Banks úr megmentése - film

Elég felütni bármelyik filmtörténeti enciklopédiát vagy filmes weboldalt, jó eséllyel anekdoták sorát találjuk arról, hogyan győzködte a karrierje csúcsán lévő Walt Disney közel két évtizeden át a Mary Poppins szerzőjét, P. L. Travers-t arról, adja el neki a híres könyv megfilmesítési jogait – ahogy arról is, mennyire utálta a kész „szórakoztatóipari terméket” a később derekát beadó írónő. Szólnak legendák arról, hogy végigzokogta a premiert, annyira nem bírta elviselni az animált pingvineket és a dalolászó Julie Andrews-t; hogy naponta százszor helyreutasította a musical-változatért felelős Sherman fivéreket; és hogy alapvetően megvetett mindent, ami amerikai, pláne, ami a Disney-cég terméke, és főleg, amire a cukormáz halovány árnyéka is vetül. Felmerül a kérdés: akkor mégis mi az ördögért adta el a jogokat? Hát, na… Még a legfellengzősebb brit sznoboknak is jól jön néha az amerikai pénz. Ez is a történethez tartozik, kár lenne tagadni.

Szerencséje volt velem a Banks úr megmentésének: nem tartozom a „keményvonalas” Mary Poppins-rajongók közé, a film előtt vajmi keveset tudtam az elhíresült megfilmesítés-sztoriról, és általában nem érzem kötelességemnek, hogy a sárga földig lehúzzak bármit, amire a történet-hamisítás árnya vetül. Így aztán konkrétan nem izgat, mennyi igaz abból, amit a filmvásznon látunk, és mennyi a szórakoztatásnak tett engedmény – el tudom viselni, hogy a film szépít, itt-ott kozmetikáz, jobb színben tünteti fel a főszereplőket, mint amilyenek tán a valóságban voltak (s nem csak és kizárólag Mr. Disney-t, bizony Mrs. Travers is sokkal kevésbé arrogáns vénlány, mint amilyennek a történetírók lefestik). Azt mondjuk már kevésbé, hogy a forgatókönyv olykor bántóan esetlen és hatásvadász megoldásokkal él, de erről később.

A film ama két hét története, amit a közel húszéves huzavona után lassan a megfilmesítés felé hajló – komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő – P. L. Travers Los Angelesben tölt Disney meghívására: a filmcézár célja, hogy végre kicsikarja az aláírást a folyton visszatáncoló szerzőtől, bármi áron. Luxusszálloda, Disney-figurákkal telipakolt szobával, életnagyságú Mickey-egérrel és magánlimuzinnal, kötelező látogatás Disneylandben és egy minden óhaját leső írócsapat a minimum. Csakhogy a karót nyelt, megkeseredett, saját brit felsőbbrendűségébe belemerevedett vénkisasszonyra ez nem hat – nagyjából tök mindegy, mit tesz vagy mond bárki, akinek köze van a Disney-céghez (Minnie-egér kinézetű mosolygós titkárnőtől a kedves, egyszerű limuzinsofőrig), ő helyrerakja, lealázza, letörögeti a szárnyait. S hogy a Disney-életérzést magukévá tett amerikaiak mindezt töretlen mosollyal tűrik, és fel sem veszik, csak olaj a tűzre.

Miközben Travers és Disney vívják kis csatájukat – bár a tényleges küzdelem inkább Travers és a lelkes, ám borzasztó idétlen írócsapat közt zajlik – megelevenedik előttünk egy másik történet: egy alkoholproblémákkal küzdő, lecsúszott bankigazgatóé, aki városról városra költözik kis családjával, a szégyenbe majd’ beleőrülő feleséggel és három lányával. És egy kislányé, aki imádattal csüng beteg apján, aki bármit megtenne, hogy megmentse őt, hogy támasza legyen, hogy ne engedje a szigorú nagynéni megtestesítette zord külvilágnak, hogy belepiszkítsanak az ő kis privát idilljükbe. Aki nem látja, hogy maga az imádat tárgya az, aki már rég jóvátehetetlenül belepiszkított abba, ami sosem volt idill…

Nem nehéz meglelni a párhuzamot Mary Poppins története és a filmbeli kislányból lett írónő története között – ahogy nem nehéz fellelni a lelki mozgatórugókat sem. Mégis, ahogy említettem, bántóan egyszerűsít a film e téren. Persze hogy adja magát a szerencsétlen, családját romlásba döntő, beteg apa és a szigorú, ám jóságos, a gyerek szemében mégis ördögi jelenségként megjelenő nagynéni alakja, mint ihlető forrás, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a megfeleltetések sosem ennyire egyértelműek – s tegyük hozzá, Mary Poppins története is érdekesebb annál, hogy egy az egyben ráhúzhassuk a „Travers gyermekkori élményei alapján” címkét. Ugyanakkor a film tán legvitatottabb eleme, az írónő lassú és fájdalmas megbocsátása az apának és saját egykori önmagának, ha nem is így történt, legalább pszichológiailag a helyén van. Akár így is történhetett. 

