Vass Virág: Vulévu

Mindig is szerettem Vass Virág írásait, régebben az Anyutól csent Nők Lapjákban, később éveken át az ELLE oldalain. Szerettem, mert tipikus „női újságíró” létére okosan, kedvesen, intelligensen írt, jó témákat választott, a stílusa mindig is érzékeny, kifinomult, kicsit talán elvarázsolt volt. De ezt az elvarázsoltságot is kedveltem. Mikor meghallottam, hogy regényt írt, nyilván kíváncsi lettem rá, az Ulpius hihetetlenül agresszív reklámkampánya dacára.

Mikor először beleolvastam a Vulévuba, rögtön láttam, hogy ez ugyanaz a stílus, ugyanazok a finom, intelligens, érzékeny mondatok, ugyanaz a kedves, kicsit bizonytalan, kicsit sérülékeny, útját kereső fiatal nő, aki a magazin oldalairól pislogott ránk. Viszont a történet egyáltalán nem kötött le. Félre is tettem a könyvet, aztán most a könyvtárban épp bent volt, kivettem hát, hogy megtudjam, van-e füle-farka a történetnek vagy sem?

A regény főszereplője, azt hiszem, nyugodtan kimondható, hogy az író alteregója, Török Szonja a médiában dolgozó harmincas szingli, ugrásszerű sikerrel a háta mögött, hatalmas karrierrel a lábai előtt, hódolókkal, barátokkal körülvéve bizonytalankodja végig az életét. Megjelenik az életében egy igazi huszonegyedik századi tökéletes pasi, a gazdag, sármos, férfias, kicsit hatalommániás Gábor, aztán egy párizsi munka során megjelenik a kevésbé tökéletes huszonegyedik századi, ellenben ízig-vérig romantikus hősszerelmes művész, Kristóf, és Szonja hirtelen két pasi közt találja magát. Aztán nagyon gyorsan a közmondásos pad alatt. Addig azonban végigromantikázza Budapest összes menő helyét, majd Párizs összes menő helyét, esküvőt tervez a szerelmesek városában, majd angol enteriőr dizájnerekkel rendeztet be lakást a Rózsadombon, részt vesz a párizsi divathéten, ahol az összes valamirevaló modellt és tervezőt mikrofonvégre kapja, elugrik Valentino-hoz, aztán sitty-sutty Hollywoodba a Golden Globe gálára, a szünetekben viszont a kis budai lánylakásában kesereg barátnőjével azon, hogy milyen szörnyű az élet.

Na nem mintha nem lehetne szörnyű, ha az embernek mindene megvan, csak épp bizonytalan, mindentől fél, egyik „igazi” mellett sem lehet igazán önmaga, de amíg baromira sajnálom  a csajt amiért nem képes zöldágra vergődni saját magával, azért közben nem kicsit savanyú a szőlő. Szívesen megkérdezném, hogy ugyan kinek írta a könyvét a kedves írónő, mert nagyjából olyan érzésem volt olvasás közben, mint amikor a legcsilivilibb hollywoodi romantikus izében a főhősnő egész nap a tengerparti naplementében sír, hogy neki milyen szar. Kicsit elszaladt a ló vele, na, olyan negyedennyi menő étterem, puccos divatbemutató és bennfentes utalás is elég lett volna a köznek.

Szegény kis Török Szonja szenvelgése az elején még érdekes volt, itt-ott meg is érintett, de a végére annyira kifulladt, hogy csak pislogtam, merre halad még, és hol lesz végre vége. Szonja csak sodródik, majd’ négyszáz oldalon át, egyik pasitól a másikig, egyik tanácsadótól a másikig, mindent felrúg, ami jó lenne, és lohol egy újabb csalódás felé, de közben hiányzik a történet, nincs ami a lány kósza gondolatait, bizonytalankodásait, bölcsességeit és kesergéseit összetartsa. Vass Virág jól ír, a stílusa itt is nagyon jó, ezért még rosszabb, hogy ennyire képtelen történetet szőni. Azért is kár, mert sokkal szebben és érzékenyebben, pláne intelligensebben ír, mint a manapság annyira felkapott újságíróból „írónővé” vált társai többsége, de a történet, az baromira hiányzik.

Igazából kíváncsi vagyok, hogy fejlődik-e valahová a következő könyveiben, de nem fogok kapkodni értük, maximum ha szembejön a könyvtárban, és nagyon csajos könyvre vágyom, kiveszem azokat is. Nem mondom, hogy óriási csalódás volt, de valakitől, aki tud jól is írni, többet vártam.

