

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Álomország

A nagy összefüggések feltárása utáni intermezzók, lélegzetvételek, beiktatott betétmesék, elkalandozások végigkísérik a Sandman-t – ráadásul nem minden funkció nélkül: a következő, füzeteken áthúzódó, gazdag cselekményű füzéreknek minden alkalommal e kitérők alkalmával ágyaz meg az író. Ahogyan Neil Gaiman fogalmaz a gyűjtemény harmadik kötetébe szerkesztett képregény szkriptben: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. A Sandman, az álmok fejedelme - Álomország kötetbe végül négy ilyen novellisztikus történet került.

Nagyon szívesen olvasnék többet Gaiman viszonyáról a rajzolókkal – érdekelne, végül is miért alakult úgy, hogy - e kötetben is, de a későbbi kötetekben főleg - a grafikusok szinte füzetenként adják egymásnak a rajzceruza stafétabotját. Akár koncepció is húzódhatott e mögött, hiszen az Álomúr – néhány állandó ismertetőjegyét leszámítva – úgymond mindenkinek más álom-köntöst ölt fel, más arcot viselve mindenki álmaiban – nos, a rajzolók e sajátos szabadság mentén értelmezve újra a címszereplő figuráját, számos emlékezetes Morpheust alkottak nekünk. Persze gyakorlati oka is lehetett a folyamatos cseréknek, hiszen a sorozat nagyjából ezen időszakában vált a kultikus státusz mellett sikeressé is – nem tartom lehetetlennek, hogy a DC sztár-rajzolóitól egészen a holdudvarig egyszerre csak jóval többen szerettek volna részt venni a projektben - döngték körül, mint húst a legyek – a sztároknak egyre inkább megtisztelő felkérés, az aspiránsoknak pedig kiugrási kísérlet lehetett a sorozat.

Mert ha átlapozzuk a kötetbe szerkesztett képregény-forgatókönyvet, a Kalliopé „vázát”, és vesszük a fáradságot, hogy kockáról kockára kövessük akár egyetlen oldal képbe kerülését, akkor látnunk kell, hogy Gaiman meglehetős szabadságot adott a rajzolóinak (többet, mint mondjuk Alan Moore); a részletes iránymutatásoktól nem egyszer tér el a rajzoló és általában jól teszi, hogy eltér – ezzel erősebb vizuális élményeket teremtve. Volt értelme e gyűjteményes kiadásba beszerkeszteni ezt az érdekességet még ha valójában a kényszer okán került be; hogy a következő kötet, a Párák évszaka összefüggő meséjét ne törje meg a gyűjteménybe rendezés. A forgatókönyv olyasmit sugall, hogy nem az író összeférhetetlensége miatt maradt a borítókat alkotó Dave McKean – és a beíró Todd Klein - a sorozattal a legtovább. S valóban betekintést enged a füzetek létrejöttének folyamatába: hogyan vált képpé Álomúr az írói vízióból. Mondom ezt annak ellenére, hogy valójában nem vagyok oda Kelley Jones Sandman-figurájáért a Kalliopé-ban.

 

Bár a rajzoló nem egy sajátos paneljét ennek ellenére szeretem; és szeretem szintén tőle az Ezer macska álma összes kockáját. A Kelley Jones és Malcolm Jones III alkotta páros e mesében alkot igazán emlékezeteset, minden beállításuk a „macskasághoz” való ragaszkodás, a felvett nézőpont tartásának iskolapéldája. Azt számos történetéből tudhatjuk, hogy az író nagy macskabarát – a történet tehát szintén ihletett. Ha csak e kötetet nézem, akkor vita nélkül ez a történet a kedvencem; a Szentivánéji álom minden gyönyörűen egymásra pakolt rétege és rajzi leleménye ellenére csak a második a macskák után – bár tény, a Babaház-kötet betéttörténete, az Egyszer fenn, egyszer lenn mellé rakva, együtt látva e két, a sorozat egészétől jellegében alaposan különböző történetet, azért másképp értékelnék. Példaszerű, e történetek által hogyan kapja meg Morpheus azt a távlatot, azt a tág történelmi levegőt, ami által mintegy hitelt nyer a „végtelensége”. Nem beszélve arról, milyen hallatlan finomságú rajzokkal építette körül e mesét Charles Vess… Az Álarc meglehetősen egyszerű történetének – ahol Álom helyett Halál hugi képviseli a végtelenséget – megszületését és kötetbe kerülését értem, de a korábbiak fényében ez a történet óhatatlanul halovány – olyan jó középszer; és sajnos nem sokat emel rajta az epizód rajzolója, Colleen Doran konzervatív képregényes stílusa sem.

Mégis, az Álomország négy epizódja minden közjáték-jellege ellenére hozzátesz a nagy egészhez. A továbbiakban kicsit részletesebben is beszélnék róluk, ide csak az kövessen, akit nem zavar, ha mesélem a történetet is.

Murakami Haruki: 1Q84 (második könyv)

„Engem az sem zavarna, ha a következő két kötet sem szolgálna megfoghatóbb cselekménnyel, mint ez, de vélhetően ezzel a véleményemmel egyedül vagyok – mondjuk ki: az olvasók többsége azért vár valami kerekedő történetet is a lenyűgöző stílus mellé.” Ezekkel a szavakkal fejeztem be nem is olyan régen az 1Q84 első kötetéről írt ajánlómat – most, a második kötet olvasta után csak ismételni tudom önmagam. Ugyan Murakami Haruki monumentális trilógiájának középső kötete szolgál némi cselekménnyel, és előrevetíti a történet kibontakozását (vagy inkább annak számtalan különböző lehetőségét), ezzel párhuzamosan egyre nagyobb az értetlenség az olvasóban. Ezt a kötetet ugyanis még az előzőnél is jobban elborítja a misztikus köd – valószínű, hogy a nálam tapasztaltabb és vájtfülűbb Murakami-rajongók jobban átlátják, de én bevallom, egyre kevésbé értem, miről van szó. Ám tegyük hozzá, ez még mindig nem zavar.