A Banks úr megmentése egy ízig-vérig szórakoztató családi film – mondhatni, tipikus Disney-film, ezúttal a jelző pozitív értelmében. Imázsfilm? Igen. Cukormázas? Igen. Szórakoztató? Mi az, hogy! Elsősorban a remek alakításoknak köszönhetően, melyek menet közben egyszerűen nem engednek teret semmiféle fanyalgásnak, és visszatekintve is simán ellensúlyozzák a forgatókönyv hibáit. Tom Hanks Walt Disney-je igazi tenyérbemászó nagyonamerikai filmmogul – hozza az összes elvárt manírt, a negédességet, a mániákat, a saját nagyságba vetett hitet. Ugyanakkor az esendőséget és a zavarodottságot is, mely leginkább annak köszönhető, hogy hosszú idő után először valaki ily kitartóan visszautasítja – őt, a nagy Disney-t. Mégis, akármekkora színész Hanks, és akármilyen jól játszik, ebben a filmben csak végszavaz Emma Thompsonnak. Ez Thompson filmje, egyszerűen imádnivaló, ahogy vérkomolyan komédiázza végig. A kukacoskodó, antiszociális, arrogáns Travers igazi álomszerep a brit színésznőnek: minden mozdulatával, minden egyes szemrebbenésével, hanghordozásával kifejezi azt a zsigeri megvetést, amit a cukros amerikai álom iránt érez (itt jegyzem meg, kizárólag eredeti hanggal tessék megnézni!). Mint egy viccbeli anyós, úgy köt bele mindenbe – a díszletbe, a szövegbe, a zenébe (egyáltalán, minek zene?), a színészválasztásba, a munka közben felszolgált hidegtálakba, a Sherman fivérek minden megmozdulásába. Mégis, nem csak szimpatikussá, mi több, szerethetővé teszi ezt a cseppet sem kedves karaktert, de szinte az első jelenetétől kezdve azonosulásra késztet.

A sztori végét persze mind ismerjük – a Mary Poppins film-musical elkészült, a Disney cég addigi legnagyobb sikere lett, pingvinek ide vagy oda. P. L. Travers pedig soha többé nem adott el filmjogokat senkinek – mondjuk, ez az egy is bőven elég bevételt jelentett neki ahhoz, hogy ne is legyen rá szüksége. Hogy megérte-e? Erre csak ő adhatott választ. A Banks úr megmentése nem. De hiszem, hogy nem is feladata. Ez egy szórakoztató film. Annak pedig egészen remek.

J. D. Salinger Seymour-történetei

Három történetről elmélkedem egyszerre – Seymour Glass történeteinek törött cserepeit söpörgetem, amit Buddy Glass, az öccse szórt elém. Azaz amit az amerikai irodalom legalattomosabb rejtőzködője: egy J. D. Salinger (ál)nevű pasas pakolt össze, azzal a gonosz és cáfolhatatlan érzéssel fűszerezve a szöveget, mintha személyében megfeleltethető volna Buddy-val. Mintha erősen dokumentarista módon szőné az életét könyvvé, a gyermekáldásban bőséges Glass család tagjainak bőrébe bújva – és bőrükbe bújtatva a szeretteit is. Mintha ő lenne Buddy – vagy ő a leginkább, hiszen Seymour is ő, vagy részben ő; és Zoey, a legkisebb fiú, egy másik ide csatlakozó műben, amiről most és itt nem esik több szó. És Persze ő Boo Boo, vagy Franny – a lánytestvérek is – avagy részben ő és részben például Claire, a valóságos második feleség…

Ez a legszövevényesebb irodalmi gonoszjáték, amit ismerek. Több – olykor meglehetősen sznobirtó – módon röhögi ki az író az efféle megfeleltetéseket. A kideríthetőt a mesében, a valódiság firtatását. Az irodalmi szöveg láttató erejének megkérdőjeleződése és elfogadása ugyanúgy pofozódik. J. D. Salinger a képünkbe röhög: nem tudhatjátok. Nem is lényeges. Menyi a fikció és mi a valóság. A mese mesélője kicsoda – kire utal és kiről szól. Mert mindőnkről. A mi beszédképességünk a másikról, a saját klisékbe menekülő keveset látásunk karikatúrája is a három szöveg. Fogadjátok el: ezeket a történeteket egy Buddy Glass nevű elképzelt író írta. Úgy olvassátok, mintha azt hallgatnátok, ahogy egy fotót mutatnának be nektek a rádióban, az ötvenes években, „Az okos gyerek” című rádióműsorban a gyerekek. Egy olyan épület fényképét, amelyen nincsenek ablakok – de gyönyörűen kifejezők a falát alkotó téglák.

De menjünk sorba. A Magasabbra a tetőt, ácsok egy elmaradt, de mégis megtartott esküvő sajátságos története. A vőlegény, Seymour Glass nem jelenik meg a szertartáson. Az egyetlen jelen lévő családtagja, Buddy a menyasszony rokonaival keveredvén egy kocsiba, kínos helyzetét tovább fejeli, amikor a hőségtől és dugótól tikkadt társaságot a Seymourral közös lakásukba invitálja egy italra. Ahol aztán előkerül a múlt, amikor a Glass család ifjai „Az okos gyerek” rádióműsor sztárjai voltak – s annyi minden közt egy kínos eset, Charlotte kilenc öltéséről – a Seymour elhajította kőről, amely azt a gyönyörű, tizenkét éves arcot eltalálta… e történetben, amit olvasunk, Seymour nincs jelen. Szokjuk meg: Buddy róla szóló történeteinek legfontosabb vonása, hogy Seymour nincs jelen bennük. Azaz dehogynem: a hiánya ott fáj, és ettől tényleg minden róla szól. A szereplők egymáshoz való viszonyát az határozza meg, hogyan viszonyulnak Seymourhoz. Az egyetlen kivétel: a cilinderes süketnéma öreg. Az egyetlen viszonytalan. Akihez lehet beszélni – ha már mindenki más távozott.

Csak persze felesleges beszélni. Mert úgysem beszélhető ki a másik. A Seymour: Bemutatás „története” a bemutatás kudarcáé. Buddy Glass, a negyvenes irodalomtanár-író végre megrajzolná az évek óta halott testvér portréját. Úgy, hogy valóban a lényegét ragadja meg, ahogyan Seymour keletre hangolt, megvilágosult haiku-költő voltához méltó. Nem sikerül – a portré a történetünk nélkül nem rólunk szól. Hanem a démonokról, akikké leszünk a másikban. A történetünkkel együtt viszont hazugsággá lesz – amit felesleges elmesélni? A szöveg egyfelől a realista próza kudarcának konstatálása az író-alterego által. Másfelől miközben Buddy „megfestené” a bátyját – kínosan ügyelve rá, hogy ne tárja fel a „történetét” – csodálatos mélységig tárja fel a maga csökkent értékűnek vélt író-kudarcában a démonizált testvért. Buddy legalább kirajzolódik (Salinger még mindig nem…).

(Zárójelben: sikoltozom e kisregény fordításától. Az első könyvet Lengyel Péter fordította, a másodikat Tandori. Betegen, bravúrosan Tandorisra. Félreértés ne essék, ez bravúrosan betegebb szöveg, mint az előző – de nem volna szabad elfogjon a gyanú (amikor még nem lapoztam előre), az általam ismert legidegesítőbb előbeszéd címéért kiáltó szöveg olvastán, hogy ő fordította. Tandori túl jól fordít! Az eredeti cím ugyanis Seymour: An introduction – már azért pofont érdemelne, hogy az értelem-befolyásoló Bemutatásra fordította Bevezetés helyett, és az a gyanúm, hogy a fordítás közben történő előre-értelmezésben (az értelmezés olvasó elől való „elszűkítésében”) nem állt meg a címnél.)

Pedig az is autentikus megfogás, ha így értem: Buddy képtelen többre, csak mintegy bevezetésként képes a számára legfontosabb személyről írni. Tanúságtétele alapvetően vallási szerkezetű, a szokásos alaphelyzet: a prófétikus „tanító” tanítását az írástudó próbálná rögzíteni – s a világ elé tárni a haikuit: az örökségét. Csak ez esetben elég kultúrája van hozzá, hogy előre lássa a kudarcot. Sem a rögzítés nem sikerülhet (még előszóként sem) – s az örökség „beérkezéséhez” is hiányzik a kellően kifinomult befogadói közeg.

Buddy nem közölheti a haikukat. De ezért engedi be a szövegbe Seymour idézeteit – mindkét műben. Nem tud ennél többet – s az már Salinger zsenialitása, hogy a „beengedett szövegek” egyfelől valóban kiadnak egyfajta (Buddy-étól gyökeresen különböző) személyiség-érzetet, másrészt tartalmazzák a bennfentesség kiépítette hiányokat – s ezáltal látszanak önmaguknál sokkal többnek. Csakhogy akiről-akitől szólnak, az korántsem a megvilágosodott Buddha.  Erről írtam már, s az idővel csak növekedett bennem a meggyőződés – a teljes személyiség rajzát illetően.

A Kilenc történet egyike ezt a meglehetősen irritáló címet viseli: Ilyenkor harap a banánhal. Egy fiatal házaspár nyaral a tengerparton. Muriel, a feleség az anyjával beszél telefonon. Seymour, az ifjú férj a tengerparton cseveg egy túlságosan ifjú hölggyel: 

- Sybill – mondta – fincsiül nézel ki. Öröm rád nézni. Mesélj valamit magadról – előrenyúlt, átfogta Sybill bokáját – Én vagyok a Baktérítő. Hát te?

- Sharon Lipschutz azt mondta, megengedted neki, hogy melléd üljön a zongoránál – mondta Sybill…

- Hát igen. De tudod hogy van ez, Sybill. Ülök és zongorázom. Te nem vagy a láthatáron. És egyszer csak ott terem Sharon Lipschutz, és mellém ül… 

Innentől magam idézem, abból a régen írt bejegyzésből: „Ez a „mindenttudásba belefáradt hang, aki leginkább hallgat” valójában leginkább a maga szégyenéről hallgat. Mert ha kellő tiszteletlenséggel olvassuk el az egyetlen róla szóló novellát, bizony szembesülnünk kell vele, hogy egy önmagával hiába küzdő, erkölcsei csapdájában vergődő pedofil történetét olvassuk. (Miért, mit gondoltatok, miféle kislány-játék a banánhalosdi?) Aki hiába nősült meg, hiába akarja a legkonvencionálisabb életet ifjú felesége oldalán, nem bír a vágyaival, és inkább meghal, semhogy egy ilyen világosan megrajzolt magán-pokolban élje le az életét, cincálódva magas erkölcsi filozófiai ideáljai és testi vágyai közt. Seymour Glass felmegy a szállodai szobába, leül alvó felesége mellé az ágyra és főbe lövi magát.

Így lehetetlen bemutatni valakit, aki zseniális költő volt, a család origópontja – akinek halálába minden családtag belehalt kicsit. Aki nem „mondható el”, mert élete a teljes spektrumával ugyanúgy nem fér a mesébe, ahogyan bármelyikünk. Fényből és sárból gyúrtak bennünket. Buddy látja a fényt és a sarat – a novellát (mint Seymour öngyilkosságának általa írt históriáját) a Bemutatás-ban megemlíti – próbálkozik, de távolító-közelítő hazug gesztusok nélkül írni nem tud róla. Azaz: J. D. Salinger mutatja meg hőse: Bud által, az elhallgatásai és elszólásai által mégis, hogyan tárható fel az ember. Hogyan, milyen keserves kerülőutak által mesélődhetünk el. És miért kell gyanúval kezelnünk minden, fájdalmas szépséggel a szemünk láttára születő önvallomást. Úgy, hogy J. D. Salingerről ez a három, egymással szorosan összefüggő történet továbbra is csak annyit árul el: zseniális, éles szemű író volt. Mondjuk indiszkrécióból olvasni szerető embernek szerintem nem is kell több.

Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpárápolás művészete

Nehéz a helyén kezelnem ezt a könyvet – egyáltalán, helyre rakni akár magamban. Egy meglehetősen furcsa „miért történik ez velem” időszakban lett a horgonyommá. És a maga furán kiharapott módján segített: felismerni, hogy ezt is én választottam – leginkább azáltal, hogy nem voltam hajlandó választani… Történt, hogy kiraktak egy albérletből (kurtán, furcsán) mert az idősödő őstulok főbérlőm szerint megcsaltam a feleségével. December közepén, pánikgomb nélkül. Egy hónapig tartott, mire találtam lakhatást, addig barátok és exek laktattak. De nem minden estére jutott barát, vagy ex. Amíg volt pénzem, a Gödör a Délinél (az akkoriban igen ritka 0-24-es helyek egyike), amikor elfogyott, a most emlékhellyé forgalomzárt Erzsébet-téri buszpályaudvar váróterme volt éji ülve bóbiskolásaim helyszíne. A fülembe dugott walkman belében a Kontroll-csoport (koncerten magnóval felvett) kazettája, és kezemben ez a könyv. Ez lapozódott az egész időszak alatt a kezemben – sajátos ellenpontjaként a fülemben kattogó „a rock and roll egy állat” és „provokátorok” életérzésének. Intenzív időszak volt – kicsit sárga, kicsit savanyú „úri-gyerek” hajléktalanság; mondjuk egyáltalán nem bánom, hogy ebből csak a könnyített verziót ismerem…