Kiadó: Ulpius 

Korábbi kommentek:

William Somerset Maugham: Színház

Mindig érdekes úgy elolvasni egy könyvet, ha az ember már látta a filmadaptációt. Ha szerette, akkor duplán az. Én nagyon szerettem Szabó István Csodálatos Júliáját, benne Anette Bening feledhetetlen alakításával, és nem kis részben ezért halogattam sokáig a regény kézbe vételét. No meg azért, mert Maugham valahogy mindig picit ellentmondásos figurának tűnt számomra. Regénye mára már a klasszikusok közé sorolható, mégis sokan komolytalannak tartják és bírálják egyszerűségét. Mivel a film éppen hogy nem tűnt egyszerűnek, nem igazán tudtam, mit várjak a könyvtől, de kíváncsi voltam rá.

Abban igazuk van a bírálóknak, hogy Maugham egyenes vonalú, egyszerű nyelvezetű, cseppet sem kísérletező prózát írt. Mondhatni, hagyományos regényt. Kétségtelen, hogy voltak időszakok, amikor ez szitokszónak számított. Nekem üdítő volt a sok modern kísérletezés, újabb és újabb stílusok, felgyorsult tempójú mai regények közt ez a békebeli, romantikus, egyszerűbb stílus, nyelv, történet. Ami azonban cseppet sem felszínes és érzelmekben igencsak gazdag.

Főhőse, Julia Lambert negyvenes éveiben járó színésznő, a londoni színpadok ünnepelt sztárja. Julia tökéletes látszatházasságban él férjével, fiatalkori színészpartnerével, későbbi menedzserével. Van egy fiuk, megértik egymást, boldogok. Igazi szövetségesek jóban-rosszban az idők kezdete óta. Julia élete a színpad, Michaelé szintén, közös életük is a színház körül forog. Aztán egy nap Julia életébe belép egy huszonéves amerikai fiatalember, és összekuszálja a jól bejáratott viszonyokat, felborítja  a díszleteket, és kizökkenti szerepükből a szereplőket. Julia szerelmes lesz a fiatal Tomba, és hirtelen saját elfojtott érzelmei közt találja magát. Miközben megéli ezt az új szerelmet, visszaemlékezik a férjével való közös életükre, fiatalságukra, egymásra találásukra, és szépen lassan ráébred a saját kis hazugságaira, játszmáira, színjátékaira is. A színésznő, akinek játékai önmaga előtt lepleződnek le, maga a megtestesült tragikum. Julia egész életében játszott, nem csak a színpadon, azon kívül is. Minden kapcsolatában szerepet játszott, és amikor először szabadul meg a szerepektől, és adja önmagát, akkor lepleződik le egész addigi élete. A sors fintora, hogy épp abban az egy kapcsolatban kéne csak igazán játszania.

Az egyszerű történeten túl egy megrendítő portrét láthatunk egy rendkívüli nőről, aki, miután rájön, hogy egész életében játszott, végre mer önmaga lenni, és a saját életét élni, szerepek nélkül, és épp ettől válik a könyv végére épp kifulladni látszó színészi játéka is élőbbé, őszintébbé. Női hiúságról, önbecsapásról, kisebb-nagyobb játszmákról mesél Maugham, és a művészekről, őszintén, kendőzetlenül, cseppet sem idealizáltan. Az látszik, hogy ebben a közegben otthonosan mozgott, zseniális a kor-és hangulatfestés, a színház világa szinte megelevenedik a lapokon, miként a századeleji Anglia is, amit annyira szeretek. Nekem nagyon tetszett.

Kiadó: Holnap

Korábbi kommentek:

Charlaine Harris: Vérszag, Lidércfény

Meglepő gyorsasággal adogatja ki az Ulpius a True Blood sorozat köteteit, amit én eddig nem is bántam, szeretek sorozatot gyors egymásutánban olvasni, de most először én is elgondolkoztam, hogy ez már kicsit túlzás így egymás után. Azt hiszem, a hatodik rész előtt kell egy kis szünet. Nagyon megtetszett az első kötet után Charlaine Harris sorozata, a manapság a könyvesboltok polcait elárasztó vámpírdömpingből ezt tartom a legjobbnak, de azért a folytatásoknál már picit mindig rezgett a léc. Most sem volt ez másképp, a Vérszag és a Lidércfény is szolgált olyan pillanatokkal, amikor azt mondtam, na jó, ez a sorozat is kifújt, aztán mindig sikerült még épp átvinnie azt a lécet és a végére mindig tetszett. Nem tudom, hogy ez még hány kötet erejéig sikerül…

Azt már az előző rész kapcsán is említettem, hogy engem kissé zavar a természetfeletti lények folyamatosan növekvő áradata, hát ez aztán nem változik itt sem. A vámpírok és alakváltók mellett megjelennek a történetben tündérek és boszorkányok, kiderül, hogy szó szerint a szomszédban egy komplett alakváltó-város éli mindennnapjait, sőt, még egy Sookie-hoz nagyon közel álló szereplő is harapás áldozata lesz, és a következő teliholdkor bundát növeszt. Az elején pont azt szerettem, hogy viszonylag normális, nyugodt kisvárosi közegben játszódott, kisebb-nagyobb botrányokkal, néhány csontvázzal a szekrényekben, de lassan tényleg eljutunk odáig, hogy senki sem normális, mindenkinek van valami természetfeletti kötődése, vagy képessége, vagy egy rokona, akinek van, vagy csak szeretne vámpír lenni, vagy valami. Szegény hétköznapi emberek kezdenek kisebbségben lenni.