Aomame és Tengo története a megszokott mederben csordogál tovább, egymást váltó fejezetekben, időnként többé-kevésbé összekapcsolódva, majd egy idő után elválaszthatatlanul – s ahogy egymásba gubancolódik a  két szál, úgy körvonalazódik a történet igazi gerincét adó románc. Miközben Aomame újabb – ezúttal tán az utolsó, és minden bizonnyal a legveszélyesebb – gyilkosságát tervezi, Tengo pedig egyre jobban belemerül a Légből szőtt gubó megjelenése körüli felhajtásba, lassan mindketten ráébrednek, hogy a másik jelenti a legtöbbet számukra. Amit az első kötetben még csak sejtettünk, most bebizonyosodik: Aomame és Tengo gyermekkorukban egy lopott gesztussal a világot adták egymásnak, s hiába telt el számtalan év, azóta is mindketten életük egyetlen tiszta szerelmeként emlékeznek a másikra.

Tán hiteltelennek és reménytelenül romantikusnak tűnik, ám Murakaminak még azt is elhisszük, hogy két magányos, kiközösített tízévesben akkora nyomot hagy egy jelentőségteljes pillanat, hogy aztán felnőve sem tudja kitörölni semmi. Olyannyira elhisszük, hogy még azt is megbocsátjuk, hogy a misztikus thriller helyét lassan, de biztosan átveszi a romantikus dráma. Vagy talán mégsem. A little people ugyanis (a könyvbeli kisemberek csoportja, a pusztítás és gonoszság hordozói, akik a levegőből szőtt gubókból szabadítanak emberi másokat, árnyképeket a világra) dühös – létük nyilvánosságra került, még ha csak egy fantáziavilágban játszódó könyv képében is; befolyásukat veszély fenyegeti, folyvást akadályokba ütköznek. Ám semmitől sem riadnak vissza, hogy megőrizzék rejtélyes hatalmukat; és bármi áron 1Q84 világában tartják azokat, akik egyszer átléptek.

Aomame és Tengo végzetszerű szerelme valamiképp összefügg a little people megjelenésével és a világ változásával – ám hogy hogyan, az a harmadik kötet titka marad. Hogy a gyermekkori egymásra találás szabadított-e el bennük valamit, és vezette őket kerülőutakon ugyan, de egymás közelébe és ezerkülöncszáznyolcvannégybe; vagy a véletlen sodorta őket ugyanabba a misztikus történetbe, és a két hold megjelenése csupán felébresztette gyerekkori emlékeiket – olyan kérdések, amikre tán csak a trilógia végén kapunk választ. Vagy még akkor sem.

Addig azonban még egy bő kötetnyit olvashatunk Murakami lassú, aprólékos, egyszerre költői és mégis kimért prózájából. Jellegzetesen japán elbeszélés ez: tárgyilagos, udvarias és a szó minden értelmében korrekten fogalmazott, túlzásoktól mentes párbeszédek és cselekményleírás; gyönyörű, lírai leíró részekkel – míg a főzés vagy akár a szeretkezés szinte jegyzőkönyvszerű részletességgel és szenvtelenséggel tárul elénk, a kettős hold látványába belefeledkezett főhősök lázas álmodozása zaklatott és érzelmes. Akárcsak a Murakami-életműben már állandó elemnek számító zenei leírások és irodalmi utalások – szenvedélyes fejtegetéseket olvashatunk a jazz-zenéről, és a legvalószínűtlenebb szereplő idézi Csehovot. S persze előbb-utóbb megjelennek a macskák is, mégpedig a történet legszürreálisabb betéttörténetében.

Most is csak azt tudom mondani, amit az első kötet kapcsán: fantasztikus élmény fejest ugrani Murakami világába, és az sem zavaró, ha elveszünk benne. A trilógia eddigi két kötete minden várakozásomat kielégítette, hajlok rá, hogy megelőlegezzem neki a beharangozókban megjósolt „főmű” címet, de azért várjuk ki a végét – ha a harmadik kötet tartja a színvonalat, és ugyanígy elvarázsol, akkor tényleg nem érdekel, hogy kitisztul-e a történet vagy sem...

Kiadó: Geopen

Fordította: Erdős György, Nagy Anita

 

Pénzcsináló

Be kell vallanom valamit: már-már fanatikusságba hajlóan rajongok Aaron Sorkin forgatókönyveiért. Van, aki Woody Allen depresszív New York-i értelmiségi bájáért van oda, más Spielberg grandiózus és nyálas drámáit kedveli, megint más a Coen fivérek abszurdba hajló fekete humorát – na, én hasonlóan rajongok mindenért, amit Sorkin leír. Az elnök embereivel kezdődött, természetesen – aztán folytatódott A színfalak mögött-tel, és olyan filmekkel, mint a Charlie Wilson háborúja, vagy A közösségi háló. Bármit ír, én megkajálom.

Csakis ennek köszönhető, hogy remegve ültem be a Pénzcsináló című filmre. Túlzás nélkül állíthatom, hogy azt se tudom, mi fán terem a baseball, nem hogy tisztában lennék a szabályokkal; Bennett Miller rendező nálam a „nem sok vizet zavar” kategória; Brad Pitt kisfiús bájától pedig sikítva menekülök – tudom, tudom, jó néhány filmben bizonyított az elmúlt években, de amíg úgy néz ki, ahogy, felőlem lehet a világ legjobb színésze, nehezen veszem komolyan. Így aztán ez a film többszörösen vert helyzetből indult – hát innen szép nyerni, kedves Aaronom!

Az nagyon hamar kiderül, hogy teljesen mindegy, az ember ért-e a baseballhoz, vagy sem, itt ugyanis nem a játéké a főszerep. Hanem a háttérmunkáé, ami nem szól másról, mint pénzről és taktikáról. Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke immár évek óta azért küzd, hogy kicsi és csóró csapata fennmaradjon és felvegye a versenyt a pénzzel kitömött nagyágyúk ellen – sikertelenül. A végén mindig alulmaradnak, legjobb játékosaikat sztárgázsikkal elcsábítják, még a stadionjuk és az irodáik is lepukkantak; az edzőjük is egy megfáradt, pocakos mufurc. Mindenki egyetért abban, hogy abból kell főzni, ami van, be kell érni az olcsóbb, „másodosztályú” játékosokkal, és jó edzéstervvel meg kell próbálni addig talpon maradni, amíg lehet. Mindenki, kivéve Billy-t.

Ő ugyanis nem kevesebbet vesz fejébe, mint hogy megreformálja a baseball egész rendszerét: egy véletlenül útjába kerülő, sportpályát hírből sem ismerő közgazdásszal, Peter Brand-del karöltve új alapokra helyezik a sportmenedzsmentet. Pokolba a másodvonallal, jöjjenek az igazán olcsó, senkinek sem kellő játékosok – akik azonban a statisztikai adatok alapján éppúgy hozzák a továbbjutáshoz szükséges pontokat, mint a sztárok. Horribilis mennyiségű statisztikai adat, diagram és precíz pontszámítás veszi át a játékosmegfigyelők helyét – természetesen utóbbiak nagy bánatára. A csapatnál senki nem nézi jó szemmel Billy és Peter ámokfutásnak is beillő akcióit, és jó néhány kudarc kell, mire az eredmény végül őket igazolja. Hogy mennyire, arra tanú a (sport)történelem. Az igaz történetet feldolgozó sztori hatásai máig érezhetőek: Billy Beane és Peter Brand új módszerei valóban forradalmasították a baseball-liga működését.
 

Mire idáig eljutunk, a film feszült két és negyed órája olyan izgalmakat rejt, amiket elképzelni sem tudtam egy sportfilmről. Nem vagyok a műfaj nagy rajongója - bár elismerem, hogy vannak kiemelkedő darabjai - számomra általában túl kiszámítható a dramaturgia és túl nyilvánvaló a tanulság. A Pénzcsináló mindkét csapdát sikeresen kikerüli. Dramaturgiájában inkább egy feszült bírósági vagy gazdasági drámára hasonlít, ahol a kishalak a nagy cápák ellen küzdenek életre-halálra; tanulsága pedig, noha van – főleg Billy Beane flashbackekben megelevenedő fiatalsága és sportkarrierje, illetve a tinilányával való viszonya tekintetében – szerencsére magabiztosan a giccshatáron belül marad. Ami kétségkívül az igen-igen erős forgatókönyvnek köszönhető. Sorkin feszes drámát csinált ebből az itt-ott tök unalmas alapanyagból: még ha le is ül a cselekmény, a feszültség szinte tapintható a vásznon; pattogó, intelligens, áthallásoktól sem mentes párbeszédei pedig folyamatos figyelmet követelnek. Sorkin dialógusaira egyébként is jellemző, hogy egy percre sem engedi lankadni a  figyelmünket, itt ez duplán igaz – aki nem ért sem a baseballhoz, sem a statisztikához, ha nem figyel, azért egy pillanat alatt elveszhet.

Persze a forgatókönyv csak a siker egyik összetevője (hadd legyek picit még elfogult: a legfontosabb), a kiváló színészi játék és a nagyszerű hangulatteremtés mellett. Brad Pitt ugyan még mindig irritál kissé, de azért sokat hozzátett ezzel az alakítással a  róla, mint színészről alkotott képemhez: okosan, ahol kell, visszafogottan alakítja a megtört, az élet számtalan területén kudarcokkal küzdő, az álmaiban mégis feltétel nélkül hívő, igazi „amerikai” sportmenedzsert. Aki ilyen formán persze csak a filmekben létezik, ott viszont legalább jól mutat. Mellette Jonah Hill is igazi meglepetés, az idióta vígjátékokból ismert „dagi srác” a várakozásokat messze felülmúlóan hozza az éjjel-nappal statisztikákat bújó csodabogarat.

Az intelligens, feszült figyelmet követelő filmek kedvelőinek és/vagy Az elnök emberei rajongóinak kötelező; sportfilm-rajongóknak és mindenkinek, aki szereti, ha egy multiplexben néhanap elgondolkodtatják a sok robbantás és nyálas vámpírrománc mellett, erősen ajánlott. Aki meg hozzám hasonló Sorkin-fanatikus, az már úgyis látta.

Camilo José Cela: Méhkas

Fontos tisztázni, mi minden nem derül ki a szerzőről a regény által. Camilo José Cela igazán összetett figura: Franco tábornok híve, harcol érte, politikai értelemben konzervatív – de a megfogalmazásaiban végtelenül szabad szájú, aki „kupac szarnak” aposztrofálta (az egyébként neki ítélt) legrangosabb spanyol irodalmi díjat, akinek jelen írásunk tárgyát képező, Méhkas című regénye a diktatúrákat mindig jellemző prüdéria légköre miatt először Argentínában jelent meg – hogy aztán a legenda szerint maga Franco „hozassa haza” a könyvet, úgymond az irodalomba „leszólva” – amely könyv első pillantásra leginkább azonosulásra késztető „hőse” kimondatlanul, de jól felismerhetően köztársaságpárti. A magyar olvasók találkozhattak az író Az archidoniai bájdorong című kisregényével, amely egy igazi provokatív irodalmi blöff, a kamaszfantázia álmacsó spricc-légkörével terhes, olykor erősen parodisztikus szöveg méretpontos kihajtható fütyimelléklettel – de ugyanez az író kap Nobel-díjat a Pascual Duarte családja című könyvéért, amit a kritika a huszadik századi spanyol próza tetejének érez, az írót a legnagyobbak (például Cervantes) szellemi társává avatva. És több évvel a halála után, jelenleg is tart egy plágiumper ellene - még az is lehet hogy könyve alapjait egy ismeretlen pályatárstól lopta. Tud valaki ellentmondásosabb Nobel-díjast?

A Méhkas panoptikum. Vagy még inkább rovargyűjtemény. Cela ritkán árul el szimpátiát, szinte csak a prostitúcióba kényszerülő, forró testű fiatal lányok iránt megengedőbb – hogy aztán a jövendőjükként felsejlő „eshetőségekkel” madámtól vasalóasszonyig megint a mindenkinek kijáró, kegyetlen távolságtartással bánjon el. Panoptikum, mert a könyvében tévelygő mintegy százhatvan szereplő a „jellemző” illusztrációjaként személyesül, rendeződik jelenetbe, merevül ki az élete egynéhány pillanata a szemünk előtt, a maga stílussal, bármiféle „irodalommal” alig is takart meztelenségében. Vagy mégis inkább rovargyűjtemény: az írói tollvégre tűzött alakok úgy vonaglanak a lapokon, mint a rosszul megölt bogarak – holott az író, s a tolla csak konstatál: a sorsra tűzöttség beteg állapotát modellezi. Ahogy fogalmaz a második kiadás előszavában: „…az üldözött férfi, az üregi nyúl módjára tengődő gyermek, a nő, aki testét árulja a szűkös, keserű kenyérért – végzetesen könnyű kereset! – az óvatos, szőrös szívű kereskedő, a fásult kislány, a reményét vesztett aggastyán, az idült beteg, az esdeklő és nevetséges idült beteg ma is itt van…”. Az író nem tud gyógymódot, csak konstatál: látja-érzi maga körül kora polgárháborús sebekkel üszkös, idült beteg Spanyolországát.

Első pillantásra a Méhkas tipikus század-eleji kávéházi regény, szerkezetében sokban rokon a honi kávéházi irodalom alapműve, Nagy Lajos Budapest Nagykávéház-a világával – asztalról asztalra téved az írói tekintet, egy-egy vendégnél hosszabban, másoknál rövidebben elidőzve. Amint elhagyjuk a kávéházat, azokat az alakokat követjük, akiket a záróra köp az utcára Rosa asszony kávéház-paródia jellegű műintézményéből – szinte filmszerűen sűrű, rövid szöveg-testekkel svenkelve szereplőről szereplőre. A szerteágazó, pókhálószerű cselekményben a sok szereplő, a sokféle cselekvés közé rejtett kimondatlan viszi előre a könyvet. Cela legmodernebb írói fogása, hogy a legnagyobb, dosztojevszkiji mélységű drámát nem meséli el – nem viszi el a művét a megcsinált katarzisba. Történik egy gyilkosság – na és? Megölték a buzeráns mamiját, és egy üres zsebű, elkobzott igazolványú szerencsétlen senki egyszer csak néhány duróval gazdagabban parádézik – amíg ki nem folyik a pénz a kezéből. Lehet, hogy nincs is összefüggés, lehet hogy semmi köze hozzá, lehet, hogy csak kiderült valami Martín Marcoról, például az ok, amiért nincsen igazolványa – a fináléban Cela csak sejtet valamit, de ennek a sejtelemnek elképesztő következménytartalma van.

Egyrészt saját magunkról mesél – vajon olvasóként elfogadjuk-e a sejtelmet ténynek, és Martínt azonosítjuk-e a gyilkossal? Ha igen, szembe tudunk-e nézni elképesztő közönyével, a ténnyel, hogy a gyilkosság számára alapvetően „nem történt meg”; hogy a dosztojevszkiji példánál maradva Raszkolnyikov megváltás-történetéhez képest ezúttal közöny-történetet kapunk, hogy Martín Marco egy pillanatra sem „éli meg” a lelkiismeretét? Szembe tudunk-e nézni nemcsak azzal, hogy a könyvben található összes önfeláldozás, Victorita prostituálódásától a purdé énekéig teljesen értelmetlen, de azzal is, hogy az erőszakos halál, egy ember életének elvétele sem ráz meg senkit, azt főleg nem, aki elkövette – magyarán aki másokat tesz áldozattá, az ebben a könyvben soha nem jut el a szembenézés gesztusáig? Végletekig kiürült képlet Camilo José Cela világáé, ahol a legembertelenebb dolgok sem szorulnak immár magyarázatra. Avagy ne fogadjuk el Martín bűnösségét, és szembesüljünk vele: ideális bűnbak ő ebben a mérhetetlenül kiürült embertelenségben, tehetetlen baleksága által predesztinálva a szerepre. Ne fogadjuk el a sejtetést, és szembesüljünk vele: az eredmény, a finálé „tartalma” ettől még ugyanaz.

Másrészt mesél az irodalomról, arról a sajátos szándékról, amely a realizmus konstatált kudarca után minden igazán tehetséges írót foglalkoztatott akkoriban. Camilo José Cela hangütése az egzisztencialistákéval rokon, Camus-t előlegző – mondanám, holott nem egy momentumában (nem egy szereplőjével) túlmutat a Bukásban, vagy a Közönyben megrajzolt kudarc-személyiségképeken. Cela nem hisz a társadalomban – de a gondolatformáló franciákkal szemben az egyénben még kevésbé. Méhkasa, ahol a királynő mérgezi a többi méhet, valójában beteg herék gyűjteménye – de ennek tudomásul vételétől, ennek leírásától sem remél az író semmit. Ahogy írja: „Jól tudom, hogy a Méhkas pusztába kiáltott szó, sőt, az is lehet, hogy nem elég éles, vagy szívet tépő kiáltás…”

H valamit, hát ezt a könyvet érdemes volt kiadni újra! Mire nem jó egy Nobel-díjasokat egybe gyűjtő sorozat…

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Szalay Sándor

 

Andrea Kettenmann: Kahlo

Vannak művészek, akiknek művészetét és személyes történetét lehetetlen külön választani – Frida Kahlo kétségkívül ilyen. Jó néhány éve már, hogy egy kedves ismerősöm egy Kahlo-albumot lapozgatva értetlenül állt a festőnő elsőre borzalmasnak tűnő látomásai előtt, aztán ahogy hosszan beszélgettünk arról, milyen események váltották ki ezeket a látomásokat, a végén azt mondta: nem csoda, hogy ilyeneket festett.

Frida Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy magyar származású, Németországból kivándorolt festő, Guillermo Kahlo és a spanyol-indián származású Matilde Calderón y González harmadik lányaként. Hat évesen gyermekbénulásban megbetegedett, és egyik lába deformálódott – ennek köszönhetően hordott egész életében hosszú szoknyát vagy férfiruhát és soha nem tudott bicegés nélkül járni. Az igazi trauma azonban tizennyolc évesen érte: a busz, amin Frida utazott, egy villamossal ütközött, a fiatal lány pedig szó szerint teljesen összetörve, számos maradandó sérüléssel élte túl a balesetet.

Ez a baleset, és az azt követő hosszas kórházi lábadozás vezetett ahhoz, hogy Kahlo festeni kezdett – a kórházi ágyon fekve, unalmában ragadott ecsetet, és eleinte csak saját magát és rokonait festette. Később a baleset és a betegségek váltak állandó témáivá – rengeteg önarcképe (melyekről szólva azt mondta, azért festi többnyire önmagát, mert gyakran magányos, és saját magát ismeri legjobban) közül a legtöbb a balesetre reflektál, a sérülések és betegségek feldolgozását (vagy fel nem dolgozhatóságát) örökíti meg. Kahlo sosem épült fel teljesen, gerincsérüléseit nem vették időben észre, így később műtétek sorát kellett végrehajtani rajta, egész életében fűzőt kellett hordania, és nagy fájdalmai voltak.

A baleset előtt aktívan politizáló, orvosnak készülő fiatal nő a kórházat elhagyva a mexikói művészvilágba került, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Mexikó legnagyobb festőjének tartott Diego Riverával. Viharos házasságuk és összetett, ellentmondásos érzéseik adják Frida festészetének másik központi témáját – és vezetnek el a festőnő tán legnagyobb traumájához, hogy a sérülései miatt nem szülhetett gyereket. Orvosai tiltakozása ellenére többször próbálkozott, ám újra meg újra elvetélt, az egyik ilyen alkalom megörökítése, a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik.

Kahlo jelentősége leginkább abban rejlik, hogy olyan témákat festett döbbenetes őszinteséggel, amiket előtte senki. Az első festőnő volt, aki nyíltan – olykor taszító naturalizmussal – festette meg a női test működését: a szülés, vetélés, vérzés képi ábrázolása korában sokkolta a nézőket. Ám a legsokkolóbb talán az a szimbolista ábrázolásmód, ahogy Kahlo a saját testi gyötrelmeiből kiindulva átértékeli az anyasághoz, a teremtéshez, a tápláláshoz való viszonyt – kezdve a saját anyjával és szoptatós dajkájával, kibontva a képet egészen a mindenkit tápláló Földanyáig. Képeit korában sokan szürrealistának tartották, ám ő maga ezt mindig tagadta: festményeit saját érzései, kínjai szimbólumainak tartotta.

 

 Még életében hatalmas sikert aratott, ikon lett belőle, az első latin-amerikai festő volt, akitől képet vásárolt a Louvre, magát mégsem tartotta soha olyan jelentős festőnek, mint férjét. Élete vége felé a festészetnél is fontosabb helyett foglalt el életében a politika, úgy tartotta, a marxizmus gyógyír a világ – és az ő – összes bajára. Miután egyre súlyosbodott az állapota, egyik lábát amputálni kellett, és kiújuló gerincproblémái miatt az ágyból sem tudott felkelni, 1954-ben halt meg otthonában – hivatalosan tüdőgyulladásban, ám utolsó naplóbejegyzései alapján az öngyilkosság sem zárható ki.

A huszadik század második felében Kahlo nem csupán a feminista mozgalmak egyik legnagyobb példaképe lett, hanem stílusikon is: egész életében hordott tehuana népviselete és prekolumbián ékszerei a hetvenes években meghódították a kifutókat, Jean Paul Gaultier pedig egész kollekciót szentelt a festőnőnek. A Frida-kultusz betetőzése volt 2002-ben a Salma Hayek főszereplésével készült, Julie Taymor rendezte Frida című film, ami méltó emléket állított a művésznek.

Ekkoriban vált hazánkban is ismertté és népszerűvé a mexikói festő, akinek munkásságáról 2004-ben jelent meg az első magyar nyelvű album Andrea Kettenmann szerkesztésében, a Taschen közönségkedvenc „kis fekete” sorozatában. Most ez az album került újra kiadásra, immáron reprezentatívabb külsővel, nagyobb alakban, keményborítóval – ami viszont nem változott, az a minőség: a kiadótól megszokott kiváló minőségű képekből (végre nagy alakban!) és a részletes, átfogó ismeretterjesztő anyagból teljes képet alkothatunk a festő munkásságáról és életéről. Ráadásul mindezt a piacon szokatlanul vásárlóbarát áron – az album kevesebbe kerül, mint a legtöbb frissen megjelenő regény. A festészet iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan!

Kiadó: Tashcen/Vince

Fordította: Molnár Magda

Lakatos István: Dobozváros

Ez az ismertető elsősorban a szülőknek szól. Hiszen ez egy felolvasni való könyv. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. Merthogy mese, amit olvasunk, meseregény. Vagy inkább ifjúsági regény? Mert kézbe lehet adni az olvasni tudó nagyobbnak is, aki imádni fogja Lakatos István képeit is, nemcsak a történetet. Amit azért minden bájos gyerekkiszólása ellenére a legnagyobb is élvezhet – a felnőtt is akár. A felolvasó apu és anyu. A képek nekik is tetszeni fognak, lehet - ahogy én is - kevesellni fogják őket, „többet követelne a sztori” rikkantana fel apu és anyu, miután közös erővel megnyugtatják a legkisebbet, hogy ők még nincsenek gumiból.

Mert amikor Székláb, a morcos öreg felkeresi Zalánt és magával viszi a háztákolmányon egy soha nem látott kalandba, bizony ezt közli legelőször a megszeppent fiúval: a szüleit kicserélték, Dobozvárosba hurcolta őket a titokzatos Egyes, és gumimásolatokat ültetett a helyükre. Magával viszi a fiút, de nem ám szülőt szabadítani, hanem csak afféle inasnak. Mert bár titokzatos, kerttel együtt síneken guruló, expresszek elől félreugró háztákolmány gazdája az öreg Székláb, aki felhőt és tavat reparál a sufniból előtúrt szerszámaival, Dobozvárostól ő is mintha félne. De Zalán – bár kicsi, de bátor – ezt nem hagyhatja annyiban. Mégse hagyhatja a szüleit!

Van egy kifejező hangutánzó szavunk, Lakatos István is bőszen használja – és a legjobban ez a szó fejezi ki, mitől lesz ez a könyv mint ifjúsági regény maradéktalan: mert blöe. Azaz pontosabban: mert blöe mer lenni ott és akkor, a regény azon pontjain, ahol a legtöbb szerző a maga művét elszépelgi. Hajlamosak vagyunk felnőtt fejjel eltagadni, a gyerek mástól undorodik, a világhoz való viszonyban sokkal felszabadultabb, a kaki-puki jókora kupacát könnyebben emészti a mesében, mint a felnőtt – hajlamosak vagyunk eltagadni, már csak azért is, mert nem kevés munkával nevelték belénk, kismillió pfúj segítségével, hogy ezekről nemhogy beszélni se illik, de a puszta létezésük tudomásulvétele is illetlenség. Nos, Lakatos István a könyvében jó sokszor blöe, csodálkozom is, hogy viszonylag kevesen kiabáltak pfújt rá. Ez lesz a legnehezebb apunak vagy anyunak ha felolvas, tudomásul venni az író meglehetősen bátor, olykor horrorba hajló blöe ötleteit.

Az atmoszféra persze nem csak a blöe miatt van a helyén – például nagyon szeretem az író hasonlatait, viszonypontjait, amivel hőse: Zalán elhelyezi magát a maga történetében. „Bármilyen rettenetes hely Dobozváros, az alsó tagozatos napközinél nem lehet rosszabb.” Nagyszerűek Székláb elkalandozásai: „…senki sem szereti, ha meg akarják enni, mondjuk engem még senki sem akart megenni, ezért lehet, hogy én akár szeretném is. Hmm, mondjuk pacalt sem ettem még soha, pedig azt mondják finom, én meg azt mondom, blöe, amikor akár csak beszélnek róla…”. Viszont példának sem fogom idézni a törpék neveit – tessék elolvasni a könyvet és nevetni. És nem fogom idézni azokat a részleteket sem, amelyek szívet facsarnak, amelyek kegyetlenek akár, ahol anyu és apu majd be kell iktasson egy kis vigasztaló szünetet. Mert ez a mese itt-ott a Grimm testvéreket idézően kíméletlenre sikerült.

Először kifejezetten örültem, mikor kiderült, Zalán helyett Székláb akár választhatott volna néhány Zénót vagy Zoltánt, Vilmost, Viktóriát vagy Zsófiát - talán egy Xavért is, bár az a gumi cseregyerek Székláb szerint lehet, hogy lukas. Örültem a bárki fia előtt feltáruló kaland lehetőségének. Aztán persze egy ponton a szerző visszapenderít a jó öreg kiválasztottságba – még ha némileg parodisztikus elemekkel súlyosbítva is. Mentségére legyen szólva: ez az egyik legöregebb alapmítoszunk, a kiválasztottság. Én ugyan jobban szeretem az egyszeri szegény embert, meg a legkisebb fiút, a szabólegényt – a bárkit, aki így-úgy, jobbára nem az érdemei által, de helyzetbe kerül, s ami a fő, él vele. Él a lehetőséggel a maga szerény eszközeit furfanggal, csalafinta ötletekkel támogatva. Talán azért szeretem ezeket jobban, mint a kiválasztottak történeteit, mert alig néhány meri a maga kegyetlen mélységeiben feltárni: kiválasztottnak lenni valójában pokoli kenyér. Ha néha túlzásnak érezzük kisfiú hősünk dobozvárosi nyomorúságait, gondoljunk erre.

Meg arra, mennyire bátran nyúl Székláb esetében Lakatos István alapvető tabukhoz. A dolog működik, még akkor is, ha nem feltétlenül gondolja mindenki ugyanúgy, ahogy az író; ha az olvasó a világot más alapokról tekinti is. Székláb dorgálni való, rendetlen, bagószagú, fröccsös nagypapaisten – akinek a legfontosabb tulajdonsága ez a nagypapás megszólíthatóság. Nem véletlen, hogy az Egyes, az örök ellenpólus a maga tornyában él, a maga teremtette világban, amihez nem fér senki, Zalán se, hiába próbálkozik. Egyes a maga megközelíthetetlenségében mégsem a letaszított, az ördögi, sokkal inkább a keresztény világkép farizeusi arca, a piedesztálra emelt, kizárólag hódolni való, megszólíthatatlan isten képi mintáját követi. Lakatos jó érzékkel választ nevet a fő gonoszának: ez a mi modern gonoszunk, a futószalaggal, az uniformizálással, a környezetszennyezéssel. Mondhatnám: ami valóban „változtat”, az „új” kedvéért mindig könyörtelenül pusztítva a „régit”. De Egyes legjellemzőbb tulajdonsága mégis az, hogy semmit nem árul el magáról. Persze hogy a pusztulásba visz ez a személytelenség és persze, hogy egy maradék nélkül megszólítható személyesség kell legyen ennek az érzéketlenségnek a hiteles alternatívája. Valaki, akin akár számon lehet kérni a vízözönt, meg a dinoszauruszokat.

Azért, hogy mondjak rosszat is: a cselekményvezetés néhol bosszantóan egyenetlen, akár Székláb háztákolmányának síneken zötykölődő útja. Annyi kanyar és kitérő van a szövegben, hogy nem csoda, ha néhány fonal időnek előtte fonnyad el. A ritka kiszólások, az alkalmankénti kikacsintások az olvasóhoz csak díszként fityegnek a könyvön – ahogy az író egy helyütt mintegy tréfásan konstatálja is, nincs szerepük a történetben.  Néhány szereplő sem járt jobban, én leginkább Jónás, a kecske esetében éreztem azt, hogy a bemutatásához képest igen kevés, hogy mindvégig pusztán durcás – még akkor is, ha így jól illik a könyv egészébe. Hiszen ez a könyv a jóistent is a szüleire durcás gyerek pozíciójából dorgálja, mondhatnám, igazi durcásgyerek-könyv.

Mindennek ellenére: ez a könyv felolvasni való. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. De az se baj, ha nem mímeli. Ez a mese magától is működik.

Kiadó: Magvető

 

Murakami Haruki: 1Q84 (első könyv)

Az utóbbi évek egyik legjobban várt megjelenése Murakami Haruki 1Q84 című trilógiája –  japán megjelenésekor óriási sikert aratott, tavaly pedig szerte a világon a boltok polcaira kerültek a fordítások, ősszel végre a magyar is. Igaz, csak az első két kötet – a befejező részre előreláthatóan az áprilisi Könyvfesztiválig kell várnunk. A regényt jócskán megelőzte a híre: a nemzetközi kritika az író főművének kiáltotta ki, monumentális összegzésről írtak – nem csoda, hogy felfokozott várakozással vettem kézbe.

Hogy valóban főmű-e, azt az első kötetet olvasva még lehetetlen megállapítani, de hogy monumentális, az biztos (részenként 500 oldal), és ahogy azt már a korábbi műveknél megszoktuk, a szerzőre jellemző stílusjegyek és visszatérő szereplők itt is helyet kaptak – így hát akár összegzésről is lehet beszélni. Én azonban meghagyom ezt a végére, egyelőre inkább arról írnék, mekkora élmény fejest ugrani egy hamisítatlan Murakami-szövegbe.

A történet – figyeljünk csak, ismétlődő elem! – két szálon fut, az egyiknek a hőse Aomame, a mellékállásban bérgyilkosként tevékenykedő fitneszedző, a másiké Tengo, a bumfordi matematikatanár, mellékesen író. Fejezetről fejezetre ugrunk egyik történetből a másikba, és először észre sem vesszük, de szép lassan egyre több kapcsolódási pontot fedezhetünk fel.

Aomame magányosan él, barátai nincsenek, családjával rég megszakította kapcsolatát, egyetlen gyerekkori szerelmének emlékét ápolja, végzi a munkáját, néha egyéjszakás kalandokba bonyolódik, és időnként titokzatos megbízásokat kap egy idős hölgytől, melyek elvégzése után a világ megszabadul egy feleségét verő, nemi erőszakot elkövető férfitól. Épp egyik megbízását indul elvégezni, amikor az autópályán dugóba kerülve a taxis azt javasolja neki, hogy egy szerelők által használt lépcsőn másszon le a magasban húzódó útról, és vonaton folytassa útját. Mikor Aomame leér a földre, átcsöppen egy másik világba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

Tengo nem magányos, tanítványai és férjes szeretője épp elég társaságot jelentenek neki ahhoz, hogy ne akarjon kibújni a  csigaházából. Családjával rég megszakította a kapcsolatot, munkája mellett regényíráson töri a fejét. Egy napon megbízást kap szerkesztőjétől, hogy dolgozza át egy fiatal lány kéziratát, a „Légből szőtt gubó”-t, hogy a remek ötletekkel teli, ám gyenge szövegű regény megkapjon egy rangos díjat. Tengo elvállalja a feladatot, bár nem szívesen vesz részt a csalásban, mégis – a lány könyve elvarázsolja. Észre sem veszi, de mintha egy másik világba kerülne általa, egy olyan valóságba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

S hogy mit tudunk meg erről a másik világról, ezerkülöncszáznyolcvannégyről? Egyelőre nem sokat. Két hold van az égen, a rendőrök másféle pisztolyt viselnek, egy hippikommunából kivált milicista csoport néhány éve brutális vérengzést rendezett, a kommuna pedig időközben szektává alakult, melynek berkein belül valakik kislányokat erőszakolnak, és vak kecskék szájából kimasírozó kisemberek lepik el a világot. Valamiképpen Aomaménak és Tengonak is köze van a kisemberekhez, akik gonoszságot és pusztítást szőnek maguk köré, de hogy miképp, az a későbbi kötetek titka.

Ebben az 500 oldalban tulajdonképpen alig történik valami, ráérősen hömpölyögnek a mondatok egymás után, apró-cseprő mindennapi tevékenységek leírásán át ismerjük meg a  főszereplőket, egy nagy rakás lényegtelen információval leszünk gazdagabbak – és mégis, eszünkbe sem jut felhánytorgatni, hogy „de kérem, hol a cselekmény?”. Murakami éppoly észrevétlenül bontja le a valóság szövedékét, ahogy a könyvbeli kisemberek szövik a légből szőtt gubót, elandalít minket, és egyszer csak a regénye valóságában találjuk magunkat, anélkül, hogy feltűnne, valami megváltozott körülöttünk. Mert már nem reklamálunk feszes cselekményt, logikát, újításokat, nem érdekel, hogy a regény (legalábbis az első kötet) nagy része önismétlés, és még zavaros is – csak egy dolog fontos: hogy elmerüljünk ebben a csodaszép prózában.

Persze lehet merengeni az összefonódó sorsokon, a nyilvánvaló párhuzamokon a japán történelem elmúlt évtizedeivel, a politikai és művészeti utalásokon – de ez leginkább csak a könyvet letéve jut eszünkbe, mert olvasás közben magával ragad a szöveg. És ezt kevesen tudják ma ilyen szinten művelni, mint Murakami. Engem az sem zavarna, ha a következő két kötet sem szolgálna megfoghatóbb cselekménnyel, mint ez, de vélhetően ezzel a véleményemmel egyedül vagyok – mondjuk ki: az olvasók többsége azért vár valami kerekedő történetet is a lenyűgöző stílus mellé.

Kiadó: Geopen

Fordította: Erdős György

Theresa Révay: A hársak felett az ég

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Theresa Révay Párizs fehér fényei című regénye – az írónő mesteri módon ötvözte benne a romantikát a történelemmel, a divatvilág csillogását a két világháború közti növekvő politikai fenyegetéssel, a művészi útkeresést a hazájukból elűzött arisztokraták túlélésért folytatott harcával. Mikor eljutott hozzám a folytatás híre, először egészséges kétkedéssel fogadtam – egyrészt, mert az előző kötet elegánsan nyitva hagyott befejezése nagyon is kedvemre való volt, másrészt, mert manapság, amikor mindenki sorozatot ír, egy önálló történet igazi kincsnek számít. Aztán szép lassan megbarátkoztam a folytatás gondolatával, egész egyszerű oknál fogva: amint felidéztem a Párizs fehér fényei világát, nyomban elfogott az érzés, hogy megint bele akarok merülni, és újra együtt akarok lenni a hőseivel.

Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.

Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.

Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.

Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.

Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.

Az írónő mesterien bonyolítja  a szálakat és szövi egymásba  a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.

Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek:

Egy rég várt ünnepély - 2012.

Talán maguk a szervezők sem gondolták, hogy milyen hosszan tartó hagyományt teremtenek, amikor 2003 január 3-án, J. R. R. Tolkien születésének 111. évfordulóján megrendezték a Corvin moziban az „Egy rég várt ünnepély”-t. Az előző évben, egy internetes fórumból kinőve megalakult Magyar Tolkien Társaság akkor még nem volt több egy csapat lelkes rajongónál, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy rajongásuk tárgyát kisebb-nagyobb rendezvényeken ünnepeljék. Alkalom pedig volt bőven, köszönhetően nagyrészt az akkoriban bemutatásra kerülő A Gyűrűk Ura-filmeknek.

Az azóta eltelt évek során A Gyűrűk Urát övező tömeghisztéria jócskán megcsappant (bár idén minden bizonnyal újraéled), az igazi rajongók azonban otthonra találtak az MTT vonzáskörzetében – akár tagként, akár pártolóként, akár csupán a fórum látogatóiként. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a Magyar Tolkien Társaság – noha természetesen feladatának érzi, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse, ismertesse meg Tolkien világát, nem egy alkalommal tudományos mélységekig foglalkozva az adott szövegekkel – a legnagyobb hangsúlyt a könyveket átható szellemiség képviseletére és átadására helyezi. Így  otthon érezheti magát körükben az is, aki nem „hardcore” Tolkien-rajongó.

Ám, hogy mennyire túlnőtt már az MTT a „rajongói klub” jellegen, azt jól mutatja az általuk megrendezett szemináriumok, vitaestek, oktatási- és ismeretterjesztési céllal tartott előadások sora – a társaság elismert tagja a nemzeteken átívelő közösségi hálózatnak, amely önkéntes alapon ápolja a Tolkien-i hagyományt. A hétköznapi olvasó számára tán a legjelentősebb – de mindenképpen a leglátványosabb –  eredményük, hogy az elmúlt évek magyar Tolkien-kiadásaihoz és A Gyűrűk Ura filmek magyar feliratozásához és szinkronjához lektorként, esetenként fordítóként járultak hozzá.

A 2012 január 7-én, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolában megrendezett „Egy rég várt ünnepély” magában hordozta mindezt a sokszínűséget – a rajongók lelkesedését és önfeledtségét vegyítette a profi ismeretterjesztéssel, miközben egy szeletke Középföldét kínált az arra fogékonyaknak

Ha erről a rendezvényről akarok szólni, a leghelyesebb, ha felidézem azt a rég várt ünnepélyt, amiről a nevét kapta, Zsákos Bilbó születésnapi ünnepségét: „Zsákos Bilbó ünnepélynek nevezte, de inkább a szórakozások szakadatlan sorozatáról kellett volna beszélni… miután véget ért a nagy fogadtatás, s minden vendég belépett a kapun, következtek a nóták, táncok, zenék, játékok, s persze az eszem-iszom.” Itt is mindenki megtalálhatta a neki való programot, a kicsiket játszóház és kreatív sarok várta, ahol többek közt a filmekből ismert hadseregek katonáit lehetett kifesteni; a teaházban a Tolkien-i világba írt meséket olvastak nekik – s nemcsak nekik, jó néhány felnőtt is ott ragadt a mesét hallgatva, a hangulat által elvarázsolva, miközben csak egy szusszanásnyi időre és egy teára ugrott be.

A kihívásokra vágyók eközben a Magyar Stratégiai Társasjáték egyesület játékait is kipróbálhatták; volt táncház, lelkes előtáncossal és vonakodó táncosokkal; középkori hagyományőrzők tartottak fegyveres bemutatót. Megcsodálhattuk a filmbeli fegyverek replikáit – nem hivatalos felmérésünk szerint egyébként ez volt az egyik legnépszerűbb programpont a fiatalság körében, jó néhányan leragadtak a teremben és nem csodálkoznék, ha a facebook-on a következő napokban jó néhány, A Gyűrűk Ura-beli karddal pózoló fiatalember fotója tűnne fel. Idén is volt több állomásos közösségi „szerepjáték”, ahol a filmes aktualitások okán ezúttal A Hobbit története elevenedett meg.

Az előadások egy részének fókuszában is A Hobbit állt, a közeledő filmekre nagy várakozással tekint a társaság – ahogy kiderült, mindenki sokat vár tőlük. Persze aggódnak is – kérdés, hogy az inkább mesei történet mennyit komorodik a rendező keze által, mennyire viszik el A Gyűrűk Ura filmes világának irányába. Ahogy az egyik rajongó fogalmazott: a legjobb volna, ha a könyv szellemiségéből minél többet sikerülne vászonra tenni, ha visszaköszönnének a hangulatai, ha elfognának az olvasás közben átélt érzések a film láttán is. Hallhattunk előadást a könyv születéséről – melyben a jól ismert történet mellett, miszerint Tolkien professzor egy iskolai dolgozat üres hátoldalára írta a regény kezdő sorát, olyan érdekességek is elhangzottak, mint például hogy 1938-ban(!) szóba került A Hobbit német kiadása.

Egy másik előadás a filmek igen hányatott előtörténetét tárta elénk a jogok körüli purparlétól a rendezőcserén át az új-zélandi szakszervezeti követelések okozta fennakadásig – azt hiszem, a végére mindannyian fellélegeztünk, hogy végre elindult a forgatás. A számomra legkedvesebb előadás „A hobbit szerepe a tolkieni mitológia rendszerében” című volt – és nemcsak azért, mert néhány saját vélekedésem is visszahallhattam, ezúttal szakértői szájból, hanem mert elhangzott egy nagyon fontos, A Hobbit jelentőségét megvilágító mondat: ha nem lenne A Hobbit, valószínűsíthetően nem létezne – vagy ha lenne is, egészen más formában, más hősökkel – az általunk ismert A Gyűrűk Ura.