Pirsig könyve siker volt, nem is kicsi – már az rang, hogy Eco A Foucault-ingában olyan bájosan kiszól rá. Maguk viszont úgy állnak most bosszút a burzsujokon, ha már felakasztaniuk nem sikerült őket, hogy videokazettákat és fan-magazinokat árulnak nekik, és olyasmikkel hülyítik őket, mint a zen és a motorkerékpárápolás művészete… adja hőse, Belbo szájába a szót az író – még jó, hogy mire azt a gyönyörűen beteg történetet kézbe vehettem, már olvastam emezt; így teljes érzéssel röhöghettem fel a mélyen kultúrajárt olasz utalásán. Valóban, ez a könyv a maga kimunkáltabb módján, másképp alapozottságával együtt is jót szörfölt a New Age hullámán, ugyanúgy tarisznyába pakolták, mint Richard Bach Jonatan Livingston, a sirályát (amiről írni szeretnék) vagy Redfield A mennyei próféciáját (amiről nem…), és még annyi jó szándékú (vagy ihletetten beteg), szakmányban kiadott „testvérüket”. Erről is beszélni kéne egyszer, hogy mennyire jól dolgozik az ördög: hogyan hínárosította el, gélezte össze a tapasztalt kereskedelmi éhség azt a hullámot – hogyan kerülhetett egy kalap alá Buddha és a tarot…

A zen, meg a motorkerékpárápolás. Jó, figyelemfelhívó cím – még ha a „dekonstrukció szelíd motorosa” valójában jobban is „ápol motort”, jobban építi fel kulcspontja: a Minőség köré az esszét, mint amennyire sikerül neki megregényesíteni a hiánya tagadásának árát: az Őrületet. Pedig elmélyült és izgalmas szövegépületet épít a hippi-korszakból kiábrándult nemzedék befelé fordulásának lehetséges zsákutcáiról – egészen a tudat hasadásáig, amikor már valóban a kettészelt „én” keresi a maga számára elérhető Egységet. Bán Zsófia remek kötetzáró esszéjében megjegyzi: e könyv a dekonstrukció alapműve lett az angolszász kultúrában, olyan kérdéseket boncolva: miért szorítja a háttérbe a figurális nyelvhasználatot, a metaforikus gondolkodást az ész, a logika diktatúrája? Miért tornyosul a dialektika a retorika fölé? Miért teszünk egyenlőségjelet igazság és logika közé? Jó kis kérdések; Pirsig a válaszokért a preszokratikus filozófusokhoz fordult – s én a könyve miatt Platónhoz; megismerendő legalább, hogy a szerző (egyes szám első személyben), vagy még inkább Phaidrosznak elnevezett doppelgangere mit tekint pontosan a nyugat tévútjának.

S mindezt utazás közben. Montanának tartunk Chrisszel meg a barátainkkal, akik valamennyire előttünk járnak. A valamennyinél talán többel is. Lazára hagytuk az útitervet. Inkább utazni akarunk, mint célba érni. Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat… Múlatni akarunk, hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem feledkezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, ha másodpercre méred, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem a kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Ligetek, gyümölcsösök az arcodat legyezik szinte, gyerekek integetnek, a népek kinéznek a tornácról… s ha megállsz kérdezősködni, hosszabb válaszokat kapsz a vártnál. Megkérdik azt is, honnan jössz és mióta. Nos, a feledkezés nem sikerül – nem is sikerülhet – ez az utazás legalább annyira hőse igazságkeresésének a múltjába visz, mint amennyire a kultúránk múltjába; az utazás feltárja a megmentő Őrület természetét: leginkább azért, hogy leszámolhasson vele. Meg kell őrülni ettől a kultúrától – de nem ragadhatsz az őrületben. Nem teheted meg, mert ott a Másik, mondjuk a fiad, aki számítani szeretne rád.

Szimbolikus és ironikus élmény volt erről az utazásról egy pályaudvari váróterem irányt kereső várakozásában olvasni. Szeretem ezt a könyvet, akkor is, ha már messze nem képez úgy iránypontokat bennem, mint egykor. És nemcsak a nosztalgia okán. Olykor kellemesen ironikus, máskor torokszorító utazása (minden ambivalens körülmény ellenére) egy megbecsült lépcsőm, amin szívesen elücsörgök ma is. És kerékpárt ápolni mindig is e könyv szellemes útmutatásai alapján szerettem volna – akkor is, ha hál' istennek szelephézagot nem kell állítani a gépemen, lévén pedállal hajtom. Nem a konkrét módszer az értékes, hanem a keresése…

Kiadó: Európa
Fordító: Bartos Tibor

Claire Messud: A király gyermekei

Harmincas New York-i értelmiségiek az ezredfordulón – szerelem, helykeresés, intrikák, a Nagy Alma forgataga és a baljós árny, amit a hamarosan bekövetkező tragédia vet: nem könnyű nagy elvárások nélkül kézbe venni Claire Messud Booker-díjra jelölt regényét, melynek fülszövege egyszerre ígér generációs „felnövés-történetet” és az új évezred tán legnagyobb hatású amerikai tragédiájának „nagyregényét”. Nem is sikerült elkerülnöm e csapdát – olvasás közben szinte állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, de nagyobb durranást vártam. Hogy aztán az olvasás befejeztével átadja helyét valami furcsa megfoghatatlanság-érzetnek. Mert mi is ez a könyv? Elszúrt felnövés-történet? Talán. Ironikus társadalomkritika? Igen. A nagyvárosi elveszettség és a lehetőségek tobzódásának ütköztetése? Hogyne. De hogy 9/11 nagyregénye? Hát, azt kétlem… Legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk.

Három harminc körüli hősünk az egyetemi évek óta országos jó barátságban lévő Danielle, Marina és Julius, akik anno az egyetemről kikerülve elhatározták, hogy ők bizony beveszik a New York-i társasági és kulturális életet. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Van, akinek rém könnyű dolga volt, van, akinek nem. Van, aki megtalálta a pályáját, van, aki nem. Ám hogy boldogok-e…? Marina New York ünnepelt kis hercegnője, a város legbefolyásosabb újságírójának, a „véleményvezér” szerepben lubickoló Murray Thwaite-nek a lánya – ilyesformán nagyjából minden ajtó nyitva áll előtte, mégis képtelen belépni bármelyiken. A Brown-diploma és némi magazinos kitérő után immáron évek óta dolgozik debütáló könyvén, melynek természetszerűen zseniálisnak kell lenni – hisz az apja lánya. A könyv azonban csak nem készül el… Marina pedig, a harminc éves, gyönyörű, tehetséges, okos(nak tartott), elkényeztetett nő otthon él a szülei nyakán, se munkája, se pénze, se párja, csak egy követelőző kiadó a nyakán és az érzés: hogy sose fog megfelelni a saját és az apja (vélt vagy valós) elvárásainak. No és a meggyőződés hogy ő valami „többre” hivatott, mint a középszerűség.

Vissza-visszatérő motívuma a regénynek ez a „többre hivatottság”. Mintha mindenki ebbe kapaszkodna, mindenki ezt mantrázná megállás nélkül, hogy „többre hivatott”, „többet érdemel”, mint amit a származása, a kisváros, melyből elszabadult, a szülei, a párja, a munkája nyújtana. Generációs alapérzés persze – huszonévesen mindenki többre törekszik, ez visz minket előre. Ám mi van, ha épp az „én többre vagyok hivatott” meggyőződés zár minket kalickába? Ha ezt hajtogatva hagyjuk, hogy inkább felkopjon az állunk lepukkant albérletünkben vagy harminc évesen a szüleink nyakán héderelünk, mert „többet érdemlünk” mint hogy elmenjünk dolgozni? Ugye hogy ez már annyira nem előremutató?

A szereplők többsége valahogy megakadt ezen a szinten – nem csak Marina, aki egy körülrajongott újságíró-sztár lányaként belenőtt a „többet érdemel” szerepbe, de a meleg Julius is, aki állástalan kritikusként inkább nyomorog szánalmas albérletében, mint hogy lejjebb adja, miközben másra sem vágyik, mint hogy találjon egy jól szituált partnert, aki mellett végre igazi „társasági feleség” lehet. És persze Marina unokaöccse, a nyomasztó közép-nyugati kisvárosból érkező Bootie, aki ókori gondolkodók életrajzát olvasva hagyta ott az első félévben az egyetemet, mert meggyőződése, hogy önképzéssel többet tanulhat, és minimum korszakalkotó filozófusként látja magát a jövőben – addig azonban az egyetlen lehetősége a „kiugrásra” ha bekvártélyozza magát híres nagybátyjához. Akire istenként tekint, ám mint a „nagy gondolkodók” általában, természetszerűen jut el a bálványdöntögetésig.

Akad azért kivétel is: Danielle, Marina legjobb barátnője, aki szintén kisvárosi lányból lett New York-i tévés szerkesztő – ő az egyetlen ebben a kavalkádban, aki nem tetszeleg a fel nem ismert zseni szerepében, hanem teszi a dolgát, és konkrétan megdolgozik a sikerért. Naná, hogy ő más téren szúrja el az életét, nem kicsit. És persze ott van Ludovic Seeley, az Ausztráliából érkező újságíró, aki mintha csak azért csöppenne ebbe a korlátolt kis New York-i idillbe, hogy felkavarja az állóvizet. Ludovic új közéleti magazint indítana, melynek első és legfontosabb célja egy újkori „kulturális forradalom” kirobbantása és a régi bálványok ledöntése.

Szerelmek, kacifántos kapcsolatok, összefonódások, intrikák, világmegváltó filozofálgatások és ostoba szócséplések, partik, esküvők, vásárolgatások teszik ki a regény nagy részét – igazából alig is történik valami, céltalan lődörgés az egész, ami közben szép lassan felrajzolódik egy elkeserítő, buta, látszatra épülő társadalom rajza. Amelyben persze semmi újdonság nincs. Messud látleletet ad, de nem fed fel semmi meghökkentőt: igen, kiüresedett, elidegenedett világban élünk, élethazugságokra építünk légvárakat, hajszolunk mindenféle álmokat, vágyakat, ideálokat, miközben nem vesszük észre, mi történik a szomszédunkban. Ostobák, gyarlók, vakok vagyunk – mi, egyes emberek és a társadalom is. Éppolyan készületlenül ér minket, hogy a legjobb barátunkat egy féltékeny szerető alaposan helybenhagyta, mint egy becsapódó repülő – noha mindkettőnek lehettek jelei.

Az állóvízbe belecsapó tragédia felkavar, megdöbbent, megríkat, megváltoztat egyes szereplőket – de aztán minden megy tovább. Messud nem írta meg a „tragédia nagyregényét” – ő arról írt, hogy milyen hatással volt a tragédia ennek a néhány (kivételezett) városlakónak az életére. Leginkább semmilyennel. Mert hát őszintén, ha olyan szerencsések vagyunk, hogy sem mi, sem a szeretteink, sem az ismerőseink nem közvetlenül érintettek, akkor mit teszünk? Folytatjuk az életünket, alkalmazkodunk a megváltozott szabályokhoz, egy idő után már nem is emlékszünk, legfeljebb a sokkra. Bátor dolognak tűnik, pedig „csupán” őszinte.

Nem fájdalmasan őszinte, nem sújt le olyan erővel, mint mondjuk Jonathan Franzen (ha már kortárs amerikai társadalomkritika). Messud valahogy távolságtartóbb, hidegebb; feltár, de nem ás túl mélyre, megmutat, de nem hagyja, hogy minden apró részletet kielemezzünk. Szereplői távol maradnak, időlegesen együtt érzünk velük, de hiányzik az a lélegzetelállító sokk, hogy akár rólunk is szólhatna. Jó könyv, okos könyv, elgondolkodtató könyv – de nem hagy maga után annyira mély nyomot, mint amire tán számítani lehetett.

Kiadó: Magvető

Fordító: Boris János

Jennifer Egan: Az arany-kúra

Amikor ősszel először olvastam Jennifer Egan „metszően okos” posztmodern remekművét, Az elszúrt idő nyomábant, már akkor sejtettem, hogy egyike lesz azon kevés könyveknek, melyek nem fognak felköltözni a könyvespolc egy eldugott sarkába, hanem állandóan elöl lesznek, karnyújtásnyira, hogy bármikor, ha kedvem tartja, belelapozhassak, újraolvashassam, ízlelgethessem – és így is lett. Karácsony előtt beköltöztettem egy polcra, mert a karácsonyfa felállításához szükség volt az asztalra, amin az „éppen olvasós” könyvek laknak, de néhány hét után újra a kezembe ugrott. Nehéz szabadulni tőle – tegyük hozzá, össze-vissza olvasom, és mindig visszatérek néhány kedvenc novellámhoz.

Legtöbbször „Az arany-kúra” címűhöz, ami már elsőre is abszolút telibe talált. Mert megfogalmazott valamit, ami lehet, hogy nem világrengető újdonság, lehet, hogy már leírták százszor, lehet, hogy lehetett volna ezt még okosabban, még ennyire sem direkt módon, mégis – nekem zsigerig hatoló felismerés volt a saját életemre, ízlésemre, pillanatnyi tetszéseimre, rácsodálkozásaimra nézve, és azt éreztem olvasásakor: igen, ez a helyén van.

Látszólag egyébként semmi különös… Bennie Salazar, a sikeres zenei producer tipikus kiégett pénzember: az élete másról sem szól, mint még több pénzt csinálni kiadójának – amit már rég eladott egy „kőolajtermelő multicégnek”, amiből csak még több pénze lett. Patikamérlegen kimért, sikerre ítélt termékekkel árasztja el a slágerlistákat – mert ő ebben a legjobb. Miközben a házassága romba dőlt, mert ugyan szerette a nejét, de lépten-nyomon csalta, a gyereke a kötelező láthatáson azt se tudja, mit kezdjen az apjával, az asszisztense az egyetlen, aki mintha valami emberi érzést táplálna iránta, és még fel sem áll neki.

Bennie persze pontosan tudja, mi az az egyetlen apróság, ami hiányzik az életéből ahhoz, hogy minden tökéletes legyen: a valódiság. Az őszinte, zsigeri érzelmek, indulatok, hangok, szagok, ízek – amiket még nem mostak át a mindent gondosan kilúgozó, egyenstruktúrákban, egyenházakban, egyenruhákban, egyenhangzásokban gondolkodó iparosok, akik a fogyasztói kultúrát kreálják és terjesztik. Tudja, de isten ments, hogy bevallja magának – legfeljebb magányos autókázásai alatt, amíg várja a legújabb potencianövelő csodaszer hatását. 

„Az autóban ülve, a fiáért menet, Bennie a Sleepers és a Dead Kennedys között váltogatott. San Franciscó-i bandák, amikkel együtt nőtt fel. A koszosságot hallgatta ezeken a felvételeken, az érzést, hogy valódi zenészek valódi hangszereken játszanak egy valódi szobában. Manapság az efféle hangzás, ha létezik még egyáltalán, általában csak valamiféle effekt, amit az analóg korszak emlékére találtak ki, és szinte sosem valódi felvétel – ma már minden csak effekt, a vértelen, laboratóriumi körülmények közt létrehozott konstrukciók része, amit Bennie és bűntársai szerkesztenek össze. Fáradhatatlanul és lázasan dolgozott, hogy a dolgok jól menjenek, hogy a csúcson maradjon, hogy olyan zenéket csináljanak, amiket az emberek szeretnek és megvesznek és letöltenek a mobiljukra csengőhangnak is, és el is lopnak akár, illetve mindenképp letöltenek – de főleg, hogy boldoggá tegye azt a kőolajtermelő multicéget, aminek úgy öt évvel ezelőtt eladta a kiadót. Viszont Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abban, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon.” 

De miért, kérdem én… Miért? Miért vagyunk ilyen gyávák, mindannyian, hogy nem mondjuk ki: ezek a kilúgozott szórakoztatóipari termékek, amikkel elárasztanak minket, valójában szart se érnek? Miért van az, hogy ha rá is csodálkozunk egy gyomorszájon vágó, őszinte, karcos, zsigerig hatoló könyvre, filmre, zenére, szinte azonnal kételkedni kezdünk, mérlegelünk, hibákat keresünk, megijedünk a saját tetszésünktől. Mert megijedünk… Mindentől, ami érzéseket, valódi érzéseket vált ki belőlünk – ezért érjük be holmi instant gyönyört nyújtó felszínes marhasággal. Persze, részben egészséges védelmi reflexek miatt – ami steril, attól könnyebb távolságot tartani. De valóban ez kell? Távolságot tartani mindentől? Elbarikádozni magunkat a kis jólfésült kertvárosi idillünkbe, ahelyett, hogy szembenéznénk a saját érzelmeinkkel (is)? S vajon mi más lehetne alkalmasabb arra, hogy szembenézésre késztessen, mint a művészet?

Nem vagyok ám ennyire kiábrándult, de Egan novellája ilyen gondolatokat indított bennem. Újra meg újra olvasom, és egyre jobban tetszik. Mert Egan ad egyfajta választ – nem jólesőt, nem megnyugtatót, még csak azt sem mondom, hogy feltétlenül igazat, de érdekeset. Bennie, a gumipopból kiábrándult producer ugyanis megtapasztalja a temetett igaziságot – egy olyan lánybanda házi stúdiójában, amiről már rég lemondtak, mert az egykori friss húsok kiöregedtek, mert évek alatt nem készült el a lemez, mert már nem az a divat, ami öt éve volt… Mégis: a lepukkant házi stúdió fullasztó levegőjében létrejön valami, amitől Bennie újra azt érzi: él. Amitől aztán egy perc után megijed és szívrohamszerű tünetekkel menekül ki a  levegőre. Mert az élet bizony nem csak pozitív hozadékokból áll, hanem átélt megaláztatások feltoluló emlékeiből, esendőségből, nevetségességből. Mert ha élünk, szembe kell néznünk saját hibáinkkal, ostobaságunkkal, koszosságunkkal. Mert végső soron egyszerűbb azt mondani: kösz, inkább az élettelen sterilitás – ahogy Bennie is inkább rovarirtóval fújja a hónalját hogy még a tetvek árnyéka se vetülhessen rá, mint hogy azt mondja: bocs, én is ember vagyok, a kölyökre átmászott egy rovar valamelyik iskolatársáról, na és?

A digitális tisztaságmánia az életünk minden területét elérte – nem csak a művészetet lúgoztuk ki, de az ételeinket, a ruháinkat, a lakásainkat, a testi funkcióinkat, az érzelmeinket is. Félünk az őszinteségtől, félünk kimutatni a valódi érzéseinket, vágyainkat, ahogy félünk a kukactól az almában, a tetvektől az iskolában, az izzadságfolttól a ruhánkon – mert azt tükrözik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Elárulom: senki sem az.

Még Egan könyve sem – de nagyon közel áll hozzá. Egyszerűen nem hagy nyugodni. És ez még csak egy novella volt – a többi is hasonló gondolatokat ébresztett bennem. Egyszer tán azokat is leírom.