Sookie is változik az idő előrehaladtával, és nem mondhatnám, hogy mindenben előnyére. Az elején kedves, mérsékelten szép, kicsit ostoba, de azért józan kisvárosi lányka volt, aki örült mint majom a farkának, hogy végre belépett az életébe egy pasi Vámpír Bill személyében. Az ötödik részre már szinte mindenki, aki él és mozog és nem a tesója, Sookie-t akarja megdönteni. Bill, Eric, a vámpírok seriffje, Sam, aki olyan szívszorítóan epekedik érte, hogy remélem, legalább valami kis koncot kap egyszer, Alcide, a vérfarkas, Calvin Norris, a szomszédos alakváltó falka vezére, aki Sookie-t tartja az ideális jelöltnek a falka vérfrissítéséhez (nem vicc). Néhol már féltem, hogy Sookie Anita Blake-szerű szuperkurvává válik, de az írónő mindig ügyesen visszarángatja őt a földre. Két pasi közt ugyanis Sookie még mindig tök hétköznapi problémákkal küzd. Soha nincs elég pénze, amikor épp van, akkor felgyújtják a házát, és újjá kell építenie, nincs biztosítása, ezért retteg kórházba kerülni (pedig az ő életmódja mellett ezt nehéz elkerülni), és még mindig folyton beleütközik az emberek gondolataiba. Akik többnyire lenézik, butának tartják, nem értik őt. Nem csoda hát, hogy igazából jobban is érzi magát a természetfeletti lények közt, leszámítva persze a folyamatos életveszélyt.

Amiből bőven kijut neki. A negyedik részben főként azért, mert Pam unszolására, no meg az öccse üzleti érzékének hála elvállalja az emlékezetét vesztett Eric istápolását. Eric, a vámpírok pökhendi, öntelt, szemétkedő vezetője azt sem tudja, kicsoda, nem emlékszik korábbi életére, és amíg társai kiderítik, ki és miért bűvölte meg, és hogy győzhetnék le, Sookie ad neki szállást. Meg mást is. Amikor Sookie és Eric összeborultak, majdnem eldobtam a könyvet, de kapcsolatuknak meglepően vicces véget kanyarított az írónő. Már ha nem számítunk néhány halott boszit, alakváltót és vámpírt. Ja, és hogy hol van eközben Bill? Peruban. Sookie ugyanis kihajította a harmadik rész végén, és bármily meglepő, egyelőre nem is jöttek újra össze. Üdítő fordulat a nagy szerelem köré épülő regényfolyamok közt.

Miután megvívták a kis boszorkányháborújukat, az ötödik részben hőseink prózaibb problémákkal szembesülnek, mégpedig egy titokzatos orvlövésszel, aki látszólag összefüggés nélkül lövöldöz áldozataira. Az emberi rendőrség persze nem tudja azt, ami Sookie-nak és kis barátainak rögtön szemet szúr, hogy minden áldozat alakváltó. Így hát megint összeül a természetfelettiek brancsa, és saját nyomozásba kezdenek. Nem meglepő módon Sookie élete is veszélybe kerül párszor (meglövik, felgyújtják a házát, apróságok), bátyját, Jasont szokás szerint meggyanúsítják (nem nagyon történhet semmi a környéken, amivel ne őt gyanúsítanák), aztán megint csak kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik, nem mindenki jófej, aki annak látszik, és az új alkalmazottakat nem árt leinformálni.

Lassan annyi a mellékszál, szereplő, barát és ellenség, vetélkedő falka és falkavezér Sookie körül, hogy az ember csak kapkodja a fejét, és van jó pár olyan szálunk, amire minden bizonnyal visszatérünk még a további részekben. És nagyon úgy néz ki, hogy az egymással is konkuráló alakváltó és vérfarkasfalkák közt Sookie a vámpírok felé kell mozduljon újra, ha védelmet akar. De ez már csak találgatás. Kíváncsi vagyok, merre kanyarintja tovább Harris a történetet, de most szerintem tényleg tartok egy kis szünetet.

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek a tovább után: